A márványszobor és a robot

2015. november 13.

Anja Harteros áriaestje a Müpában – az október 29-i koncertről KONDOR KATA írását olvashatják

Anja Harteros (fotó: Marco Borggreve)

Anja Harteros (fotó: Marco Borggreve)

Kissé bizarrnak tűnhetnek a címben szereplő metaforák egy klasszikus zenei koncert esetében, ám zenei produkciókról alkotott véleményünket legkifejezőbben képek alkotásával adhatjuk át másoknak, még ha az így létrejövő asszociációk erősen szubjektíven értelmezhetők is – hiszen minden jelentős műalkotásról mondott értékelésben van egy pont, amikor elfogynak a szakszerűen lajstromozható megállapítások, és kénytelenek vagyunk átadni magunkat az irracionalitásnak. Anja Harteros koncertjének két főszereplője volt, akiknek előadását ezzel a két, végül egymás ellentéteinek bizonyuló képzettársítással lehet a legjobban leírni.

Az est a Figaro házassága nyitányával indult, amellyel már el is kezdődött az ellentmondások sorozata. Bár a produkció feszességére, pontosságára nem lehetett panasz, Ivan Repušić vezénylése túlságosan mechanikusnak tűnt, a hangzás gépies, élettelen lett. A karmesternek azzal sem sikerült kedvező első benyomást keltenie, hogy nem érzett rá a terem és a mű kívánta arányokra, a fúvósok sokszor túlságosan előtérbe kerültek, a vonós szólamok pedig nem érvényesültek kellőképpen.

A Grófné áriájával lépett először a színpadra a várva várt világsztár, Anja Harteros pedig már ekkor erősen pozitív irányba lendítette a koncert összhatását; habár a rövid zenemű során inkább az énekesnő auráját, kisugárzását ismerhettük meg alaposabban, mintsem művészi teljesítményének mélységét. Ám a hang, a külső, a viselkedés harmonikus összhangja már ekkor élményt jelentett, csak egyetlen apró kifogással élhettünk: a Mozart-zene néhány kötőíve túlságosan romantikus jellegű lett.

A zenekar az ária közben és az ezt követő Traviata-előjáték alatt ígéretesen fejlődött, finom pianókat játszottak, és a vonósok szép, kimunkált hangszínen szólaltak meg. A koncert első felének legragyogóbb pillanatait azonban megint Anja Harteros nyújtotta, Verdi Ave Mariájában. Előadásában a zenei folyamat szinte soha nem ért véget, a mesterien felépített frázisok a legkisebb megakadás nélkül olvadtak egymásba. A különösen ihletett perceket még az sem tudta elrontani, hogy a karmester nem tudott kellően együttműködni az énekesnővel, így kisebb szétesés következett be az ária középrészénél. A gyorsítást ugyan jogosnak éreztem, de ki szereti azt, ha egy zenész a muzsikustársaitól függetlenül kívánja érvényesíteni az elképzeléseit?

A Nabucco nyitánya ismét ellentétes érzelmeket keltett. Bár a gyors részek feszesen, pergőn szóltak (még ha a gépiességet itt is felróhattuk néha), a középrész lassabb tempóiban ismét nagy szétcsúszások mutatkoztak a zenekarban. Éltünk a gyanúval, hogy ezért is a karmesternek az igen merev és együttműködésre nem sok hajlandóságot mutató attitűdjét okolhatjuk, aki nem engedett a zenei anyagból következő hangsúlyoknak és kisebb tempóváltásoknak sem.

Anja Harteros (fotó: Marco Borggreve)

Anja Harteros (fotó: Marco Borggreve)

A trubadúrból megszólaló áriában aztán ismét örülhettünk az énekesnő szép teljesítményének, ám ehhez az érzésünkhöz eddigre már egy kis aggodalom is társult: nehogy elrontsa a produkciót a zenészpartnerrel való nem megfelelő összhang. Szerencsénk volt: zavaró tényezők nélkül, a maga teljes terjedelmében csodálhattuk meg Harteros márványtisztaságú hangját, aki egyben bravúros technikai készségeit is itt csillogtatta meg először igazán. A magasságok éterien szóltak, és a művésznek korábban már emlegetett mesteri frazeálásában is gyönyörködhettünk.

A szünet után Aida áriájával kezdődött a műsor, amely során egy különös, egészen megközelíthetetlen hősnő állt elénk. Anja Harteros egész lényében márványszoborrá vált, gyönyörű, fenséges, de megközelíthetetlen szoborrá, aki inkább a csodálatunkat, mintsem az együttérzésünket váltja ki. Sajnos ennek a résznek az összhatásán is sokat rontott a karmesteri teljesítmény (illetve mondhatnánk úgy is, hogy annak hiánya), mivel Repušić egészen mechanikusan, vitte előre a zenei folyamatot, így a középrészben ismét csúnya szétcsúszás következett be.

Újabb zenekari szám, a Manon Lescaut intermezzója következett, kisebb szépséghibákat felmutató hangszeres szólókkal, és sokkal tetszetősebb tuttikkal, amelyet csak néha árnyékoltak be az összjáték hiányosságai. Majd Cilèa Adriana Lecouvreur című operájából hangzott el egy ária, melynek magával ragadó drámai erejéből kifolyólag először éreztem a koncert során, hogy létezik még tartomány az elvont szépség régióján túl is, hogy emberi tartalmak, nem csupán – még akkor is, ha briliáns szépséggel megszólaló – hangok állnak az est középpontjában. A közönség is ekkor billent ki először udvariasan tisztelettudó magatartásából, és önfeledten ünnepelte az énekesnőt.

A végzet hatalma nyitánya volt a kiírt program utolsó előtti műsorszáma, és alighanem mélypontja is. Nem emlékszem, hogy a kétségtelenül sokszor felcsendülő zeneművet valaha is hallottam volna ilyen lélektelenül, ledarálva előadni. Egyenletesen gyors tempó és az értelmezés teljes hiánya jellemezte ezt a produkciót, amely élő bizonyítéka volt a mondás igazságtartalmának: amikor minden fontos, semmi nem fontos igazából. A kiemelések, hangsúlyok, tagolás mellőzése tökéletesen érdektelenné és jellegtelenné tette az előadást.

Az ugyanebből az operából előadott ária aztán a másik végletbe emelte a hallgatóságot, ekkor Harteros nem csupán énekművészete legjavát tárta elénk, hanem egyben legemberibb oldalát is megmutatta. Megmozdult, életre kelt a márványszobor, már nem csupán az esztétikai igényeinket elégítette ki, de érzelmeinket is megindította, és ez a kettős hatás válthatott ki végül igazi katarzis-élményt. A ráadás, ária Mascagni Fritz barátunk című operájából, ezúttal nem arra szolgált, hogy fokozza a koncert hangulatát – egyszerű szépségében inkább afféle levezetésként hozott vissza minket a saját világunkba.

Egy rendkívüli művészt hallgathattunk meg a Müpában, aki érinthetetlensége ellenére is képes volt a közelünkbe férkőzni, míg az est másik kulcsszereplője nem tudott műviségéből feléledni. A Pannon Filharmonikusokat alig pár héttel korábban – megfelelő dirigálás mellett – hallottam kiválóan muzsikálni, így elsősorban nem őket okolom az est felemás összhatásáért. Valószínűleg nem csupán a sztárfellépő, a művek és a közönség, de ők is többet érdemeltek volna.

Fotók: Marco Borggreve

Hasonló bejegyzések