A többlet hiánya

2015. augusztus 13.

Puccini Toscája a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon – az augusztus 9-i előadásról BÓKA GÁBOR írt kritikát

Tosca: Béatrice Uria-Monzon (fotó: Szkárossy Zsuzsa / Budapesti Nyári Fesztivál)

Tosca: Béatrice Uria-Monzon (fotó: Szkárossy Zsuzsa / Budapesti Nyári Fesztivál)

Miért járunk operába? A nagy kérdésre alighanem mindenkinek megvan a saját, személyre szabott válasza. Ami engem illet, az elmúlt hetek heves sajtó- és közönségreakcióit figyelve – melyek a Faust, a Farnace és A bolygó hollandi egymást követő bemutatói kapcsán törtek felszínre – némileg félve írom le: számomra éppoly fontos a művek újraértelmezésének időről időre megvalósuló szándéka, mint a pusztán érzéki élmény (magyarán a zene szépsége). Az újraértelmezés természetesen nem csupán rendezői vonatkozásban képzelhető el: ugyanilyen fontos a karmesteri megközelítés, mi több, egy-egy szerep új szempontú tolmácsolása is. A lényeg, hogy új dolgokat tudjunk meg egy műről, ne kényelmesedjünk bele abba, hogy valamit pusztán azért szeretünk, mert önáltató módon azt hisszük, már jól ismerjük.

A margitszigeti Tosca nem kecsegtetett effajta élmény reményével. A Magyar Állami Operaház 1988 óta, majdnem három évtizede ragaszkodik a produkcióhoz (mint hírlik, a jövő évadban láthatjuk utoljára); ez még akkor is meglepő, ha tudjuk, hogy a Tosca világszerte a legritkábban felújított operák egyike, hiszen a cselekmény és annak zenei meghatározottsága olyan erősen kötődik a realizmushoz, hogy rendező legyen a talpán, akinek sikerül kitalálnia valami eredetit a túl jól ismert történet kapcsán. Nagy Viktor rendezése már bemutatásának évében sem szolgált a mű újrafelfedezésével, mi több: a konzervatív operajátszással szemben támasztható minimális követelményeket is csak nagy jóindulattal elégítette ki – a szereplők közötti kapcsolatrendszerek kidolgozatlansága, a néhány fixnek tekinthető színpadi mozgás már-már következetesen zeneellenes volta, a csupán dekoratív funkciót ellátó díszletek vizuális igénytelensége, ne kerteljünk, lehetőségeinek mélypontján mutatja a magyar operajátszást. S ezen az sem segít, hogy ezúttal szabadtérre költözött a Tosca; épp ellenkezőleg, a monumentális térben szinte elvesznek a jóval kisebb kőszínházi színpadra tervezett díszletek – ez különösen a harmadik felvonásban kínos, elvégre az félig-meddig szabadtéren, az Angyalvárban játszódik. (E tekintetben osztom tehát kollégám pár héttel ezelőtt megfogalmazott véleményét: szabadtéri előadásokra bizony más léptékű díszletek szükségesek, mint kőszínházba – még akkor is, ha méret tekintetben a lehetőségek a színpad korszerűsítésének mértékével fordított arányban csökkentek az elmúlt években.)

Tosca és Scarpia: Béatrice Urina-Monzon és Fokanov Anatolij (fotó: Szkárossy Zsuzsa / Budapesti Nyári Fesztivál)

Tosca és Scarpia: Béatrice Urina-Monzon és Fokanov Anatolij (fotó: Szkárossy Zsuzsa / Budapesti Nyári Fesztivál)

Ám félre bánat: ezt a Toscát eddig is csak a benne fellépő énekesek miatt néztük meg időről időre – most sem volt másként. Külföldi művészek felléptével hirdették a két előadást, ami mindig magában rejti a veszélyt, hogy a közönség kevésbé tájékozott része a jól csengő nemzetközi nevek hallatán arra asszociál: világsztárokat fog hallani – pedig középszer a világ más tájain is létezik. Példa erre a Cavaradossit alakító chilei Giancarlo Monsalve, akinek produkciója mind a darabhoz, mind egy magát komolyan vevő intézményhez a legmesszemenőbbekig méltatlan volt. Az a fajta tenorista ő, aki nem különösebben vonzó vokális adottságait hangerővel és az „átélés” folyamatos túlzásával óhajtja kompenzálni, az ily módon aratott sikerben pedig előszeretettel fürdőzik – csak azért nem írjuk rá, hogy vidéki ripacs, mert távol áll tőlem, hogy ily módon bántsam meg a vidék operajátszását. A Képáriában még csak a sötét színezetű hang folyamatos pozíciókeresését voltunk kénytelenek elszenvedni; a Levéláriában aztán minden ebbéli törekvést feladva maradt a szöveg jelentésével merőben ellentétes ordítás és a befejezés érzelemgazdagnak hitt nyögéssorozata; a kettő között pedig a Vittoria-jelenet énektechnikai csődje kedvetleníthette el a hallgatóságot. Azaz – kedvetleníthette volna: Monsalve azonban sikert aratott, mégpedig ugyanakkorát, mint azok a szereplők, akik valóban értékes produkcióval álltak elő. Úgy tűnik, nem kizárólag a tenorista mondott csődöt ezen az estén.

Tosca és Cavaradossi: Giancarlo Monsalve és Béatrice Uria-Monzon (fotó: Szkárossy Zsuzsa / Budapesti Nyári Fesztivál)

Tosca és Cavaradossi: Giancarlo Monsalve és Béatrice Uria-Monzon (fotó: Szkárossy Zsuzsa / Budapesti Nyári Fesztivál)

Valódi énekesi erényeket csillogtatott a címszerepet éneklő Béatrice Uria-Monzon. A meghívásával kapcsolatos bennfenteskedő aggodalmak – miszerint miért énekel egy mezzoszoprán Toscát? – indokolatlannak bizonyultak: a francia művész nem pusztán a hangokat győzte fölényesen, de egyenesen a kifejező éneklés, a szólam drámai megformálásának iskolapéldáját prezentálta. Egyetlen percre sem vette félvállról a fellépést, mondván, a hiányosságokat majd pótolja a hangosítás: épp ellenkezőleg, Uria-Monzon a hátráltató körülmények dacára is mindvégig a tisztán zenei kifejezésre törekedett, az átélést a szólam minél precízebb realizálásával kívánta elérni, és nem külsődleges eszközökkel. Ebbéli törekvéseit határozott siker koronázta: noha igazán nem mondható, hogy híján volnánk idehaza kiváló Toscáknak, Beatrice Uria-Monzon alakítását mindenképpen ezek méltó párjaként fogom megőrizni emlékezetemben.

Sekrestyés: Alexandru Aghenie (fotó: Szkárossy Zsuzsa / Budapesti Nyári Fesztivál)

Sekrestyés: Alexandru Aghenie (fotó: Szkárossy Zsuzsa / Budapesti Nyári Fesztivál)

Értetlenül álltam Alexandru Aghenie szerepeltetése előtt. A fiatal román bariton, a tavalyi Marton Éva Énekverseny első díjasa kétségtelenül kiváló hanganyag birtokosa, ez azonban nem a Sekrestyés szólamához szükséges buffó basszbariton, hanem magas hősbariton. Ezen túl az sem világos számomra, hogy ha egy rangos nemzetközi énekversenyen fellépési lehetőséggel tüntetik ki az egyik győztest, akkor miért nem olyan reprezentatív szerepet kínálnak neki, melyben nem csupán értékes kabinetalakítás nyújthat, de hangi kvalitásai is teljes körűen megmutatkozhatnak – a Sekrestyés szerepe terjedelménél fogva akkor sem lehetne ilyen, ha történetesen illene Aghenie hangjához.

A hazai erőket a kisebb szerepek alakítói mellett a Scarpiát éneklő Fokanov Anatolij képviselte. Éneklő – írtam, mégpedig szándékosan, mert Fokanov színészi játéka, miként korábban, most is nehezen írható le színházi kategóriákkal – jobb, ha nem is teszünk rá kísérletet. Amit azonban tisztán vokális eszközökkel megvalósít, minden dicséretet megérdemel: a jelek szerint elnyűhetetlen hang, a kiváló formáló és karakterizáló készség arra figyelmezet, hogy Fokanov több mint húsz, az Operaház színpadán eltöltött év után még mindig meghatározó, sőt mi több: nélkülözhetetlen tagja a hazai operaéletnek.

Tosca: Béatrice Uria-Monzon (fotó: Szkárossy Zsuzsa / Budapesti Nyári Fesztivál)

Tosca: Béatrice Uria-Monzon (fotó: Szkárossy Zsuzsa / Budapesti Nyári Fesztivál)

A Magyar Állami Operaház Zenekarának jó színvonalú rutinprodukcióját Kesselyák Gergely irányította. Erényei: a drámai csúcspontok pontos érzékelése és érzékeltetése, az impulzivitás ezúttal is megtették hatásukat; gyengéi, köztük elsősorban a részletekre keveset adó, az építkezés helyett a hatásosságra törekvő karmesteri alapállás pedig ezúttal jól igazodtak a helyszín szabta követelményekhez, és hozzájárultak, hogy az előadás számos hiányossága dacára mégis jóleső érzéssel távozhassunk a nézőtérről tizenegy óra tájban.

Fotók: Szkárossy Zsuzsa / Budapesti Nyári Fesztivál

Hasonló bejegyzések