A kilencedik zarándoklat

2014. július 24.

A Budapesti Wagner-napok előadásairól BÓKA GÁBOR írt kritikát

Brünnhilde és Siegfried: Petra Lang és Jay Hunter Morris (fotó: Kocsi Gábor / Művészetek Palotája)

Brünnhilde és Siegfried: Petra Lang és Jay Hunter Morris (fotó: Kocsi Gábor / Művészetek Palotája)

Kilencedszer zarándokoltunk 2014 júniusának délutánjain-estéin a Művészetek Palotájába, hogy Wagner-operákat hallgassunk. A fellengzősnek tűnő szóhasználat célja ezúttal nem a mester kultuszához gyakran kötődő lila köd táplálása: jelen sorok írója lényegi különbséget érez a hétköznapi színházi keretek között lezajlott Wagner-előadások és a Müpa produkciói között, s ezúttal nem a speciális színpadi lehetőségekre vagy az előadások minőségére gondolok – ezen tényezőket bőven tematizáltuk már az elmúlt évek recenzióiban. Az a semmihez sem hasonlítható hangulat azonban, ami ezeken az estéken uralkodik, nehezen indokolható: a hangulatjelentés csupán tétova kísérlet lehet a jelenség megragadására, de aligha segíthet annak megfejtésében. A fanfárokat kísérő gyermeki izgalom, az egyórás szünetekben zajló piknik és elmélyült beszélgetések mind-mind unikumnak számítanak a napi rutinból többnyire épphogy kiemelkedő opera- és hangversenyéletben. Mindez nyilvánvalóan az előadások bensőséges légkörére vezethető vissza, melynek gyökerét érzékenyen ragadta meg Fischer Ádám a Müpa Magazin számára adott nyilatkozatában: „itt.. az énekesek mimikája sokkal jobban érvényesül, mint például a Metropolitanben (bár a térben nálunk sincsenek feltétlenül közel a nézőkhöz, de sokkal közelebb hatnak)”.

Sieglinde és Brünnhilde: Anja Kampe és Iréne Theorin (fotó: Posztós János / Művészetek Palotája)

Sieglinde és Brünnhilde: Anja Kampe és Iréne Theorin (fotó: Posztós János / Művészetek Palotája)

A hatás oka lehet a közös légtér, a dobozszínpad hiánya. Ha kezdetben azt tárgyaltuk évről évre, hogy a színpadtechnika hiánya miben akadályozza a színpadi megvalósítást, és miként kényszeríti az alkotókat kompromisszumokra: speciális, a művek lényegéhez és a feltételekhez egyszerre alkalmazkodó megoldások keresésére, úgy ennyi év elteltével ideje azt is észrevennünk, hogy ez az elhelyezkedés mintegy részesévé teszi a közönséget a színpadon zajló folyamatoknak – de legalábbis a megszokottnál sokkal közelebb engedi őket hozzá. Ez nem kis szó olyan művek esetében, melyeknek lételeme a monumentalitás – legalábbis a közhiedelem szerint. S noha bizonyos szemszögből aligha lehet kétségbe vonni a Wagner-életmű megalomán voltát (terjedelmi szempontból semmiképp), talán éppen a különleges adottságok, a bensőségesség okozza, hogy Fischer Ádám vezényléseit sosem érezzük monumentalizálónak. Ez nem jelenti azt, hogy tartózkodna a darabok lényegét képező szélsőségek vállalásától: ha kell, nem spórol a hangerővel, ugyanakkor pálcája nyomán az MR Szimfonikusok kamarazenei áttörtséggel is képesek játszani. Ezek a pillanatok legalább olyan emlékezetessé váltak az idei fesztivál öt általam látott előadásán (a június 12-15. között lezajlott Ring-előadásokon és a 22-i Tannhäuseren), mint a zenekar számára kihagyhatatlan ziccerként funkcionáló slágerszámok fölényes megoldása. S persze nem hagyhatjuk említetlenül, hogy a zenekar kiválóságához, mint mindig, ezúttal is fel tudott nőni a kórus, mely, noha több testületből verbuválódott (MR Énekkar, mb. karigazgató: Oláh Gábor; a Magyar Állami Operaház Énekkara, karigazgató: Szabó Sipos Máté), kivételesen homogénen szólalt meg minden fekvésben és hangerőbeli tartományban.

Fricka és Wotan: Egils Silins és Németh Judit (fotó: Posztós János /Művészetek Palotája)

Fricka és Wotan: Egils Silins és Németh Judit (fotó: Posztós János /Művészetek Palotája)

Az énekes közreműködőkről ezúttal a teljesség igénye nélkül számolunk be: azokat emeljük ki, akiktől újat, mást kaptunk, mint megszokhattuk. Hiszen szerencsére az evidencia erejével hat, hogy Németh Judit minden alkalommal magával ragadó Frickát énekel. Az is, hogy Walter Fink évről évre őserejű hangjelenségként lép színpadra Fafner és Hunding szerepében; és Hartmut Welker Alberichje sem vált az évek során kevésbé félelmetessé. No és a közönségkedvenc Christian Franz portréját is aligha tudnánk újabb ecsetvonásokkal árnyalni – hacsak azt nem regisztráljuk, hogy A walkür Tavaszi dalának korábbi bravúros megoldását (mindvégig pianóban, már-már a falzett határán énekelte) ezúttal kevésbé látványos, ám sokkal árnyaltabb előadással helyettesítette. A felsorolt alakítások nagyszerűsége persze korántsem magától értetődő: éppen az jelzi a Budapesti Wagner-napok presztízsét, hogy mégis annak tekinthetjük.

Új Wotan mutatkozott be idén: Egils Silins elsőre nem tűnik káprázatos hangjelenségnek, sem a voce szépsége, se volumene nem nyűgöz le – panaszra persze nincs okunk, de hiányolhatjuk az extrát. A három este során aztán fokozatosan rájövünk, hogy Silins a tudatos építkezés mestere – feltűnés nélkül, de mégiscsak elsőként teljesítette a Wagner-napok történetében a fizikailag lehetetlennek tűnő próbatételt: három nap alatt énekelt három Wotant. Méghozzá emelkedő lelkesedéssel, intenzitással – mert ahogy Wotan az opera során nagyot álmodó ifjú titánból fokozatosan nagy lélekké válik, úgy növekedett fokozatosan, a szemünk láttára Silins is nagy énekessé, mi több: nagy művésszé, a szerep komplex és árnyalt megformálójává.

Siegfried: Jay Hunter Morris (fotó: Kocsi Gábor / Művészetek Palotája)

Siegfried: Jay Hunter Morris (fotó: Kocsi Gábor / Művészetek Palotája)

Iréne Theorin nem először járt nálunk Brünnhildeként, de most először tudatosodott bennem, hogy személyében a régi nagy Wagner-szopránok szinte egyetlen méltó követőjét tisztelhetjük. Ez a kijelentés nem aktuális pályatársnőinek leminősítése óhajt lenni, pusztán annak tudatosítása, hogy Theorin alapvetően máshogy énekel Wagnert, mint a többiek teszik azt mostanság. Akárhány kiváló Brünnhildét hallottunk az elmúlt kilenc év során, a szólam emberfeletti követelményeinek teljesítése mindegyikük számára egyfajta sikeres küzdelem eredménye volt; Theorinnak ellenben mintha mindez meg sem kottyanna, mintha számára a világ legtermészetesebb dolga lenne Brünnhildét énekelni – akár még bicegve, bottal a kezében is (idén őt érte baleset, mint tavaly Bo Skovhust). Dől belőle a hang – mondhatnánk zsurnalisztafordulattal, csakhogy a közhely ezúttal érzékletesen írja le a valóságot: Theorin számára mintha nem léteznének magassági és hangerőbeli korlátok – annál nagyobb dicséret, hogy rendelkezésre álló eszközeit árnyalt kifejezésre, és sosem nyers erőfitogtatásra használja. Nagy énekesnő, nagy alakítás.

Petra Lang szereplése elé, bevallom, némi félelemmel tekintettem: tavalyi Kundryja nem volt teljesen kielégítő, s nem tudhattuk, hogy ez csak pillanatnyi indiszpozíció következménye-e, vagy a túl korán jelentkező hanyatlásé. Ezúttal úgy tűnt, szerencsére az optimista forgatókönyv bizonyult igaznak. A Siegfried Brünnhildéjeként alakítása magával ragadó volt, azzal együtt, hogy most, hangja teljében sem mérkőzhetett Iréne Theorin vokális adottságaival. Tudatos szerepépítése azonban megóvta attól, hogy ezt hiányként könyveljük el: míg A walkür harcos amazonja és Az istenek alkonya eget-földet megmozgató pántragikus hősnője valóban inkább Theorin megszólaltatásában tűnt adekvátnak, addig az emberi és asszonyi voltára egyszerre ráébredő Brünnhilde humánus portréját Petra Lang rajzolta meg hibátlanul.

Mime: Gerhard Siegel (fotó: Kocsi Gábor / Művészetek Palotája)

Mime: Gerhard Siegel (fotó: Kocsi Gábor / Művészetek Palotája)

Anja Kampe Sieglindéje bizonyos mértékig háttérbe szorult a két kiváló Brünnhilde mellett a hivatalos értékelésekben – nem úgy a közönség körében, amely tüntető szimpátiával fogadta a művésznő produkcióját. Nem véletlenül: bár vokális szempontból nem volt tökéletes, amit hallottunk (a művésznő mintha nem lett volna kifogástalan hangi állapotban, főleg felső regiszterének bizonyos mértékű lebegése volt feltűnő), a szerep lelkületét hiánytalanul közvetíteni tudta így sem lebecsülendő zenei eszközeivel – hamisítatlan jugendlich-dramatisch szopránjának természetből fakadó szépségével és énekkultúrájának nemességével.

A Wagner-napok szervezői, ujjukat a nemzetközi zenei élet ütőerén tartva, óraműpontossággal csaptak le Jay Hunter Morrisra, akit a Metropolitan HD-közvetítései után így élőben is láthattunk a Siegfried címszerepében. Alakításával kapcsolatos korábbi ambivalenciám, ha teljesen nem is szűnt meg, valamelyest az elismerés javára billent a személyes találkozás hatására: noha a hangot továbbra is felsrófolt lírai tenornak hallom, s hiányolom belőle a született hőstenorok ércességét, a volumennel kapcsolatos kétségeim alaptalannak bizonyultak. Jay Hunter Morris minden egyes hangja hallható volt, még úgy is, hogy az első két felvonásban érzékelhetően spórolt, hogy helyt tudjon állni az utolsóban – ennek meg is lett az eredménye: fenomenális duettel zárta szereplését. S ha a két Brünnhilde kapcsán le kellett írnunk, hogy a szerep ezúttal adekvát módon lett felosztva a két énekesnő között, úgy ez hatványozottan igaz a két Siegfried viszonylatában: a félelmet nem ismerő, mindenhová ajtóstul rontó fiatal férfi (sőt, srác) szerepét mintha csak az amerikai művészre szabták volna – a tragikus hős ellenben sokkal inkább Christian Franz szakterülete.

Anja Kampe (Siegline) és Christian Franz (Siegmund) A walkürben (fotó: Posztós János /Művészetek Palotája)

Anja Kampe (Siegline) és Christian Franz (Siegmund) A walkürben (fotó: Posztós János /Művészetek Palotája)

Gerhard Siegel Miméje, akárcsak a Metben, most is szinte fölébe nőtt Morris Siegfriedjének: Hartmut Schörghofer a realizmustól minden eszközében elszakadó színpadán is a realista színjátszás magasiskoláját produkálta, fokozhatatlanul nervózus ideglényt állítva elénk. Vele szemben kis csalódást keltett a Hagent éneklő Kurt Rydl. Négy éve bemutatkozott már nálunk a szerepben: akkor, noha regisztráltam hangjának bizonyos mértékű kopását a szerepbeli elődökéhez képest, a hiányt csak másokkal összehasonlítva tudatosítottam, önmagában nem volt zavaró. Most, néhány héttel kitűnő operaházi Ochs bárója után ezt a hangi produkciót sajnos nem tudtam hiánytalannak elfogadni: a szólamismeret, az énekkultúra és a személyiség súlya sem pótolhatta teljesen azt, ami immáron, úgy tűnik, visszahozhatatlanul veszendőbe ment.

Fischer Ádám és Wotan hollói (fotó: Kocsi Gábor / Művészetek Palotája)

Fischer Ádám és Wotan hollói (fotó: Kocsi Gábor / Művészetek Palotája)

Nem vokális, sokkal inkább kifejezésbeli hiányosságokat róhattunk fel a Waltrautét megszemélyesítő Marina Prudenszkajának: szólamát hibátlanul, bizonyos pillanatokban egyenesen átütő erővel teljesítette – s épp ezért nem is maradt el a nagy közönségsiker. Mégis úgy éreztem, ez itt és most kevés: a hangok szólaltak meg, a szólam betűje – a lényege azonban néma maradt. Ebből a szempontból nem volt szerencsénk idén az orosz mezzoszopránokkal: Julia Gertszeváról, aki a Tannhäuser Venusát énekelte, kísértetiesen hasonlókat mondhatunk. Bár a június 22-i előadást megelőzően bejelentették, hogy betegen énekel, az alakításnak cseppet sem fizikai, sokkal inkább lelki korlátait éreztem problematikusnak – ami nem jelenti azt, hogy az utóbbi nem következhet az előbbivel való hősies küzdelemben történő felörlődésből.

Venus és Tannhäuser: Julia Gertszeva és Stephen Gould (fotó: Posztós János /Művészetek Palotája)

Venus és Tannhäuser: Julia Gertszeva és Stephen Gould (fotó: Posztós János /Művészetek Palotája)

A Tannhäuser másik új beállója a címszerepben fellépő Stephen Gould volt. Ha Iréne Theorin kapcsán a régi idők legendás Wagner-szopránjait említettük hivatkozási alapként, úgy Gould is megköveteli az ilyesfajta összehasonlítást: a hang valószínűtlenül hatalmas és strapabíró – mondom ezt annak ellenére is, hogy a harmadik felvonásban néhol már a fáradtság jelei mutatkoztak rajta; egyértelmű volt azonban, hogy ez pillanatnyi állapotának, és nem valamiféle korlátjának tükröződése. Ami a vokális kultúrát illeti, e tekintetben Gouldot már érheti kritika: ez a döbbenetes termetű, robosztus alkatú ember (ez az adottsága kiválóan érzékeltette különállását a többi szereplővel szemben) mintha nem csak testét, de hangját is túl nagynak érezné – nem minden pillanatban tud bánni vele. Tannhäuser ebből a szempontból leleplező szerep: a deklamatív és drámai részletek mellett, melyeket Gould kiválóan oldott meg, egyre-másra énekli a dalokat is, ahol ennél bizony árnyaltabb, részletezőbb kifejezőeszközökre, no és finomabb vokális megoldásokra volna szükség – Gould korlátait jól mutatta, hogy kizárólag ezekben a részletekben adódtak a felkészültségből fakadó technikai nehézségei, például a díszítések kivitelezésével. Ezzel együtt is Stephen Gould Tannhäusere értékes és adekvát alakítás, párját ritkító hangját pedig minden korlátjával együtt szívesen halljuk bármikor.

Erzsébet: Szabóki Tünde (fotó: Posztós János /Művészetek Palotája)

Erzsébet: Szabóki Tünde (fotó: Posztós János /Művészetek Palotája)

A „régiek” ismét nagyszerű csapatot alkottak: a másik két főszerepben mégis ki kell emelnünk a zenei szempontból non plus ultra Erzsébetet, Szabóki Tündét, valamint az egyaránt kivételesen finomsággal játszó és éneklő Lauri Vasar Wolframját. Bretz Gábor Hermann őrgrófként hallott Wagner-basszusa több mint ígéret: megvalósulás. A kisdalnokok – Szappanos Tibor, Szüle Tamás, Horváth István és Cser Krisztián – a két évvel ezelőttihez hasonlóan most is lenyűgöztek azzal, hogy mindegyikük önálló jellem – ugyan milyen gyakran látunk hasonlót magyar operaszínpadon? Közülük is kiemelendő Szüle Tamás nem nagyságában, hanem elkötelezettségében már-már félelmetessé növekvő, náci ihletésű Biterolfja, és Cser Krisztián, aki nem létező szerepét ezúttal szinte kizárólag színészi eszközökkel kénytelen emlékezetesre formálni. Mindez persze a rendező, Mathias Oldag érdeme is, akinek darabértelmezése egészében és részleteiben is vitatható, a színészvezetés azonban láthatólag a kisujjában van.

Wolfram és Tannhäser: Lauri Vasar és Stephen Gould (fotó: Posztós János /Művészetek Palotája)

Wolfram és Tannhäser: Lauri Vasar és Stephen Gould (fotó: Posztós János /Művészetek Palotája)

A kritikus általában arról ismerszik meg, hogy nem szeret nagy szavakat használni; ha néha mégis megteszi, ez felkelti a gyanút, hogy bíráló pozícióját nem cserélte-e le ideiglenesen a rajongóéra, mely részben lehetetlenné teszi a célként kitűzött objektivitás megközelítését, részben pedig – legyünk őszinték – unalmassá teszi írásait. Ha minden nagyszerű, van-e értelme mindezt hosszan kifejteni – ráadásul rendszeresen? Ha az eddigiekből valaki esetleg arra következtet, hogy a kritikus idén mindent tökéletesnek látott és hallott, az persze téved: az egyes előadásokban továbbra is maradtak vitatható koncepcionális elemek, hibák, és – mint rendesen – a megszólaltatás alkalmi gyengeségei is megmutatkoztak itt-ott. Ezeket természetesen nem szabad említetlenül hagyni, hozzátartoznak a reális értékeléshez. Azonban hiba lett volna, ha a részletkérdésekben elveszve megfeledkezünk arról, hogy az összkép megkérdőjelezhetetlenül pozitív. S ez a legnyomósabb érv amellett, hogy jövőre részt vegyünk a tizedik zarándoklaton is.

Fotók: Kocsi Gábor, Posztós János / Művészetek Palotája

Hasonló bejegyzések