PUCCINI 150 – II. rész

2008. december 22.

150 éve született Giacomo Puccini. Ez alkalomból kértük művészeinket, fogalmazzák meg, mit jelent számukra az olasz mester életműve, hogyan hatott pályájukra a vele való találkozás. Gondolataikból kaleidoszkópszerűen áll össze egy kép: ezzel tisztelgünk a géniusz előtt – születésnapján.

Az első rész

Tosca-plakát

A Tosca Ricordi-kiadásának címlapja

Puccini a lehető legintenzívebben hatott a pályámra, annak alakulására. Legelső Puccini-szerepem és máig kedvencem a Tosca, amit alig huszonkét évesen énekeltem először az Erkel Színházban – és szinte a világ valamennyi vezető operaházában elénekelhettem. Zene és dráma. Nincs még egy olyan zeneszerző, akinél ilyen erősen és izgalmasan forr össze a kettő. Rendkívül értett a hangszereléshez, megteremtve ezzel az adott helyszín atmoszféráját. Akárhányszor énekelem a Turandot címszerepét, amint megszólal a zene, megelevenedik előttem az a távoli ország, és a muzsika segítségével minden erőlködés nélkül helyben érezhetem magamat. Büszke lehetek, hogy alkalmas a hangom Puccini hősnőinek eléneklésére, és Minnie-n kívül szinte már mindent elénekeltem, de ő sem várat sokáig magára. Tudjuk, hogy Puccini rajongott a szoprán hangért, és értette a női lélek minden rezdülését, ezért a legszebb és legizgalmasabb feladat nőalakjainak a bőrébe bújni. Sokszor gondolok arra, milyen kár, hogy nem élhetett hosszabb életet, nem írhatott még több remekművet!
Azért szeretem még Puccinit, mert „engedi” énekelni az énekest. Gazdagon áradó dallamait nagy öröm számomra énekelni, és a zenében rejlő érzelmi fűtöttség segít és egyben arra is predesztinál, hogy én se„szégyelljem” magam, hanem bátran nyissam meg szívemet-lelkemet éneklés és szerepjátszás közben. Nézetem szerint Puccini hősnőinek szerepformálásaira nincsenek sztereotípiák. Mindenki másmilyen, mindenki máshogy képzelheti, alakíthatja, és mégis lehet nagyszerű. Jó példa a Tosca címszerepe, ahol a vokális követelmények helytállása mellett szinte úgy és azt lehet játszani, ahogyan akarunk. Sok-sok felvételt őrzök a világ legkülönbözőbb énekeseivel, a világ legkülönbözőbb felfogásaival és rendezéseiben, és azt kell mondanom, amellett, hogy Puccini dramaturgiailag is beírta sok helyen, hogy mikor mit kell csinálni, mégis példa nélküli szabadságot ad az énekesnek, szinte segíti és engedi, hogy tehetségét kibontakoztathassa. Ez az egyik legnagyszerűbb tulajdonsága.
(Lukács Gyöngyi)

Giacosa, Puccini és Illica

Giacosa, Puccini és Illica

Puccinitől pályám során legtöbbet a Bohéméletet énekeltem (kb. hetven előadás), előbb magyarul Győrött, majd olaszul az Operaházban. De a Le Villi, a Tosca, a Butterfly és most a Manon Lescaut is repertoáromon van.
Számomra Puccini zenéje maga a tökéletesség. Nagyon professzionálisan bánik a zenével, a rendezéssel (gyakorlatilag minden részlet nemcsak a kottában, hanem betűvel is bele van írva a partitúrába). Gyönyörű színeket használ, nála mindig sokrétű a zenei anyag, szinte minden emberi érzés és reakció jelen van (szerelem, gonoszság, zsarnokság, tragédia és komédia megtalálható egymás mellett minden operájában). Ráadásul olyan léptekkel kezeli a szituációkat, hogy az egy percre sem unalmas. Mindennek meg van a saját helye zenében, librettóban egyaránt.
Ám baritonként nem igazán tudom akceptálni, hogy a szoprán-tenor pár mindenhol túlsúlyban van. Sőt, a Butterflyban abszolút főszereplővé válik a lány, és ez nyilván a többi szereplő rovására megy, ők másodlagossá válnak. Pedig hát a „közös játék” nem igazán erről szólna… Tudom, a Toscában Scarpia jelentősebb szerep, no de hát ő is meghal a második felvonásban… És még jó, hogy nem vagyok mezzo, mert akkor be kellene érnem Suzukival és a zenésszel a Manonból!
Mindezek mellett Puccini pártján voksolok, ha választani kéne például Wagner és közötte. Hogy miért?
Nos, mert nem órákig tart nála egy-egy figura ábrázolása. És teszi ezt a mesteri fokozat legmagasabb szintjén, élő emberekkel és nem istenségekkel. Emiatt Puccini mindig aktuális marad, amíg van ember a földön, hiszen az említett alapvető emberi érzések soha sem változnak meg.
És hogy milyen újabb Puccini-szerepre vágyom? Nos, a Köpenyben szívesen lennék Marcel már akár most. A Gianni Schicchi pedig kb. tíz év múlva jöhet! Ezt majd a jóisten és talán a MESTER odafönn eldönti.
(Massányi Viktor)

Pucciniról nekem különösen könnyű beszélni, mivel kora ifjúságomtól kezdve két szerző szerettette meg velem az operát: Verdi és Puccini. Latinos beállítottságú vagyok, nagyon szeretem Olaszországot, többször jártam is ott – s szeretek mindent, ami szép ének, szép melódia, mert mindez az olaszok lelkéből fakad. Nem tudom már pontosan, hogy a Bohéméletet vagy a Toscát ismertem-e meg korábban, ezt már csak célfotó tudná eldönteni, de az biztos, hogy ezt a két darabot nagyon korán ismertem. Talán azért ezt a kettőt, mert nevelőapám, Katona Lajos mindkét darabban gyakran fellépett, s az ő szabadjegyével látogathattam ezeket az előadásokat. Aztán beleszerettem a Turandotba, majd az érettségi évében a Manon Lescaut-ba – a Pillangót és a Schicchit valamivel később ismertem meg. Mindez nagyon nagy hatással volt rám: tudtam, hogy a karmesteri szakmát kell választanom, mert belepusztulok, ha a Bohéméletet és a Toscát nem vezényelhetem el valamikor. Szerencsére ez megadatott, sőt: A Nyugat lánya kivételével az összes nagy Puccini-operát dirigálhattam.
(Medveczky Ádám)

Oláh Gusztáv Angelica nővér-díszlete

Oláh Gusztáv Angelica nővér-díszlete

Puccini számomra az az operaszerző, akinek egyedüliként sikerült egyszerre modern, valóban 20. századi és mégis népszerű zenét szereznie (a Turandotra gondolok itt). Ha valaki egyáltalán nem ismeri a műfajt, de szeretné megszeretni, érdemes egy Puccinival kezdeni, biztos, hogy hatni fog rá. Én is még gyerekként szerettem meg Puccini operáit, és nézem, hallgatom őket azóta is szorgalmasan.
Énekesként Puccini szerepei közül idáig viszonylag kisebb szerepekkel kerültem kapcsolatba – a Turandot egyik miniszterét és Goro-t énekeltem a Pillangókisasszonyban. A főszerepek még jó ideig, valószínűleg egész pályám során el fognak kerülni. Ezeket a karakterszerepeket is nagyon szeretem: ha hangilag nem is, de zeneileg, színészileg nagyon igényes feladatok. Az egyetlen „főszerep”, amit többször énekeltem, Puccini fiatalkori miséjének tenorszólója: van benne egy szép tenorária, ami nagyon hálás feladat, és nagyon jó énekelni – már a fiatal Puccini is ösztönösen értett az énekhanghoz.
(Megyesi Zoltán)

Pillangókisasszony-plakát

A Pillangókisasszony Ricordi-kiadásának címlapja

Puccinit nagyon szeretem, csodálatos, semmihez sem fogható muzsikát írt, amely az ember érzékeire hat. Sajnos nagyon mostohán bánt velünk, mezzókkal, hiszen minden hősnőjét szoprán hangra írta, a mezzóknak, altoknak csak közép- vagy kis szerepek jutottak operáiban. De én a kis szerepet is úgy fogtam fel, hogy nincs kis szerep, csak kis művész, és igyekeztem színt vinni a mezzo figurákba.
A Triptichon mindegyik darabjában énekeltem. A köpeny Szarka nénijét még huszonéves koromban, Pécsett alakítottam, s nagyon szerettem. Szarka néni jópofa szerep, van egy kis bolondos jelenete, dalocskája. Jelenetem alatt benn állt az egész pécsi balett, és azon nevetett, hogy a szakadt necc harisnyámra meg combomra erősített rumosüveget, időnként jól meghúztam, aztán mikor énekelni kellett, visszadugtam.
Az Angelicában a komor, rideg Hercegnőnek van egy ötperces jelenete – bár az nagyon koncentrált és nagyon jó, igazi alt szerep, csak nagyon rövid. Mennyivel szívesebben sajnáltattam volna magam, mint Angelica, akinek csodálatos dallamokat írt!
A Gianni Schicchi Zita anyójaként is gyakran komédiázhattam, és nagyon élveztem. Az említett szerepek nagyon jól feküdtek a hangomnak.
Suzuki sajnos kimaradt az életemből, pedig szívesen énekeltem volna.
Csodálatos Puccini dallamvilága, s mindig irigyeltem a szopránokat, hogy milyen gyönyörűségeket énekelhettek operáiban. Úgy érzem, nem szerette a mezzókat, s nekem ez nagyon fájt. Mindig mondtam viccesen a kollégáknak, hogy ha majd egyszer találkozom Puccinival odafönt, akkor számon fogom kérni, miért nem írt egyetlenegy nagy szerepet sem a mezzóknak.
(Mészöly Katalin)

Puccini az egyetlen olyan szerző, akinek a történetei a mai napig aktuálisak. Annyira jó dramaturgiai érzéke van, hogy amit leírt, azt bármilyen korba át lehet helyezni, mert az emberi kapcsolatokat állítja középpontba.
Operái közül a Manont, a Toscát és a Turandotot énekeltem, s nagyon szerettem ezeket a hősnőket. Gyakran mondják Puccinira, hogy vastag a zenekari hangszerelése, de nekem nem okozott gondot áténekelni a Puccini-zenekart, hiszen több Wagner-hősnőt is megszólaltattam, s köztudott, a Wagner-zenekar még vastagabb hangszerelésű…
Puccini a lélekre hat. Egy jó Puccini-előadáson az ember majdnem mindig sír – nézőként engem is gyakran megríkatott -, mert annyira a zenéje hatása alá kerül.
(Misura Zsuzsa)

Puccini 1907-ben

Puccini 1907-ben

Legelső Puccini-élményem az Erdélyi Miklós vezényelte Bohémélet-lemez, amit édesanyám nagyon szeretett hallgatni. Édesanyám nem volt zenész, kicsit hamiskásan is énekelt, de nagy előszeretettel dudorászta Mimi szólamát – és olyankor én voltam mellette Rodolphe. Nagyon erősen hatott rá ez a zene: nem szerette kiadni az érzelmeit, de elmondta, hogy Mimi áriája után a két szerelmes fantasztikusan énekel együtt. Azt a szót, hogy duett, nem is használta, de az első felvonás végének hatalmas szerelmi izzása őt is, aki nem volt művészetcentrikus, ennyire közelről érintette. S tulajdonképpen ez Puccini titka: az összes művében meglévő nagyon erős naturális hatás.
Ez az élmény akkor csengett vissza, amikor – még karmesterképzős koromban- a Szegedi Nemzeti Színház korrepetitora lettem, és az első komolyabb munkám a Bohémélet volt. Frankó Tünde volt Mimi, akinek aztán hosszabb ideig voltam a korrepetitora. Együtt dolgoztunk a szegedi Pillangókisasszony előtt is, amit Kerényi Miklós Gábor szinte rá talált ki. Ebben a darabban is elképesztő a szerelmi kettős, ahogy egyrészt Cso-cso-szán szeretne költészetet vinni az aktusba, másrészt Pinkerton folyamatosan csak izzani akar.
Érdekes volt az elmúlt hetekben újra találkozni a Turandottal. Eddigi Turandot-előadásaimon Pitti Katalin, Tokody Ilona, Létay Kiss Gabi énekelték Liut, mindannyian másképp, de egyaránt nagyon átélten. De most, Frankó Tünde alakítása nyomán fogalmazódott meg bennem először, hogy az áriának valójában gyászindulóvá kell változnia. Hogy Liu halála ne csak arról szóljon, hogy ő most meghal – sokkal inkább arról, hogy Turandot viszont tovább fog élni. Hogy Turandot sok mindent megtanulhat Liutól, amitől majd élni tud: hiszen eddig csak ősanyjáért állt bosszút, amit nem is nagyon nevezhetünk életnek.
Talán legnagyobb eddigi élményem a Triptichon szegedi bemutatójához fűződik, amit Kovalik Balázzsal mutattunk be első főzeneigazgatói évadomban. Nem véletlenül választottuk ezeket a darabokat: demonstrálni szerettük volna, hogy egy ennyire sokszereplős operát is magas színvonalon lehet kiállítani egy vidéki városban. Mivel egyedül vezényeltem mindkét szereposztást, nyugodtan mondhatom, hogy hónapokon keresztül, reggeltől estig a Triptichonnal töltöttem az időt. Elképesztő gazdagsággal találkoztam! Az a sötét, szenvedélyes Köpeny, az a fehér, áttetsző lelkiismeret, ami Angelicáé, és végül az a burjánzó színkavalkád, ami a Gianni Schicchi – ebben benne van az egész élet, minden.
(Oberfrank Péter)

A villik plakátja

A villik Ricordi-kiadásának címlapja

Megkérdeztek, így válaszolok, de engedjék meg, hogy soraim végén én is viszontkérdezzek.
Eddig két Puccini-szerepet énekelhettem: a Tosca Scarpiáját és A köpeny Michele szerepét, az utóbbit koncertszerűen. Mindkettő remek feladat. Puccini igazából a szoprán és a tenor szerepköröknek kedvezett, bár azt hiszem, Scarpia megformálása olyannyira komoly kihívás, hogy sok mindenért kárpótol. Úgy érzem: mint ahogy Richard Wagner (akiről különben Puccini nagy rajongással és őszinte, nyílt elismeréssel vélekedett) a szellemi, Richard Strauss az érzéki, úgy Puccini az érzelmi dimenziók nagymestere. Annak ellenére, hogy bizonyos, sokszor az intellektualitás kényszerű egyenruhájába bújni akaró zeneesztéták igen negatívan vélekedtek róla, mint operaszerzőnek – köszönhetően szívhez szóló vagy szívszorongató dallamvilágának, párosulva a tisztán átlátható színpadi történésekkel, így közvetlenségének – oly módon sikerült a közönség legszélesebb rétegei irányába megnyilvánulnia, mint talán senki másnak. Érdeméül szolgál, hogy stílusának egyediségét és utánozhatatlanságát még a kortárs nagy operaszerzők sem tudták befolyásolni.
Bár nem a feltett kérdéshez kötődik, azonban a történelem „nem mindig igazságos” alakulását tükrözi például, hogy Puccini születésével egybeesik egy másik operaszerző születése, aki ha nagy általánosságban nem is olyan népszerű, mint Puccini, mégis kiérdemelt volna legalább egy megemlékezést, jobb esetben ehhez kötődően valamely művének műsorra tűzését. Tudomásom szerint ezzel az a nemzetközi operaélet is adós maradt. És itt valami személyes: Neki köszönhetek egy olyan szerepet, amely Titta Ruffo saját megfogalmazása szerint szerepkörének legnagyobb kihívását jelentette. Melyik zeneszerzőről is lehet szó? Ezt a tisztelt olvasókra bízom.
(Perencz Béla)

Puccini nagy tisztelője volt a női nemnek, rendkívül érzékeny lélek lehetett, pontosan tudta, hogy amit ő megtapasztalt a szerelemben, a nőkhöz való viszonyában, az hogyan csapódik le a női lélekben. Nincs zeneszerző, aki nála jobban ismerné a női lelket. És nemcsak hogy ismeri, hanem úgy tudta megírni, sokrétűen és gazdagon árnyalva a női lélek legmélyebb rejtelmeit, hogy nincs még egy zeneszerző, aki ehhez foghatóan erre képes volt.
Bárhol kezdhetjük az életműben: a Gianni Schicchiben a kis Laurettácska egyszerű lénye; a Bohémélet Mimije, a legédesebb szálakból szőtt figura, aki ugyanúgy hatalmas utat jár be az utolsó felvonásbeli haldoklásáig, mint Butterfly, akit Puccini végigvezet az euforikus örömtől, a házasságkötéstől, a szerelem kibontakozásától, az önátadástól; megtanítja a reménytelenségben is reménykedni, hogy aztán a teljes összeomlásig jusson el. A zenében döbbenetesen ott van a léleknek az összes vergődése, annak minden bugyrával.

Pillangókisasszony-plakát

A Pillangókisasszony Ricordi-kiadásának címlapja

Manonról nem is beszélve: az első felvonásbeli kislánykából, aki a fiatal, ám szegény diákot választja, a második felvonásra dáma lesz, aki egy hazug világában él. Aztán győz az igazi érzés, s a harmadik felvonás megszenvedett őszintesége után jön a végelgyengülésben való vergődés, amiből Puccini a lélek megtisztulásának csodáját is ki tudta bontani.
Aztán ott van Tosca, az ünnepelt díva, az ellenállhatatlan erejével, lendületével, aki a másik pillanatban olyan, mint egy kislányka. Puccini zseniálisan megírta, ahogy a rendőrfőnökkel, Scarpiával szemben királynő, aki méltóságát tartja, észnél van, és nem hagyja magát, és eljut oda – mélyen hívő asszonyként –, hogy ölni fog. Eldönti, hogy megöli ezt a szörnyeteget, ha hozzányúl akár egy ujjal is. A szerelméért mindenre képes, és utolsó pillanatig naivan hiszi, hogy megmenekül az imádott férfi. Amikor kiderül, hogy nem, akkor neki is meg kell halnia. Mint egy festő az ecsetjével, Puccini úgy tudott bánni a hangjegyekkel, a hangnemekkel és ritmusokkal, hogy csak a nagyon érzéketlen ember nem ismeri fel: az ő lelke is ugyanúgy működik.
A köpeny története kőkemény dráma. Georgette egy nagyon meghasonlott személyiség – gondolom – , mert ő azért Marcelhez nagyon ragaszkodik, életük mégis beszűkül, befagy a Szajnán, a hajón. Georgette tehát elindul az ösztönei, a vágya felé, elindul Henri felé, és nem tudja kivédeni a tragédiát. El kellett volna mennie a hajóról, de nem tudott, minden ott történt, így bevállalta a tragédiát. Szegény Marcelnek is hatalmas belső gyászt kell megélnie egész életére. És ez azt is bizonyítja: a férfi lelkét is hitelesen be tudta mutatni Puccini, akárcsak Pinkerton vagy Des Grieux esetében.

Tosca-plakát

A Tosca Ricordi-kiadásának címlapja

A Turandot Puccini utolsó műve, amelyben a két végletet írja meg: Turandot jéghideg keménységét, kegyetlenségét és Liunak a legcsodálatosabb odaadását… a legszebb női szerep… Liu a női szerepnek a legszebb megfogalmazása: az odaadó, önfeláldozó és a cserébe semmit el nem váró nő. Az elvárások nélküli szeretetnek a megtestesítése. Ezt írta meg oly csodálatosan, olyan alázattal Puccini! Maga is tudatában van, hogy kezét Isten tartja, amikor komponál.
Puccini olyan jellemrajzokat írt a zenében, hogy nem tudom, hozzá fogható van-e. Wagner is nagyszerűen jellemezte a figuráit, de más szinten. Puccininál a mindennapok jellemzése is ott van, és földöntúli jellemzés is. Tehát az ember felső, szellemi lényének a rajza éppúgy, mint az egyszerű, esendő emberi figuráé. Ettől olyan zseniális, ettől egyedülálló. Butterfly a legédesebb gyermeki egyszerűséggel van jellemezve, ugyanakkor lénye mindig a mindenséggel van egyben; a szerelmi duettben az egész horizontot, a tengert, a csillagokat – mindent odahív. Az univerzummal, a természettel együtt köti a frigyet, amit Pinkerton felelőtlenül játékként kezel.
Mindegyik operája pszichikai remekmű, dramaturgiailag is, zeneileg is kiváló darab. És ha az embernek kellően kifinomult a lelke, odafigyel, és többször is foglalkozik vele, mindig új arcát tudja mutatni, s a felfedezések lehetősége végtelen.
(Pitti Katalin)

Lenyűgöző Puccini dramaturgiája és hangszerelése, a zene, a cselekmény és a szöveg páratlan egysége. Nagyon adott a zenei aláfestésre, zenéje rendkívül kifejező, nála a zenekar is legalább olyan fontos szerepet játszik, mint az énekes. Csodálatos érzés, amikor Puccini dallamait énekli az ember.
Nagy ajándéka volt az életemnek, amikor a Toscát és a Turandotot elénekelhettem. Tosca rendkívül izgalmas egyéniség, szenvedélyes nő, aki a szerelméért ölni és magát feláldozni képes. Turandot hangilag az operairodalom egyik legnehezebb szerepe, mert rendkívül magas lágéba van írva a szólam, C-ket kell egymás után énekelni benne. Adottság kérdése, hogy egy énekesnőnek megvan-e a szólamhoz szükséges magassága. Isteni adománynak tartom, hogy én ilyen hangot kaptam fentről, amivel egy ilyen fantasztikus szerepet el tudtam énekelni, ezért is érzem a Turandotot pályám egyik csúcsának.
A Turandotot azért is tartom különlegesnek Puccini művei között, mert ez az opera boldog véggel, a császárlány és Kalaf boldog egymásra találásával zárul. A kegyetlen, hideg hercegnő szerelmes nővé válik, megkapja azt a férfit, aki már az első pillanatban is tetszett neki.
Puccini zenéje az érzelmekre hat, aki hallja, biztosan csodálatos dallamvilága hatása alá kerül. Muzsikája katartikus hatású, ezért aki teheti, nézze, hallgassa a Puccini-darabokat.
(Rohonyi Anikó)

Plakát az Angelica nővérhez

Az Angelica nővér Ricordi-kiadásának címlapja

Pucciniról nagyon könnyű és nagyon nehéz beszélni. Mit jelent nekem? Talán mindent, ami igazán a színpad világát jelenti. Szerepmegformálást, színpadi megjelenítést, csodálatos dallamokat. Nagyon korán, már főiskolás koromban találkoztam Puccini-szerepekkel. (Természetesen zenéjét jóval korábban megszerettem.) A zeneakadémián vizsgáztam Cavaradossival. Mint főiskolás énekeltem Edmund diákot (Manon) az Operaházban. Egyik első főszerepem volt Pinkerton (Pillangókisasszony), majd Rinuccio (Gianni Schicchi). A Turandot Pong miniszterét, illetve a Pillangó Goróját még ma is énekelem.
Puccini az a zeneszerző, aki igyekezett pontos instrukciókkal megkönnyíteni az énekesek szerepformálását, konkrét utasításokat adott a színpadi jelenetekhez. Alakjai általában hétköznapi emberek, akikkel az operajátszás nem kényeztette el addig az énekeseket. A napi eseményeket fantasztikus dallamokkal ruházta fel. A szélsőséges érzelmeket szinte beledolgozta, belegyúrta a mindennapi történetekbe. Minden szerep, amit az általa komponált darabokban játszottam, figurálisan könnyűnek tűnt, szinte adta magát. Nekem Ő volt a színpadhoz tökéletesen értő zeneszerző. Utasításai mindig világosak, követik a szerep belső indítékait és mindig a valóság talaján járnak. Boldog vagyok, hogy volt alkalmam énekelni és játszani az általa komponált művekben.
(Rozsos István)

A három kérdés
Nagyon nehéz szavakban megfogalmazni, milyen érzéseket ébreszt bennem Puccini muzsikája.
Hét operáját énekeltem, legtöbbször Tosca jelmezében léptem fel.

Turandot-plakát

A Turandot Ricordi-kiadásának címlapja

Talán az a pillanat fejezi ki számomra leginkább a varázst, amikor Tosca megpillantja a kést Scarpia asztalán a második felvonás fináléjában. Abban a zenében ott van a kétségbeesett kérdőjel: „miért?”Miért sodor a sors ilyen végzetes helyzetbe? Számtalan rendezésben énekeltem ezt a szerepet, de minden előadáson igyekeztem az utolsó pillanatig úgy„játszani” ezt a jelenetet, hogy tekintetemmel kérleltem Scarpiát, ne jöjjön közelebb, ne kényszerítsen a gyilkosságra. S mindez a lelki tusa, ez a hatalmas drámai mélység, egy élet elzokogása, ott rezdül az akkordokban.
Sokszor pont azok a pillanatok fogtak meg egy operában, amikor az énekesnek nincs szerepe, ahol inkább a lélek virraszt.
Megadatott, hogy a világon először énekeltem a Turandotnak azt a verzióját, amelyben a szerző egy nagy duettben bontja ki a Hercegnő és Kalaf között nyíló szerelmet. Hogy ez a befejezés mennyiben„eredeti”, nem az én tisztem eldönteni, de nekem sokkal könnyebb volt megértenem Turandot lelkének igazi mélységeit.
A másik döntő találkozás A köpeny című opera volt, melyet Milánóban, a Scala színpadán énekeltem Cappuccilli oldalán. Ebben a szerepben a jellemrajz kibontása még erőteljesebben dominált, szinte énekelve kellett prózát mondanom. Giorgetta minden kis rezdülését megkomponálta Puccini, csak meg kellett fejtenem, miért pont egy keserű akkord szólalt meg egy kimondott szónál.
Szerettem azokat a szerepeket, ahol a színésznő éppen olyan fontos, mint az, hogy szépen kell megszólaltatnom egy frázist.
Ehhez az előadás-sorozathoz fűz egy különleges emlék. Maestro Siciliani, a Scala akkori művészeti igazgatója hivatott az irodájába. Felkért arra, hogy tanuljam meg egy hét alatt a Suor Angelica címszerepét is. Miközben Giorgettát énekeltem, próbáltam felkészülni Angelica szerepére is. Végül egy zongorás próbával Gavazzeni karmesterrel, minden színpadi próba nélkül, háromszor megformálhattam a Scala színpadán Angelica szerepét is. Amikor elérkezett az előadás dátuma, aznap láttam először a díszletet, aznap próbáltam fel először a jelmezem. Nagy rizikó volt, ha visszagondolok rá. Nem is tudom, hogy volt hozzá erőm, kellő bátorságom….

A Manon Lescaut plakátja

A Manon Lescaut Ricordi-kiadásának címlapja

Ritkán tűzik műsorra az operaházak Puccini A fecske című művét. A La Fenice színpadán, Velencében énekeltem ezt a – kicsit operettnek degradált – művet. Különleges rendezés volt, melyben a fények nagy szerepet kaptak. Az opera utolsó felvonásában van egy meghatározó mondat, melyben a főszereplő lelkét a fecskéhez hasonlítja, aki messzire száll, szüntelenül elvágyódva egy másik világba… Ezzel a mondattal nagyon tudtam azonosulni, s ráadásul a rendezés is lehetővé tette, hogy a fényeknek köszönhetően felszabadulásként élhettem meg ezt a mély szabadságvágyat.
Utolsónak hagytam életem egyik legszebb emlékét: 1978-ban Plácido Domingo oldalán a Scalában énekelhettem a Manon Lescaut címszerepét. A karmester Georges Prêtre volt. Ebben a szerepben nagyon vonzott az átalakulás. Amikor lehetőségem volt felépíteni, kibontani egy karaktert. Az első felvonás ártatlan áldozat Manonja egészen más, mint a második felvonás – a megunt pompát unottan eldobó, néha cinikusan nyers – Manonja, aki drágán fizet az áhított szerelem újra megtalált lángjáért. Drágán fizet a sors kegyetlen kitoloncolt fintoráért, ahol a száműzetés kietlen kegyetlensége a végső állomás, ahova szerelme az utolsó leheletéig elkíséri.
Manon még haldokolva is azt kérdi: ”ugye, egykor szép volt Manon?” – nem lehet nem együtt érezni ezzel az esendő hősnővel, nem lehet zokogás nélkül végighallgatni az utolsó felvonás áriáját: „nem!… még nem akarok meghalni!…”
Puccini nagy mestere annak, hogy az élet kontrasztjait egy pillanat alatt megéljük, ilyen a Bohémélet utolsó felvonása, ahol egy gyermeki vad játékba toppan be a hír: Mimi itt van… halálos beteg… Talán ez volt számomra a legnehezebb színészi feladat. Mimi sokban hasonlít rám, nehezebb olyan figurát alakítanom, aki közel áll saját egyéniségemhez. Mennyivel „könnyebb” volt interpretálnom Lady Macbethet, vagy életre keltenem Salomét…
Itt az őszinte, lehántott egyszerűség többet mond. Ezért is éreztem úgy, hogy az egyik legnagyobb Mimi Mirella Freni volt. Ő nem játszotta, egyszerűen élte ezt a csodálatos lényt, melyet Puccini megálmodott.
Talán senki sem tudott ennyi színnel megalkotni női figurákat, mint Puccini. Ő állította a legnagyobb szobrot az örök Nőnek, szeretettel és alázattal.
Most stílusosan három kérdést kellene feltennem, úgy, mint Turandot hercegnő… s aki méltó rá, s megtalálja a feleletet, az megtalálta a kulcsot az igaz szerelemhez, melyet Puccini – ahogy én is – egy életen át, minden művében keresett.
(Sass Sylvia)

Bohémélet-plakát

A Bohémélet Ricordi-kiadásának címlapja

Én wagneriánus vagyok, és nekem Puccini az olasz Wagner. Ahogyan Wagnernél egy-egy szerepben mondom a rövid félmondatokat, szavakat, és alatta hömpölyög a csodálatos zene – mert meg nem áll –, ugyanez történik Puccininél is. Például ahogyan a Bohéméletben apró kis mondatokból, szavakból, kérdésekből-válaszokból tevődik össze az első felvonásban a négy fiú vidám jelenete vagy a második felvonás forgataga. Nem lehet nem szeretni, de sokat kell vele foglalkozni. Nem umcacca-zene, hanem szövevényes, fordulatos, de mindvégig csodálatos harmóniákra épül. Ha pedig a csodálatos legátókat énekeljük, akkor meg „ami belefér”, annyit és akkorát lehet benne énekelni, ami csak a szívünkön és a torkunkon kifér!
Puccini mindvégig énekes párti volt, nagyon jól segíti az énekeseket. Ha kinyitunk egy Puccini-kottát, abban minden le van írva, ami a rendezőnek és a szereplőnek tökéletes útbaigazítást ad. Olyan romantikus szerzőnek tartom, aki nagyon közel áll a verizmushoz, – a hétköznapi embert, az életet hozza a színpadra. Ezt jelenti nekem Puccini: maga az élet.
Nagy szerelmese vagyok Puccininek, nagyon megtanít a színpadi játékra, fegyelemre.
Első Puccini-szerepeim egyike volt Marcello a Bohéméletben: olaszul mutatkoztam be a müncheni Staatsoperben, voltam Michele (Marcel) A köpenyben. Aztán jött a Gianni Schicchi címszerepe: óriási lehetőség játékra és éneklésre is. Sharpless, Scarpia – utóbbit nagyon sokat énekeltem itthon is, de például Münchenben Marton Évával többször is. És a Géronte de Ravoir – ezt is nagyon szerettem, és amolyan Scarpia-szerű figurát formáltam, akiben forr a bosszúvágy.
A gyönyörűséges Messa di Gloriát is énekeltem sokszor itthon is, külföldön is, kiváló karmesterekkel.
A nyolcvanhat énekelt szerepem közül legkedvesebbként nem tudok egyet kiválasztani, de az biztos, hogy ez a néhány Puccini-szerep közel áll a szívemhez, és énekes pályám jelentős részét adta.
(Sólyom-Nagy Sándor)

Oláh Gusztáv Manon Lescaut-díszlete

Oláh Gusztáv Manon Lescaut-díszlete

Lenyűgöző a dramaturgiai érzéke, melyet a hangszerelés tesz még plasztikusabbá. Nagyon élvezem, hogy az énekszólamok amellett, hogy jól énekelhetők, nincsenek fölé rendelve a kíséretnek, hanem a zenei faktúra szinte teljesen szimfonikus felépítésű (ld. Bohémélet második felvonás, vagy a Manon első felvonás) Elbűvölő, ahogy saját magától lop dallamokat. És mennyit? De a fantasztikus az, hogy a motívumok, vagy akár egész tételek, néha teljesen más előjellel kerülnek bele más művébe, és mégis ugyanolyan meggyőzőek. (Például a Messa di Gloria Agnus Dei-tételének dallama a Manon Madrigáljaként.) Zseniális. Sokszor bírálják Puccini zenéjét, hogy édeskés, „filmzenés” hatása van. De csak azóta, hogy minden filmzeneszerző tőle lopta a legmegindítóbb dallamfordulatokat. Hát…… én is tőle lopnék.
(Szabó Sipos Máté)

Puccini 1908-ban

Puccini 1908-ban

Gyerekkoromban Szegeden a Magyar Állami Operaházéval vetekedő operaélet volt – ekkor, az itteni előadások nyomán szerettem bele Puccini operáiba. Ugyanebben az időszakban rongyosra hallgattam a Bohéméletet 33-as fordulatszámú lemezen, Házyval és Ilosfalvyval, ez is egyik meghatározó élményem. Érettségi után bekerültem a Szegedi Nemzeti Színházba korrepetitornak. A Manon Lescaut-t mutatta be akkor a színház, Vaszy Viktor vezényelte az előadást, én pedig cselesztáztam benne. Fantasztikus, amikor az ember ugyanazzal a darabbal foglalkozhat fél éven keresztül nap mint nap, és hallhatja az énekeseket a próbán. Még ennél is fantasztikusabb volt, amikor beülhettem az első zenekari próbára, mindössze tizenkilenc évesen: az addig is pompás zongorás–énekes hangzás mintha hirtelen egy virággal teli mezővé változott volna – így éltem meg ezt a találkozást. De emellett nagyon kellett figyelni, hogy azt a néhány ütemes játszanivalót el ne rontsa az ember a hosszú várakozás után – szerencsére nem is történt meg. No és Vaszy keze alatt játszani külön élmény volt! Később, már az Operaházban, el is énekelhettem a Manon Lescaut címszerepét, majd a Toscát is – ezt utoljára két éve énekeltem, Szegeden. Ma már egy súlyosabb, a hangi adottságaimhoz jobban illő szerepkörben lépek fel inkább, így ebben a pillanatban nem is éneklek Puccini-szerepet, de továbbra is egyik kedvenc zeneszerzőm, és nagy szerepe volt abban, hogy a zenei pályára kerültem.
(Temesi Mária)

Puccini partitúrája olyan, mint egy film forgatókönyve, tele rendezői utasítással. Zenéje rendkívül kifejező, az expresszivitás, az érzelmek sokoldalú skálájának nagymestere. Operáinak főhősei a kisemberek, a hétköznap emberei.
Az életben és az operáiban is imádja a nőket. Ő maga udvarol nekünk, szopránoknak a tenorok által. Ilyen forró áriák, ilyen forró vallomások – nincs még egy zeneszerző, aki így tud szerelmet vallani, és ez csak azért lehetséges, mert maga Puccini szólal meg a legszerelmesebb tenorfigurák – Rodolphe, Kalaf, Des Grieux, Cavaradossi – szólamain keresztül.
Csodálatos, ahogy zenéjével megfest egy-egy karaktert.
Ő írta a világ legszebb, legszerelmesebb, legédesebb, legsimogatóbb, legölelőbb bevonuló zenéjét – s ez az a pár taktus (kottában két oldal), amikor Tosca belép a templomba az I. felvonásban. Úgy érzem, ebben a zenében A NŐ jelenik meg. Még a nő illata is megjelenik ebben a zenében. Hömpölygő, édes ez a muzsika, szinte csorog a méztől, elképesztő, ahogy jellemzi ebben a zenében Toscát. Egy földi tünemény vonul be, egy erős szexuális kisugárzású nő, akiért megbolondul mindenki. Így lefesteni egy nőt… Semmihez nem hasonlítható muzsika, a nőknek a szépsége, a gömbölyűsége, a bája, a nemessége van benne ebben a két oldalban, ahogy Tosca besuhan.

Puccini-festmény

Puccini-festmény

Liunál a tisztaságot hangsúlyozza, pentaton, szinte népdalszerű az összes Liu-ária. Benne van a népdalban ez a tisztaság, ez az ártatlanság, ez az áttetszőség, ez a feddhetetlen, egyenes jellem. És ugyanakkor a szerelmes Liu is benne van. És a hajlékonyság, ahogy Liu áriáit írja – egészen különleges.
Manonnál az érzéki szerelem, a vad, mindent elsöprő szenvedély dominál a 2. felvonás zenéjében. A testi szerelmet, ami mögött azért ott van a földi szerelem, egy szép kapcsolat is – nem tudom, van-e zeneszerző, aki így lefestette, mint Puccini. Egészen más, mint Verdi – a Verdi-szerelem költői, a Puccini-szerelem mindenkié lehet. És attól olyan gyönyörű, hogy az érzéki szerelem van leírva – én így érzem.
Mimi halála… Amikor megszólal az a cisz-moll akkord – Mimi halálba indulása, ami mindenkit könnyekre fakaszt…
Vagy ahogy Butterfly énekli a 2. felvonásban, azzal az egekig érő reménnyel, hogy Pinkerton visszajön: Ei torna e m’ama – ő visszatér, mert szeret engem!
Megdöbbentő az Angelicában az az iszonyatos, kétségbeesett sikoltás, hogy ő egy halálos vétket követett el, hogy öngyilkos lett. És az a fájdalmas sikoltás, az a sűrű dráma – elképesztő expresszív zeneszerző.
Ugyanakkor impresszív komponista is. Ennyi színt, mint amennyi Puccini palettáján van, igazán csak a Manet-val, Monet-val meg Van Goghgal tudnék jellemezni.
Lauretta kétperces áriában benne van a Puccini-csoda. Puccininak a titka, ami végül is nem tudom, megfejthető-e, de én próbálgatom, hogy mi. A szerelem, a tisztaság, az érzékiség, a szépség, a derű – egy mondattal: az egész napfényes Olaszország, az egész reneszánsz.
Mint ahogy a hangnemeknek vannak színei, nálam a Verdi-és Puccini-operáknak is vannak színei. Nekem az egész Gianni Schicchi egy bíborszín és a napfénynek a színe. A Bohémélet a kék meg a fehér. A Pillangó a rózsaszín és a mély tónusú barna. A Manon arany meg a türkiz. A Tosca pedig a bíborszín, a vér, a szerelem színe. Liunál a fehér szín dominál.
Szinte az összes Puccini-szerepet énekeltem, sajnos Minnie kimaradt. Imádom Puccini dallamait énekelni! Ami nem könnyű, mert a zenekari hangszerelés szinte wagneri. És ez problematikus, mert írt egy kicsi, törékeny figurát, de izoldai hangra vette a hangszerelést. Ha majd egyszer módomban áll, ezt számon is kérem a Maestrótól!
(Tokody Ilona)

Hasonló bejegyzések