A királynő meztelen

2015. július 14.

Sába királynője – Goldmark Károly operájának bemutatója a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, 2015. július 5. 

Sába királynője: Gál Erika (fotó: Vermes Tibor)

Sába királynője: Gál Erika (fotó: Vermes Tibor)

Libanoni cédrusok tövében fakadó forrás vizében gyönyörű nő fürdőzik, s a hűs habok közt a partról meglátja őt egy fiatalember. Asszádot, a hadvezért, Salamon király követét, rögtön elbűvöli a földöntúli szépség, s otthoni menyasszonyát is feledve máris a gyönyörű látomás karjaiba omlik, mit sem sejtve arról, hogy akit oly forrón átölel, az asszony, kinek arcát földi férfi még nem láthatta: Sába királynője. Ez a jelenet az előadás nyitóképe, Venekei Marianna koreográfiája Goldmark Károly operájának nyitányára. Káel Csaba látványos rendezésének kiváló ötlete az elő-, vagy inkább párhuzamos történet bemutatása; hangulatilag is tökéletes bevezető, a nyitány zenéjéhez is jól illeszkedik, s egyfajta kulcsot is ad a történethez: a királynő meztelen – s most Asszád olyan titkos tudás birtokába jut, ami már egy elfátyolozott arc misztikumánál is tovább mutat. És meztelen a királynő a mondat elvont értelmében is: a nyitány koreográfiája előrevetíti, hogy hiába a későbbi titokzatosság, a pazar öltözékek és vonulások, a kincsek és a hatalmi gőg – a királynő a történetnek csak vesztese lehet.

Goldmark Károly operáját régóta nélkülözi a budapesti közönség, noha – mint Ókovács Szilveszter, az Operaház főigazgatója is fogalmaz – érdekes probléma, hogy „miért volt eleinknek száz éven át fontos […] a keleti koloritban és illúzióban gazdag, a vetélytárs Aidáénál is pompásabb, hatalmasabb apparátust, gazdag kiállítást igénylő nagyoperába feledkezni…”. Fontos kérdés ez, bár az előadás megtekintése és a hanglemezfelvétel néhányszori meghallgatása után azt gondolom, a mű értékét, zenetörténeti jelentőségét nem érdemes az Aidáéval versenyeztetni, önmagában tekintve viszont a fülbemászóan varázslatos dallamvilág, a gazdagon adagolt keleti kolorit, a grandiózus és látványos tablók, a könnyen átélhető konfliktusok és szereplői sorsok utat találnak a mindenkori közönséghez.

Asszád: Nutthaporn Thammathi (fotó: Vermes Tibor)

Asszád: Nutthaporn Thammathi (fotó: Vermes Tibor)

Káel Csaba ezt az utat most a XIX. századi romantikában fogant szenvedélyes és tragikus történet hőseinek színpadi karakteréből tárja fel: „szimbolikusan és színpadi karakterükben is fontos, a mi életünket is körülvevő viszonyrendszereket képviselnek: Salamon a hatalom és a politikai bölcsesség, Sába a luxus és az ehhez kapcsolódó imázs, Asszád a vágy és a megtévelyedés, Szulamit a szerelem és az áldozatvállalás megformálói. Korunkban, amikor már nincsenek szigorú külső kényszerek, de több csatornán keresztül érnek el bennünket a személyiségünket befolyásoló gondolati, érzelmi, pszichológiai hatások, keressük a választ, hogyan teremthetünk magunkban rendet.”

Asszád és Salamon: Nutthaporn Thammathi és Kelemen Zoltán (fotó: Vermes Tibor)

Asszád és Salamon: Nutthaporn Thammathi és Kelemen Zoltán (fotó: Vermes Tibor)

Nem különösebben meglepő gondolatok ezek, nem valamiféle meghökkentő (át)értelmezés: nagyjából ezekre a következtetésekre jut a mű mai befogadója a zene és a cselekmény megismerése során. Ha pedig másra is, az igazán nem tilos. Káel Csaba tehát a hagyományos operajátszás vonalát képviseli, annak kliséitől sem tartózkodik feltétlenül, azonban dicséretes, hogy nem a maga gyártotta koncepcióhoz idomítja a művet, hanem a meglévő zenei és szövegkönyvi anyagból, valamint – gondolom – előadás-történeti kutatások során kapott információkból építi fel a cselekményt, teremti meg az opera miliőjét, világát. A szövegnél picit tragikusabbra hangolja a színpadi megvalósítást, a szereplőket a színpadon sokszor tudatosan távol tartva egymástól. Ennek megkapó példája a zárójelenet: a szöveg szerint Asszád Szulamit karjai közt hal meg, Káel azonban nem adja meg neki a bocsánatot: Szulamit nem Asszád mellett, hanem távolabb, a színpadi emelvényen jelenik meg szerelme előtt, megengedve azt az értelmezési lehetőséget, hogy csupán a haldokló vágyában, lázálmában jelenik meg önfeláldozó kedvese. A nyitány koreográfiája és a zárókép mindenképp Káel rendezésének legszebb, leghatásosabb momentumai, erős érzelmi hangoltságuk keretbe foglalja az ismert bibliai történetet mesés elemekkel továbbszövő cselekmény többi részét.

Amennyire jellemző az eklektikusság az opera zenéjére, annyira jellemző a színpadi megjelenítésre is. A hagyományos cselekményvezetés pazar látványossággal párosul. Ez akkor is igaz, ha az opera zenéje kisebb, olykor markánsabb húzásokkal szólal csak meg, főképp a bevonulási jelenet és a balettbetét – tehát pont a látványos színpadi tobzódásra lehetőséget adó részletek – rövidülnek meg. Ami marad, persze az sem kevés: Sába királynőjével együtt bevonul birodalmának flórája és faunája – virágszirmok, pénzeső, jelmezesek által imitált állatok; látványos esküvői szertartás, keleti táncok a színpadon és sejtelmesen a falak mögött. Németh Anikó pompás, sokszínű jelmezkollekciója egyszerre idézi a szecesszió, vagyis a mű keletkezésének idejét, a cselekmény bibliai világát, és modern szabásával a mai kor felé is kacsingat. Rengeteg ötlet, az ornamentikában kifogyhatatlanul gazdag képzelőerő teremti meg a jelmezek összhangját, a sokszínűség és aprólékosság végül mégis egységes összképet ad, melybe a szertartások jelmezeinek visszafogott ünnepélyessége is remekül illeszkedik.

Szulamit: Sümegi Eszter (fotó: Vermes Tibor)

Szulamit: Sümegi Eszter (fotó: Vermes Tibor)

Az eklektikusság elmondható Szendrényi Éva díszletéről is; díszes oszlopcsarnoka jól funkcionál palotaként, Salamon templomaként egyaránt. Hogy mennyire monumentális, majd az Erkel Színház színpadán eldől. Sajnos a monumentalitás a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon már nem lehet a régi: miközben láthatóan fejlődik az intézmény, s minden fejlesztés bizonnyal a javára válik, addig a régi előadások monumentalitásától végleg el kell búcsúznunk. A színpad fölé helyezett korábbi és mai tetőszerkezetek monumentálisak valóban, de az alájuk préselt díszletek nagyságukban korlátozottak, és szépségük is csorbul a kupola és a lámpaerdő miatt. Ha csak a színpad széltében nézzük, régen kétszer, két és félszer ekkora helyre tervezhettek a díszlettervezők, s meg is tették. A rendezések pedig betöltötték a hatalmas teret.

Sába királynője: Gál Erika (fotó: Vermes Tibor)

Sába királynője: Gál Erika (fotó: Vermes Tibor)

Most ezt nem kérhetjük számon Szendrényi díszletén, pláne, hogy a konstrukciónak ősszel az Erkel Színház színpadára is be kell férnie, azt azonban meg kell jegyezni: amennyire jók a templom- és palotabelsők, annyira érzem kudarcnak a külső terek megoldásait. Ezek a forgószínpad hátoldalán, a palota emelvényének hátsó szegletében kapnak helyet festett drapériák és ugyanezzel bevont kövek formájában. A palotakert festett pálmái helyett talán a színpad hátsó része felé lehetett volna nyitni, s kihasználni a szabadtéri környezet adta lehetőségeket. De ha már festés, akkor minimum Csontváry libanoni cédrusait lett volna érdemes megidézni. A sivatagi kép homokdűnéket idéző és az átjáróra függesztett textíliái között Asszád vergődéseit egyszerűen nem lehet komolyan venni. Bízom benne, hogy a Kovalik Balázs-féle Turandot díszlettervezőjének őszre valami jobb megoldás fog még eszébe jutni. Mert ami itt a szigeten technikai és egyéb korlátok miatt megbocsátható és bájosan esetlen, az az Erkelben szcenikailag nagyon ciki lesz.

A főpap: Fried Péter (fotó: Vermes Tibor)

A főpap: Fried Péter (fotó: Vermes Tibor)

A három és fél órás előadás zenei irányítását Héja Domonkos karmester tartotta kézben. Érezhetően az újra felfedezett műbe vetett hittel és alázattal szolgálta a zene megszólalását. Nem volt egyenletes a színvonal; mindkét részben eljött az a pont, ahol már kissé bágyadtnak, álmosnak tűnt az előadás, de aztán ezeken mindkétszer sikerült túllendülni. Lehet, hogy ez nem csupán interpretáció kérdése, elképzelhető, hogy maga a meglehetősen hosszú darab is olykor-olykor leül egy picit. A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara, a Magyar Állami Operaház Énekkara, a Budapesti Stúdiókórus, a Honvéd Férfikar és a Magyar Nemzeti Balett működött közre a nagyszabású produkcióban, igényes feladatukat nagyszerűen látták el.

Sába királynője: Gál Erika (fotó: Vermes Tibor)

Sába királynője: Gál Erika (fotó: Vermes Tibor)

A címszerepben Gál Erika mutatkozott be. Csodálatos jelmezeiben remek atmoszférateremtő képességgel formálta meg a királynő alakját. Csábítás, erotika, bosszúvágy, gőg és titokzatosság sugárzik az általa életre keltett figurából, s a szerep igényes hangi megformálása sem marad el. Mindezek mellett olykor kevésnek éreztem a hangot, főleg az Asszáddal való kettősökben maradt el a partner mellett. Nem tartom kizártnak, hogy az énekesnő nem a legjobb formájában, esetleg betegen énekelt; azt is hallottuk a színfalak mögül, hogy mindvégig skálázik, gyakorol, a színen pedig igyekezettel próbál helytállni új szerepében; egy-két hang most nem engedelmeskedett neki. Sümegi Eszter és Fried Péter első megszólalásai közepette mikrofonhibára gondoltam, pontosabban arra, hogy a mikrofon nem kedveli az erőteljes hangokat: valahogy mindkettejüké mattan szólt, Friednél fedettnek, fakónak hatott a matéria, Sümeginél olykor élesnek, karcosnak. Valószínűleg technikai probléma adódott, mert a későbbiekben mindketten a tőlük megszokott magas színvonalú éneklést abszolválták, s az előadás egyik csúcspontja Szulamit könyörgő imája volt a harmadik felvonásban Sümegi Eszter megejtően szép tolmácsolásában.

Asszád: Nutthaporn Thammathi (fotó: Vermes Tibor)

Asszád: Nutthaporn Thammathi (fotó: Vermes Tibor)

Salamon király szerepében Kelemen Zoltánt láthattuk–hallhattuk, szintén kimagasló énekesi produkcióval. Nutthaporn Thammathi, a fiatal thai tenor sikerrel mutatkozott be a budapesti közönségnek Asszád szerepében, amit a freiburgi színházban is énekelt már. Mackós megjelenése a táncos előjáték karcsú, fürgén ugrándozó Asszádja után kissé furcsán hat, s talán színészileg is kiforratlan még, ám hangban meggyőzően, szépen formálta meg a főszerepet, s ha nem is a világsztárok áriafelvételeinek nagyságával, de érzékeny líraisággal, méltó módon szólaltatta meg a híres Magische Töne kezdetű tenoráriát. Októberben az Erkel színházi bemutatón szintén meghallgathatja őt a közönség. Az est nagy felfedezése Töreky Katalin Asztarótja: a királynő rabszolgájának csábító énekét makulátlan tisztasággal, érzékiséggel hallhattuk tőle.

Jelenet az előadásból (fotó: Vermes Tibor)

Jelenet az előadásból (fotó: Vermes Tibor)

A hármas jubileum – Goldmark Károly születésének 185. és halálának 100., valamint az opera bécsi premierjének 140. évfordulóján – a Budapesti Nyári Fesztivál keretében láthattuk a Magyar Állami Operaház és a Szabad Tér Színház közös bemutatóját a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, két estén. Az előadás mintegy előbemutatója az október 24-én az Erkel Színházban bemutatandónak. Nagyszabású produkció, bár a húzások és a környezet adta lehetőségek miatt visszafogottan az. A korábbi kezdés talán lehetővé teszi majd a most kimaradt részletek színrevitelét is, hogy a Sába királynője még teljesebb pompájában ragyogjon, s talán a kőszínházi évadban, megfizethetőbb jegyárak mellett jobban megtelik a nézőtér is. Akárhogy is, egy látványos, hagyományosan szép bemutatója már lesz az őszi operaévadnak.

Fotók: Vermes Tibor

Hasonló bejegyzések