Alkalmazkodás

Giacomo Puccini: Tosca – a Szegedi Szabadtéri Játékok július 1-jei előadásáról BÓKA GÁBOR írt kritikát

Pásztorfiú: Hrabovszky Bercel (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

Kevés darabja van az operairodalomnak, amelyet olyan könnyű lenne megrendezni, mint a Toscát. Ha figyelmen kívül hagyjuk a szövegírók által bőségesen alkalmazott színpadi utasításokat, akkor is azt tapasztaljuk, hogy Puccini pusztán zenei eszközökkel oly mértékben határozza meg a színpadi történéseket (minden cselekménymozzanatnak közvetlen és egyértelmű zenei konzekvenciája van), hogy a rendező dolga nem lehet más, mint az alkalmazkodás: feltárni a szereplők tetteinek lélektani mozgatórugóit, ezt érzékletessé tenni, majd az egészet hitelesen és ízlésesen beállítani. Ez az, amit realista színjátszásnak hívunk, s aminek érvényességét a rendezői színház vitathatatlan eredményei sem kérdőjelezhetik meg – pláne, hogy a közönség jelentős hányada máig ebben a közegben szocializálódik (nem is annyira a színház, mint elsősorban a film jóvoltából).

Ugyanakkor kevés darabja van az operairodalomnak, amelyet olyan nehéz lenne megrendezni, mint a Toscát. Mert mit tegyen az a rendező, akinek új és eredeti, a realista színházon túlmutató víziója volna a darabról? Belegyömöszölheti-e azt egy olyan opera színpadra állításába, amely ezer szállal kötődik a realizmushoz? De még innen a víziókon:

mit tehet az a rendező, akinek olyan technikai akadályt kell leküzdenie, amely bizonyos vonatkozásban eleve lehetetlenné teszi a darab hagyományos előadását

– mindezt úgy, hogy a közönség várható összetételére tekintettel mégsem rugaszkodhat el teljesen a megszokottól? Bocsárdi László, a Szegedi Szabadtéri Játékok idei operabemutatójának rendezője ezzel a kérdéssel találta szembe magát, s erre adott meggyőző választ.

Tosca: Rost Andrea (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

Azt hihetnénk, hogy a Tosca ideális választás szabadtérre: a mű népszerűsége kikezdhetetlen, előadása vélhetően nagy közönséget vonz, s ráadásul három kiemelkedő kvalitású énekesnél nem is kíván többet – nemhogy elefántokra, tevékre, de még balettkarra sincs benne szükség, és a kórus feladata sem jelentős. A szerzők már emlegetett aprólékos realizmusa azonban a szabadtéri előadásnak is keresztbe tesz: a tér és az idő bármely pontjára helyezzük is át a cselekményt, azon nem változtathatunk, hogy az első két felvonás hangsúlyozottan zárt térben játszódik, aminek megjelenítése szabadtéren eleve problematikus. Elképzelhető persze, hogy egy produkció egyszerűen nem vesz tudomást a látvány- és térkompozíció e központi kérdéséről, ám az aligha vezet kielégítő eredményre (néhány évvel ezelőtt az Operaház futó kőszínházi produkcióját költöztették a Margitszigetre, s az előadás egésze megközelítőleg sem funkcionált úgy, ahogy azt az Andrássy úton megszokhattuk). Bocsárdi László és a díszlettervező, Bartha József vélhetően ezért álmodott a Dóm tér monumentális körülményei közé hatalmas, üres színpadot, melyet az első felvonásban minden oldalról fekete háttér határol. Ez egyrészt

fojtogatóvá teszi a látványt, felidézve ezzel azt az elnyomó hatalmat, melynek Scarpia is csupán egy fogaskereke; másrészt érzékeinket becsapva jótékonyan kisebbíti is a teret

(tudható: a sötét dolgokat kisebbnek látjuk). Később aztán kiderül, hogy a színpad üres terét valójában minden oldalról egy sokféleképp bejátszató rácsrendszer határolja, azaz börtönben vagyunk. Nem éppen eredeti gondolat, de mivel nem az első pillanattól sulykolják belénk, hanem hatásosan, a cselekménybe szervesen illeszkedve szembesülünk vele, valamint az egész látványvilág térkompozícióként is hibátlanul funkcionál, nem emelhetünk ellene kifogást – szolid, megbízható, működőképes ötlet.

Scarpia: Kálmándy Mihály (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

S nagyjából ez a benyomásunk a színpadi produkció egészéről is. Bocsárdi a cselekmény beállítását illetően csak néha, egy-egy pillanatra tér el a megszokottól. Tosca és Cavaradossi jelmezei (Kiss Zsuzsanna munkái) eleve finom iróniával közelítenek a két főhőshöz, ami bizonyos gesztusokban is tetten érhető – ez azonban nem válik a rendezés uralkodó hangnemévé, pusztán árnyalja a már megszokott, régóta kialakult Tosca-képünket. Miként az is, hogy a Pásztorfiú ezúttal néma szereplőként, mintegy Cavaradossi gyermekkori énjének kivetüléseként kíséri végig a cselekményt (amikor azonban meg kell szólalnia, Hrabovszky Bercel lefegyverző tisztasággal interpretálja szólamát). Bocsárdi itt

egy vélhetően zsánerfiguraként született, a harmadik felvonás eleji hangulat megteremtéséért felelős szereplő dramaturgiai funkcióját próbálta más szemszögből is megtalálni

– megoldása nem feltétlenül revelatív, de igényességet tükröz. Az ilyen és ehhez hasonló momentumokat látva egy idő után az a benyomásunk támad, hogy Bocsárdi László valójában többet és mást gondol a Toscáról, mint amit a hagyományos előadásokban megszokhattunk, ám ezt itt és most a tér fizikai adottságai és a jó értelemben vett népszínházi közeg miatt csak részben tudta vagy akarta megvalósítani. Mindenesetre érdekes lenne tudni, mennyire mozgatná meg a fantáziáját ugyanez a darab zárt térben, ahol kevesebb körülményhez kell alkalmazkodni.

Cavaradossi: László Boldizsár (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

A szereplőkhöz persze mindenhol kell: a mostani előadást is alapvetően határozta meg, hogy Toscát Rost Andrea alakította. Függetlenül attól, hogy e jelentős énekes pályafutásának elmúlt két és fél évtizedében közéleti megnyilvánulásaiban mennyire öltötte magára a Díva szerepét, eddigi alakításaiból tudható, hogy színpadi alkata teljesen más – s ebből sejthető volt, hogy Toscaként sem a megszokott karaktert hozza majd, sokkal inkább a rajongó szerelmest és a nőiségében megalázott, majd megtört asszonyt. Ez bizonyos szempontból felborítja a darab patikamérlegen kimért egyensúlyait (Scarpia így nem egy vele egy súlycsoportban lévő nagyvadat üldöz, hanem eltiporja a nála gyengébbet, szimpla vadállattá fokozva le az eredetileg gonoszságában naggyá váló figurát), viszont új vonásokra hívja fel a figyelmet az unalomig ismertnek vélt Tosca-portrén. Hasonlóképpen áll a dolog a vokális megformálással: ha az operai ízlésguruk hiányolhatják is a drámai csúcspontokon a hang meggyőző erejét,

én sokkal inkább értékelem, hogy a szólam mind tökéletesebb megszólaltatásáért való küzdelem ez esetben a méltó emberi életért való harccá nemesül, hogy a korlátok közé szorított énekesi produkció kifejezőeszközzé válik.

S ha számításba vesszük, hogy a lírai pillanatokban milyen árnyalatokat képes megszólaltatni Rost Andrea önmagában is világszép hangján, vagy hogy mennyit tud és közvetít a Puccini-dallam megformálásáról – akkor elmondhatjuk, ez a Tosca nem pusztán színvonalas, nem pusztán élvezetes, de fontos alakítás is.

Scarpia és Tosca: Kálmándy Mihály és Rost Andrea (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

László Boldizsár nem először bizonyítja, hogy kiváló Cavaradossi: pár évvel ezelőtti szegedi fellépéseihez hasonlóan most is azt a benyomást kelti, hogy a szólam talán minden más szerepénél jobban illik hangi adottságaihoz, s e szerencsés csillagállásnak próbál is minél jobban megfelelni – sikerrel. Igyekezetében talán túl is lő a célon: az exponált csúcshangokat a kritikus ízléséhez képest jóval tovább tartja ki, s ez – megítélésem szerint – a kulturált szerep-, mi több: jellemformálást egy-egy pillanatra bravúros énekprodukcióvá fokozza le. Mindezt azért érdemes szóvá tenni, mert

László Boldizsár operai karrierje az elmúlt évtized legszebb hazai sikertörténete, mely éppen a művészi alázat diadaláról szól

– igaz, éppen emiatt talán megengedhetőbbek lehetünk, ha az énekes olykor fel akarja hívni a figyelmet technikai tudására és vokális adottságaira, pláne, hogy esetében tényleg van mire büszkének lenni.

Pál Tamás (fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok)

Kálmándy Mihály immár harminc éve az ország egyik vezető baritonistája, s éppen ezért fokozott csodálatra késztet, hogy produkciói mit sem vesztenek frissességükből, meggyőző erejükből. Hogy a magvas, sötétszínű bariton minden tekintetben ura a szerepnek – nem meglepő annak, aki akár csak az elmúlt néhány év nagy Kálmándy-alakításait láthatta és hallhatta. Kiemelendő azonban a szerepformálás magától értetődő, természetes eleganciája, mely nem csupán a világ színpadain uralkodó, egysíkú Scarpia-alakításokkal, de bizonyos mértékig jelen rendezés szellemiségével szemben is rehabilitálja a figurát: bár a megszokottnál törékenyebb Tosca vadállatibb Scarpiát indukál, Kálmándy nem sétál bele a csapdába, s amikor csak lehet, megőrzi figurájának nemességét, nemes romlottságát.

A Szegedi Szimfonikus Zenekar legjobb formájában játszott Pál Tamás pálcája alatt. A dirigens szerteágazó pályáján kiemelkedő helyet foglal el az olasz repertoár, elsősorban Verdi és Puccini műveinek tolmácsolása – mostani teljesítményéről tehát aligha mondhatunk annál többet, mint hogy

méltó volt ahhoz a hagyományhoz, melynek lassan már négy évtizede ő az egyik legfőbb letéteményese hazánkban.

Fotók: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok