Ruháskosár újratöltve

2012. június 11.

Giuseppe Verdi: Falstaff – Pécsi Nemzeti Színház, 2012. május 25. BÓKA GÁBOR kritikája

Falstaff: Cseh Antal (fotó: Körtvélyesi László)

Van-e értelme beszámolni egy operaprodukcióról hónapokkal a premier után, a több sorozatból álló előadás-széria vélhetően utolsó alkalmát követően? – morfondíroztam magamban a pécsi intercityn zötykölődve, a Falstaff előadására készülvén. Este tízkor azzal a meggyőződéssel állhattam fel a zsöllyéből, hogy csöppet sem árt, ha az általánosan pozitív kritikai visszhanghoz megkésve bár, de újabb szólam csatlakozik: az utóbbi években kicsit háttérbe szorult pécsi operajátszás ezúttal országos figyelemre számot tartó produkciót hozott létre – mind a darabválasztás, a Budapesten hosszú évek óta nem játszott, ám a zeneirodalom legmagasabb csúcsai közé számító Falstaff, mind a megvalósítás színvonala jóvoltából.

Hogy a Falstaff miért is nevezhető a zeneirodalom egyik csúcsának, azt azonban nem vizsgálta a Pécsi Nemzeti Színház jeles előadógárdája – evidenciaként fogadta és fogadtatta el, s bár kritikusként nem feltétlen értünk egyet az ilyesfajta kevéssé problémacentrikus megközelítéssel, le kell szögeznünk, hogy a végeredmény ezúttal meggyőzött. Elsősorban Nagy Viktor rendezése szolgálta az evidenciát, ám ezúttal jól szolgálta. Sokféle színpadra állítást láthattunk már tőle pályafutásának lassan negyedszázada alatt, ám ezek sosem annyira a stílusok változatossága, mint inkább kidolgozatlanságuk, végiggondolatlanságuk miatt keltettek hiányérzetet, vagy bizonyultak egyenesen csődnek. Nem arról van szó tehát, hogy akár jelen sorok írója, akár a kritika általában az úgynevezett „hagyományos operajátszás” felett törne lándzsát, mikor éppen elmarasztal egy-egy Nagy Viktor-rendezést – példa erre a mostani alkalom is, amikor első szavunk a dicséreté kell, hogy legyen. Az előadásban minden logikus és végiggondolt, a színpadi karakterek pontosak, szabatosak, s talán nem fölösleges hangsúlyozni, hogy a produkció nemcsak szellemileg, de technikai-manuális értelemben is üzembiztosnak tekinthető: a ki- és bejárásoknál nincsenek tömegkatasztrófák, a játék magától értetődő természetességgel zajlik. Horesnyi Balázs fából konstruált díszlete a Falstaff kapcsán sokszor és sok helyütt (egyebek között Mikó András hajdani operaházi rendezésében is) megidézett shakespeare-i színpadot jeleníti meg, Rátkai Erzsébet jelmezei (szintén a Falstaff-tradíció szellemében) nagyvonalúan vegyíti a középkor és a Shakespeare-korabeli reneszánsz miliő öltözékeit. Minden stílusos, szép, gusztusos; de hogy e korrekt módon működő gépezetben valóban megszólal Shakespeare és Verdi géniusza, az már nem annyira a színpadra állítók, mint sokkal inkább a hangásztestületek és a szereplők érdeme.

Falstaff: Cseh Antal (fotó: Körtvélyesi László)

Az általam látott május 25-i előadás szilárd alapját az Oberfrank Péter vezényelte Pannon Filharmonikusok játéka jelentette. A zenekar hangzásminőségét több alkalommal volt már lehetőségünk dicsérni – az együttes most is kiváló hangszeres teljesítményekkel, valamint példamutató összjátékkal vette ki részét a sikerből. A karmester egyszerre volt képes hangzó valósággá változtatni e végtelenül differenciált partitúra sokszínűségét, ugyanakkor fenntartani a nem kellően erőskezű irányítás alatt szétesésre hajlamos zenei anyag folyamatosságát is – az eddigi legjobb Oberfrank-produkciók, A kékszakállú herceg vára és az Élektra méltó párja e Falstaff-vezénylés, s egyben felveti a kérdést: miért is kell oly bántóan nélkülöznünk e kiváló operakarmester fellépéseit a főváros zenei életében?

Jelenet az előadásból (fotó: Körtvélyesi László)

A Falstaff igazi ensemble-opera – a szereplőgárda lényegében teljesen egyenrangú szereplők folyamatos zenei és színészi összjátékára épül; ugyanakkor közülük kiemelkedik egyetlen abszolút főszereplő, aki nélkül értelmetlen színpadra állítani a darabot. Honi interpretációtörténetük kiváló Falstaffokkal büszkélkedhet, de számukat a legjobb indulattal sem lehet magasnak nevezni: a magyarországi bemutatót abszolváló Palló Imre évtizedeken át egyedül alakította a hájas lovagot, tőle vette át Melis György és Radnai György, hogy aztán Gregor József és Sólyom-Nagy Sándor legyen e hatalmas kihívást jelentő szerep emblematikus megformálója. A pécsi előadás felelőssége az eddig említettek mellett abban is állt, hogy ha nem is a felsorolt nagyságokhoz méltó, de egyáltalán hihető Falstaffot tudjon az előadás középpontjába állítani. Bizton állíthatom: Cseh Antal olyan Falstaff, aki nem csupán alapszinten felel meg az elvárásoknak, de az évek múlásával nagy formátumú alakítást is várhatunk tőle. A szerep alapkarakterét már most kiválóan hozza: ebben segíti persze joviális alkata, alapvetően vidámságra hajló színpadi személyisége és remek komikusi vénája. Fontos regisztrálni, hogy az elmúlt évadok sokszor vitatható szerepvállalásai (?) következtében hallott vokális bukfenceknek most szinte nyomát sem találtuk: bár nem állíthatjuk, hogy minden egyes hang kifogástalanul szólalt meg e péntek estén, abba viszont biztosak lehetünk, hogy ez az irány, ez a szerepkör lesz Cseh Antal igazi útja, s nem Anyegin vagy Rossini Figarója. Jó érzés leírni, hogy énekes és szerep egymásra talál, főképp, ha a szóban forgó, kulcsfontosságú szerep betöltésében országos hiány mutatkozik – a további érlelődést pedig az idő és az újabb rendezőkkel, karmesterekkel való közös munka hozza meg remélhetőleg.

Jelenet az előadásból – középen Gurbán János mint Ford (fotó: Körtvélyesi Lásló)

Annuska és Fenton: Sáfár Orsolya és Horváth István (fotó: Körtvélyesi László)

Hasonlóan nagy örömet okozott Gurbán János Fordja: kiváló karakterénekesünk, akit oly sokszor hoznak méltatlan helyzetbe nem neki való szerepekkel, most legsajátabb szerepkörében tehetett tanúbizonyságot kiváló jellemszínészi képességeiről – s ahogy az már lenni szokott, ilyenkor sokkal jobban is énekel, mint hősbaritonként. Feleségét a pécsi társulat kiválósága, Váradi Marianna alakította: a szólam fölényes abszolválása mellett feltűnést keltett az a női mindentudás és fölényes elegancia, amivel az előadás egyik leghitelesebb figurájává varázsolta Alice-t. Bukszár Márta talán nem rendelkezik olyan dús mélységekkel, mint azt Mrs. Quickly legnagyobb alakítóitól megszokhattuk, de amit kapunk, így sem kevés: okos szólamformálás, bőséggel áradó kedély, reneszánsz életöröm. Simon Krisztina Meg hálátlan szerepében is észreveteti magát. A szerelmespárt alakító művészek közül Horváth István a meggyőzőbb: esetlen, kisfiús Fentonja nagyszerűen illik a mindvégig passzív figurához, hangja pedig szinte szárnyal a harmadik felvonás rövidre szabott áriájában. Annuskát Sáfár Orsolya megformálásában láttam-hallottam: látni tökéletes Annuskát láttam, kislányosat, a harmadik felvonásban pedig hitelesen tündérit. Hallani viszont a magas regiszterben súlyos hangképzési problémákkal küzdő énekest hallottam – vis maior, mondanám, s szóvá sem tenném, ha nem ugyanezt tapasztaltam volna szomorúan bő hónappal korábban egy győri Carmen-előadáson. Csajághy Szabolcs Cajusként, Szécsi Máté Pistolként és Horváth Szabó Gábor Bardolfként kiváló kabinetalakításokkal járultak hozzá, hogy az előadás közben inkább álmosnak tűnő, alig fél háznyi publikum este 10 órára lelkesedésében túlszárnyalja az összes idei pesti premierközönséget. Talán még nem veszett el minden.

Fotók: Pécsi Nemzeti Színház / Körtvélyesi László

Hasonló bejegyzések

Hozzászólás küldése

Time limit is exhausted. Please reload the CAPTCHA.