A könnyező szarvas

2017. szeptember 11.

Bánk bán-premierrel indult az Operaház 134. évada – FÜLÖP KÁROLY gyorsjelentése a szeptember 9-i előadásról

Erkel Bánk bánjával megkezdődött a Magyar Állami Operaház legújabb évada. De melyik Erkel melyik Bánk bánjával? Erkelével? És melyik Operaház?

Az utóbbi kérdésre a legegyszerűbb felelni: köztudott, hogy belső korszerűsítés és felújítási munkálatok miatt az Opera épületét mint játszóhelyet idén nélkülöznie kell az operakedvelő közönségnek, így az évadnyitó premierre az Erkel Színházban került sor. Aki azonban kíváncsi volt, az Andrássy úti palota előtt is részese lehetett az ünnepi estének – legalább kivetítőn.

A műre és a szerzőségre irányuló töprengéseimet csak röviden, a színházban tapasztaltak alapján összegzem, hiszen a korábbi Bánk bán-premierek kapcsán már sokat olvashattunk az eredeti és az átdolgozott változatokról; hozzáértők és rajongók fejtették ki gondolataikat egyik vagy másik verzió létjogosultsága mellett.

Most egy eddig még nem hallott variáció szólalt meg, melynek hatása meglehetősen eklektikus volt.

Az első felvonásban az ősváltozatból megismert jeleneteket és dramaturgiát véltem felismerni, a régi szövegkönyv sokszor avítt-archaikus mondataival – a második felvonástól viszont a Nádasdy Kálmán-féle átdolgozás két jelenetét láthattuk az évtizedek során a hallgatóság emlékezetébe vésődött szöveggel. Ám a királyné meggyilkolásával nem ért véget a felvonás: megérkezett II. Endre, s gyász borult a palotára, végül a jelenet az ugyancsak az ősváltozatból ismert himnikus-gyászos kórustétellel, majd a király áriájával ért véget. A Tisza-parti jelenet és a záró tabló ezek után szünet nélkül következett.

Bánk bán: Molnár Levente (fotó: Vermes Tibor)

A legnagyobb érdekesség persze a címszerep tenorból baritonná transzponálása, ami annak idején, 1940-ben már a Nádasdy-változat premierjén is megvalósult, kifejezetten Palló Imre kedvéért. Kérdés persze, hogy

létezhet-e olyan énekes, akiért szabad átírni ilyen mértékben egy szólamot? Van-e olyan, akiért legalább érdemes?

(Palló Imre azon tizenhárom év alatt, amíg a címszerepet alakította, talán megszolgálta Nádasdyék, elsősorban a zenei átigazítást végző Rékai Nándor kitartó törekvését a bariton címszerep keresztülvitelére.) Végül az is kérdés: van-e az Operaháznak ma olyan baritonja, aki megérdemli, hogy Palló Imréhez hasonló megtiszteltetés érje? Az Operaház első idei premierje után sajnos a legtöbb kérdésre nemleges választ adhatunk. Ráadásul nem a bariton címszerep az új évad nyitányaként aposztrofált előadás egyetlen szereposztási problémája.

Szemere Zita (Melinda), Balczó Péter (Ottó) és Geiger Lajos (Biberach) (fotó: Vermes Tibor)

Molnár Levente bemutatkozását a címszerepben érthetően nagy várakozás előzte meg. A világjáró művész iránt támasztott elvárások, a címszerep már idézett újszerűsége kettős teherként nehezedett az énekesre. Produkcióján érződik már a külföldön szerzett tapasztalat, ám egy egész felvonás kellett hozzá, hogy valamelyest magára találjon: az első felvonásban kifejezetten zavaró volt a hang lebegése, a másodikban, Melindával énekelt duettjében a hallható bizonytalanság, a pontatlan belépések. Mintha nem lett volna készen a szereppel a premierre, de ez talán az egész produkcióra is elmondható. Hiába a művészi igyekezet, ki kell mondanom:

a bariton változatban egészen egyszerűen elsikkadnak a katartikus pillanatok, elmarad a búcsúzási jelenet elégikus szárnyalása, és a „Hazám, hazám” sem oly’ fényes!

Molnár megpróbál megfelelni az eleve elvesztett küzdelemben, és ez tiszteletre méltó. Talán ez is érezhető volt a híres áriát ünneplő közönség vastapsaiban.

Gertrúd: Komlósi Ildikó (fotó: Vermes Tibor)

Melinda szerepét Szemere Zita alakította. Esetében is érzékelhető volt az első felvonás alatti bizonytalanság; kereste a helyét, a hangját – az Ottóval való kettős, különösen ebben a változatban, nem hatott igazán –, a nagy együttesekben hangja olykor elveszett, vagy élesnek hatott. A második és a harmadik felvonásban aztán – bár az intonációs bizonytalanság itt-ott megmaradt – nagyon szép pillanatokkal ajándékozott meg:

gyönyörű pianókkal, plasztikusan szólaltatta meg a mélyen átélt fájdalom mélabúját az „Ölj meg engemet, Bánk” kezdetű áriában.

A Tisza-parti jelenet háttérmozgásai sajnos elvonták a figyelmet produkciójáról: ha képesek leszünk ezeket figyelmen kívül hagyva csak az énekesi produkciójára összpontosítani, akkor érik be igazán Szemere Zita Melinda-alakítása. És erre talán már nem is kell olyan sokat várnunk.

Tiborc és Melinda: Kováts Kolos és Szemere Zita (fotó: Vermes Tibor)

Komlósi Ildikó (Gertrúd) és Kováts Kolos (Tiborc) több évtizedes ragyogó pályájának erényeit és a zeniten túli esendőségeit hozza a produkcióba: előbbit mindkettejüknél a színpadi jelenlét atmoszférateremtő képességében, utóbbit a vokális produkcióban érhetjük tetten, azonban a két matéria mindmáig lenyűgöző volta mellett nem mehetünk el a csodálat kifejezése nélkül.

Ottó szerepében Balczó Pétert láthattuk, sajnos nagyon rossz diszpozícióban. Kedvezőbb benyomást keltett Haja Zsolt Peturként, de a volumen nem elég erőteljes – így a bordal csak el lett énekelve, de hatástalan maradt. Bakonyi Marcell II. Endréje és Geiger Lajos Biberachja a vokális alakítások pozitív mérlegét erősítik.

Jelenet az első felvonásból (fotó: Vermes Tibor)

Bár az énekkaron kisebb mértékű ziláltság érződött az első felvonásban, különösen a Petur-bordal refrénjében, összességében mind ők, mind a zenekar tisztes színvonalú évadkezdő produkciót nyújtottak Kocsár Balázs vezényletével. Az egyes énekesek bizonytalansága a különböző változatok egymásra hatásából is adódott: egyes szólamok, kettősök bizonyos részletei például más ajkán szólaltak meg, mint ahogy azt évtizedeken át megszoktuk. Az énekesek fejében is keveredtek ezek, sokszor énekelték például a Nádasdy-verzió szövegét, miközben a feliratozón az eredeti változatét olvashattuk.

A szövegmondással azonban nagyobb baj is van: nem érthető. Szinte senkié. Feliratozással együtt és a szöveg ismeretében sem.

Az eredeti nyelvű éneklés igénye mellett énekeseink elfelejtettek – az ifjabbak tán nem is tudtak – magyarul: tisztán, érthető artikulációval énekelni.

A különböző Bánk-változatokra jellemző eklektikusság ezúttal a színpadi látványra is érvényesnek bizonyult. Pedig Vidnyánszky Attila rendezésének néhány momentuma kifejezetten tetszik, sőt amit az egyes változatokból mixelt opera szövege nem mesél el, azt Vidnyánszky még bele is komponálja az előadásba. Szokása szerint leegyszerűsített, kifejező térben, szimbólumokból építkezve dolgozik. A Katona-dráma gyengeségeit – például a térkezelést – Vidnyánszky ügyesen megoldja: a háttérben, emelvényen látjuk a merániak csoportját, Gertrúd körét. Legtöbbször elzárkózó világukban, a talajba éles késként hatoló, a magyarság testén sebet ejtő üvegfal mögött. Középen az elégedetlen és sértett magyar urak, a zenekari árok előtt pedig a személyes történések. Kissé Kovalik Balázs Turandotjának jól ismert térkompozícióját vélem megidéződni a látottakban.

Bánk bán: Molnár Levente (fotó: Vermes Tibor)

A kortalanul historizáló jelmezek sokszínű világa (jelmez: Nagy Viktória), és Ottónak a valamennyitől élesen különböző öltözete remekül illik a sötéten csillogó, komor díszletfalak keretezte, nem igazán tetszetős térbe (díszlet: Olekszandr Bilozub).

A további rendezői ötletek felvetnek ugyan asszociációs lehetőségeket, de sajnos az egyes motívumok kibontása elmarad. Vidnyánszky Attila színpadán a meráni had megöli, majd feltálalja és belakmározza csodaszarvasunkat, eredetmondánk szent szimbólumát. Csoda-e, ha ősi szarvasunk könnyezik, vér patakzik szemeiből? Mária országában Gertrúd hord koronát – a Szent Szűzére emlékeztetőt: ő a magyarok nagyasszonya. Vagy legalábbis annak hiszi magát.

Az útelágazás irányt jelző nyilai egyre fogyatkoznak: Bánk tövestől tépi ki a táblákat az anyaföldből. A magyarság számára nincs már több út – talán ez Vidnyánszky pesszimista látomásának metaforája.

És nemcsak a nemzet, a magánemberek útjai is kilátástalanok: Gertrúdot maga alá temeti a trón, Melinda és kisfia testét Kharón ladikja ringatja örök álomba a Tisza hullámain. A férfiak magukra maradnak bánatukkal, gyászukkal.  Őrült beszéd? Lehet. De nincs benne rendszer. Ez a baj, ezen vérzik el az új Bánk bán.

Sok jó ötlet felhalmozva; dekoratív, de felszínes. Nemzeti operánk ismételten elvesztett egy esélyt, hogy széles közönségréteghez jusson el, és éveken át a repertoár kedvelt darabja lehessen. A félig kidolgozott szcenika és a teljesen értelmetlenül előrángatott, vagy inkább megalkotott zenei változat közösen okolható mindezért.

A köztéri plakátokon már hetek óta hullatja vérző könnyeit a csodaszarvas. Talán egy kicsit az új produkcióért is. Helyettünk is.

Fotók: Vermes Tibor

Hasonló bejegyzések