„Mindenre nyitott vagyok”

2014. június 30.

Lauri Vasarral, a Budapesti Wagner-napok Wolframjával beszélgettünk. KONDOR KATA interjúja

Lauri Vasar (fotó: Vermes Tibor)

Lauri Vasar (fotó: Vermes Tibor)

– Hogy érzi magát – immár visszatérő művészként – a Budapesti Wagner-napokon?

– Nagyon boldog vagyok, hogy immár harmadik alkalommal lehetek itt. Budapest csodálatos város, és a Wagner-napokat is nagyszerűnek találom. Mindig különleges alkalom Fischer Ádámmal énekelni, úgy gondolom, ő napjaink egyik legjobb karmestere.

– Miért szeret vele dolgozni?

– Amszterdamban ismertem meg őt, ahol Dallapiccola A fogoly című művét adtuk elő. Nagyon jó volt a közös munka, ezután kért fel, hogy énekeljek a Wagner-napokon, a Tannhäuserben. Fischer Ádám igen tartózkodóan vezényel, mégis csoda történik a színpadon, miközben nem szükséges folyton ránézni, úgy érzi az ember, hogy együtt csináljuk a zenét, és az eredmény egészen különleges lesz.

– Zenészcsaládból származik. Hogyan hatott ez énekesi pályájára?

– Édesapám énekes volt, édesanyám negyvenöt évig dolgozott zongoristaként a tallinni Nemzeti Operában, és én is kisgyerekkoromtól nagyon sokat voltam próbákon és előadásokon. Volt egy helyem a karmester és az első hegedűs mellett a zenekari árokban. Annyira csodálatosnak találtam a hegedű hangját, hogy ötévesen megmondtam az édesanyámnak: nekem muszáj hegedülni tanulnom. Zeneiskolába is jártam, ahol a normál iskolai órák mellett zenei tantárgyak is voltak, így összhangzattant, zenetörténetet tanultam már kisgyerekként, és hetente két-háromszor volt hangszeres oktatás is. Emellett még gyerekként megszereztem az első színpadi tapasztalataimat, énekeltem is, édesapámmal együtt, amit csak a mutáláskor hagytam abba. Zenekarban viszont továbbra is játszottam, később brácsára váltottam, mert túl nagy volt a kezem a hegedűhöz. Felnőttként viszonylag későn kezdtem csak el énekelni, huszonkét-huszonhárom éves koromban: bár korábban szerepeltem kórusban, de kihallatszott a hangom, vissza kellett fognom, ami nem volt túl jó érzés, ezért abbahagytam. Aztán egy ideig párhuzamosan tanultam a tallinni Zeneakadémia ének és brácsa szakán. Végül mégis az ének mellett döntöttem, mivel a brácsázásban kevésbé találtam magamra, és egy idő után már nem érdekelt eléggé.

Odahaza Tallinnban, a Nemzeti Operában csak most, két hete énekeltem először. Szintén a Tannhäuserre hívtak, két előadásra. Nagyszerű érzés volt otthon lenni, az otthoni közönség előtt énekelni, nagy szeretettel fogadtak.

Lauri Vasar (fotó: Vermes Tibor)

Lauri Vasar (fotó: Vermes Tibor)

– Sok kortárs zenét énekel…

– Nem annyira, most a repertoáromat főleg klasszikus művek alkotják.

– Mennyiben igényelnek más megközelítést a klasszikus repertoár darabjai, illetve a kortárs művek?

– A kortárs darabok sok koncentrációt igényelnek, egészen pontosan kell őket megtanulni, minden hangot és szünetet. Máshogyan kell őket megközelíteni, mint Mozartot vagy Wagnert, nem lehet csak fül után tanulni, hanem nagyon kell figyelni, például arra, melyik ütemnél kell belépni. Énekeltem többször Dallapiccola A fogoly című művében: fantasztikus darab, bár szerintem nem is számít igazán modernnek, hiába alkotott később a szerző, mint Strauss. Hans Werner Henzének is szerepeltem két művében, és ebben a szezonban Hamburgban ismét kortársat énekelek, felújítják ugyanis a német zeneszerző, Aribert Reimann Lear király című művét.

Lauri Vasar (fotó: Vermes Tibor)

Lauri Vasar (fotó: Vermes Tibor)

– A Budapesti Wagner-napokon az előadások szokatlan színpadi környezetben zajlanak. Ön milyen típusú előadásban érzi jól magát?

– Mindenre nyitott vagyok. Operaénekesként azt szeretem, ha a zene és a dráma összekapcsolódik a színpadon, abból lesznek a legjobb előadások. Ha nem így gondolnám, koncerténekes lennék. Nagyon fontos egy karaktert és egy történetet megjeleníteni. Úgy vélem, szabad a művet egy kicsit modernül elmesélni, megrendezni, egészen addig, amíg nem kerülünk konfliktusba a szöveggel és a zenével. Wagnert ma már alig játsszák klasszikus módon, mivel így próbálják elevenen tartani a műveket, és közelebb vinni őket a közönséghez. Manapság rengeteg a jó film és a színházi előadás, és ezek mellett az embereknek olyan érzése van, hogy az opera régimódi – de ez nem így van. Az opera mindig az emberi érzésekről szól, amelyek nem változnak. A szerelem, a féltékenység, az irigység, a düh, a gyűlölet alapvető érzelmek, mindig is megvoltak, és mindig is meglesznek, bármennyit változik is az emberiség. De nem vagyok a klasszikus rendezések ellen sem, és úgy gondolom, hogy mindkettő máshogy nehéz. Például egy Mozart-opera klasszikus rendezésében az előadóknak is meg kell tanulniuk, hogyan mozogtak, viselkedtek az emberek kétszáz éve. Nem lehet klasszikus díszletek között mai módon viselkedni.

– Egyszer azt nyilatkozta, hogy a bonyolultabb karaktereket, a jellemfejlődésen keresztülmenő figurákat szereti eljátszani. Mit tesz akkor, ha egy egyszerűbb szereplőt kell eljátszania, tud-e mindenkiben valami érdekeset találni?

– Úgy választom ki a szerepeimet, hogy érdekesek legyenek. Amikor egy még ismeretlen szerephez nyúlok, először elolvasom a történetet, a szöveget. Ha a szerepben van legalább egy momentum, ami megragad, akkor rendben van, meg tudom csinálni. Ha nincs ilyen, akkor is el tudom énekelni, de énekelhetné bárki más is. Ha nem érint meg, nem érdekel, akkor nem nekem való. Például Wolfram a Tannhäuserben csodálatos szerep, nagyszerű a zene is, Wagner nagyon sok szép részt írt neki. A harmadik felvonás pedig azért nagyon érdekes számomra, mert ott van Wolfram híres dala az Esthajnalcsillaghoz, ez a gyönyörű ária, míg tíz perccel később már agresszívnek és drámainak kell lennie. Nagyon érdekes ilyen kevés idő alatt ilyen nagy változást végigvinni. Minden szerepemben fontos, hogy a karakter érdekeljen: a Billy Budd, A fogoly vagy a Don Giovanni esetében is így van. Ezek olyan szerepek, amelyek sosem unalmasak.

Lauri Vasar (fotó: Vermes Tibor)

Lauri Vasar (fotó: Vermes Tibor)

– Mik a tervei a jövőre nézve? Vannak esetleg szerepálmai?

– Tudom, nagy szerencsém van, de a jelenlegi hangi állapotomhoz illő valamennyi szerepálmomat elénekeltem már. Azt gondolom, hogy ha a hangom fejlődik még, akkor bizonyára jönnek az új vágyak is. De csodálatos egy szerepet gyakran énekelni, egyáltalán nem unalmas, mert ha új produkcióban, operaházban, karmesterrel, rendezővel dolgozik az ember, mindig lehet új színeket, árnyalatokat találni.

A tolmácsolásért köszönet Ács Imolának!

Fotók: Vermes Tibor

Hasonló bejegyzések