A bősz magányt a tenger…

2019. január 4.

Giuseppe Verdi: Otello – a Bajor Állami Operaház új produkciója. ESZTERGÁLYOS MÁTÉ írása a december 15-i előadásról

Otello és Desdemona: Jonas Kaufmann és Anja Harteros (fotó: Wilfried Hösl / Bayerische Staatsoper)

A családi dráma előtérbe helyezésével Amélie Niermeyer rendező egészen szokatlan megvilágításban dolgozza fel Verdi talán legfajsúlyosabb munkáját. A Bajor Állami Operaház új Otello-bemutatója egy párkapcsolati krízis finomhangolt, ám húsbavágó vizsgálatára tesz kísérletet, miközben a nappaliban álló kandalló pislákoló lángja már alig-alig árnyalja a velencei mórt.

Az Otello központi témái a féltékenység, egy idegen beilleszkedésének ellehetetlenítése, valamint a hős tőrbe csalása. Amikor Giuseppe Verdi Arrigo Boitóval levelezett a librettó megírásáról, felmerült, hogy az operának – a mű valódi mozgatórugójaként számon tartott karakter nyomán – a Jago címet adják. Amélie Niermeyer rendezése a Bajor Állami Operaházban azonban még egyet csavar a történeten, és egy harmadik titulus mellett teszi le voksát. A bonni születésű rendezőnő Otello kedvesét, Desdemonát állítja a darab középpontjába – képletesen és szó szerint is.

Újonnan választott perspektíváját Niermeyer az első pillanatban a néző elé veti. Szobabelsőt látunk, Desdemona tépelődve, izgatottan járkál fel-alá, miközben Jago és társai kintről (valójában a megemelt díszletelem alól), a sötét homályból szemlélik a Ciprus felé hánykolódó hajót. Nincs itt kikötő és diadalittas érkezés, de nagyon idegen sem. Egyetlen feszült asszony van, Desdemona, a feleség, aki amúgy a szövegkönyv alapján még a színen sem kéne, hogy legyen, ehhez képest az előadásban szüntelen jelen van, néma szemlélője az eseményeknek.

Nadrágtartós, nehézkes mozgású férfi löki be az ajtót… Az amúgy heroikus „Esultate”-belépő („Újra győztünk! A bősz pogányt a tenger temette el!…”) általában a peckesen délceg Otello egész lényét magában foglalja, és ez lényegében itt sincs másként, csak éppen

a megfáradt kiáltás nem a néphez, hanem a rég nem látott nőhöz szól.

Dramaturgiailag és szövegileg itt kissé megbicsaklik a koncepció.

Niermeyer a szerelem lángjainak kihunyását több metaforával is érzékelteti. Megkettőzött, állandó táplálásra ítélt kandallókkal és dupla ágyakkal berendezett, puritán szobabelsővel hívja fel a figyelmet a múlt és jelen, az izzó parázs és hűvös hamu ellentétpárokra.

Jelenet az előadásból – Anja Harteros és Gerald Finley (fotó: Wilfried Hösl / Bayerische Staatsoper)

Miután Otello az első felvonás végén mindenkit kiparancsol a szobából, a szerelmi kettőst („Già nella notte densa”) bevezető fülledt, andalító csellójátékot a rendező fojtogató vizuális jelenetsorral ellensúlyozza. A duett maga mindig is gyönyörű volt, és a fül most is ezt a mámort érzékeli, de ennyire megrendítőnek képileg még nem láttatták. Otello a felé közeledő Desdemonát egyetlen határozott kézmozdulattal utasítja vissza, majd merül el gondolatai útvesztőjében. A szerelmes dallamokhoz aláfestésként szolgáló, az elmúlást és öregedést szimbolizáló szívszorító képi metaforák láttán felsejlik az idős Giuseppe Verdi képe. Vajon a mű születésekor nyolcvanhat életévet a háta mögött tudó mesternek is hasonló elképzelése lehetett a mórról és feleségéről, mint Niermeyernek?

A müncheni rendezésben tett és kimondott szó, rendező és szerző elválnak egymástól, de azáltal, hogy Verdi feltételezett szándékaitól ily módon elrugaszkodtak, a lendületvételt kihasználva, eddig nem tapasztalt belső mélységekbe merültek alá.

És ha már a centrumba Desdemona került, akkor a német születésű Anja Harterosnál jelenleg nehezen lehetne jobb szopránt találni erre a szerepre. Niermeyernek köszönhetően végig a színen van, de először csak a szerelmi kettősben szólal meg. Harteros mesés finomságokkal és olyan csilingelő magasságokkal kápráztat el, amibe beleborzong a nézősereg. Ez a csodálat a Fűzfadalban tetőzik be, melyben, miután a három „Salce”-sóhaj egymás után olvad szét a levegőben, a magas B-felkiáltásban („Ah! Emilia…”) Desdemona minden addigi szorongása valósággal felszakad az auditóriumban.

Jago: Gerald Finley (fotó: Wilfried Hösl / Bayerische Staatsoper)

A gonosz megtestesítője a kanadai bariton, Gerald Finley, akinek Jago-alakítása a maga alattomos gerinctelenségében végig hiteles, ám szintén elüt a megszokottól. Talán az a legrémisztőbb a karakterben, hogy lenge nyári nadrágjában és feszülő trikójában Jago pontosan olyan, mint bárki, aki aznap szembe jött velünk az utcán, vagy leült mellénk egy kávézóban. Finley Credója magabiztos és erős, a bariton színészként és énekesként is megállta a helyét a két német házi kedvenc mellett.

De azért Otello mégis csak címszerep maradt és mégis csak az egyik legnagyobb kihívást szolgáltatja egy tenor számára.

A müncheni születésű Jonas Kaufmann nem először bújik a mór bőrébe, de otthon első alkalommal énekelte a szerepet. Kaufmann tavaly debütált a londoni Royal Opera House Otello-bemutatójában Antonio Pappano vezényletével, ami után nagy kérdés volt, hogy miként formálja tovább saját képére a tenorrepertoárban hegycsúcsnak számító szerepet.

Otello és Desdemona: Jonas Kaufmann és Anja Harteros (fotó: Wilfried Hösl / Bayerische Staatsoper)

Őszintén megvallva, hogy Kaufmann (aki a két Otello-produkció között koncerten már Trisztánként is bemutatkozott) egy év alatt klasszikus Otellóvá érett-e vagy sem, azt a rendező egymaga döntötte el. Hiszen hőstenori elvárások ide vagy oda, Niermeyer mórja minden, csak nem hős. Éppen ezért nehéz megállapítani, hogy a hang tompább, vagy mindez a fakó karakter velejárója.

Kaufmann pianói továbbra is szívszaggatók, főleg a duettben, a középső hangfekvésben pedig egészen kiemelkedőt nyújt.

Azt lehet mondani, hogy a szerep követelményeit, melyek nem kevés színészi feladattal is járnak, buggyos nadrágban is elegánsan oldotta meg. A negyedik felvonás végi drámai csókária („Niun mi tema”) Kaufmann igazi terepe; érzelmessége megrázó, búcsúja letaglózó.

A zenei élmény a Bajor Állami Operaház Zenekara és főzeneigazgatójuk, Kirill Petrenko – aki jövőre hivatalosan is a Berlini Filharmonikusok élére áll – hozzájárulása nélkül korántsem lett volna teljes. Az orosz dirigens az első taktustól az utolsóig szívből vezényel, és Verdi leghevesebb viharától a legfinomabb csókjáig bármilyen érzelmet képes kicsikarni az amúgy szenzációs bajor együttesből.

Jelenet az előadásból (fotó: Wilfried Hösl / Bayerische Staatsoper)

Amélie Niermeyer a jövevény beilleszkedésének lehetetlenségét lényegében elhagyta a rendezéséből, noha ez az Otello megértésének egyik alappillére lenne. A velencei mór azonban annyiban kívülálló marad, hogy Desdemonával egyetemben idegenül mozognak egykor lángoló párkapcsolatukban – ez pedig mindenképpen elgondolkodtató probléma. A hosszú különlét és a messzi harcok alatt az oroszlán szíve megöregedett, érzéseit pedig csak egy galád cselszövés lobbantja fel, az pedig nem meglepetés, hogy a lángok végül senkit sem kímélnek.

A zárójelenetben, miután Otello rádöbben az igazságra, és kedvese után magával is végez, egy utolsó csókot kér még Desdemonától. A szoba azonban bezárul, a mór pedig csak a véres ágyhuzatot szorítja ajkaihoz. Utolsó szavait már senki sem hallja, a nő teste ezúttal már nincs a színen. Otellót a magány vezeti át a túlvilágra. A hiány keserű íze pedig a múltat igazolja.

Fotók: Wilfried Hösl / Bayerische Staatsoper

Hasonló bejegyzések