PUCCINI 150 – I. rész

150 éve született Giacomo Puccini. Ez alkalomból kértük művészeinket, fogalmazzák meg, mit jelent számukra az olasz mester életműve, hogyan hatott pályájukra a vele való találkozás. Gondolataikból kaleidoszkópszerűen áll össze egy kép: ezzel tisztelgünk a géniusz előtt – születésnapján.

PUCCINI_150_k
Giacomo Puccini

Amikor először szóba került a szerkesztőségben, hogy mivel ünnepeljük Puccini 150. születésnapját, rögtön arra gondoltunk, hogy nemigen tudunk újdonságot mutatni, ha mi magunk próbálunk írni róla, hiszen éppolyan nézői-hallgatói vagyunk műveinek, mint olvasóink, zenetörténeti jelentőségét pedig könyvtárnyi szakirodalom taglalja már. Ám ha olyanokat kérünk fel, akik belülről részesei Puccini művészetének, az már izgalmas játék és érdekes olvasmány is lehet. Megkerestük hát művészeinket, akik közül nagyon sokan csatlakoztak örömmel a kezdeményezéshez, és szóban vagy írásban megosztották velünk gondolataikat.   Harmincöt művész, megannyi különböző nézőpont, megközelítés – ugyanarra a kérdésre válaszul. Amikor hozzájuk fordultunk, rájuk bíztuk, miről és mennyit írnak-beszélnek nekünk – Önöknek, olvasóknak. Ahányan, annyifélét, ki tömörebben, ki hosszabban mesélt. Ezt a sokféleséget csokorba kötve nyújtjuk át olvasóinknak – és hisszük, színes, izgalmas olvasmány lesz számukra, csakúgy, mint szerzőink számára, akik szintén először találkoznak majd szerzőtársaik gondolataival.
Jó szórakozást kívánunk hozzá – töltsük kellemesen ezt a napot, és szenteljük Giacomo Puccini művészetének!

Puccini_La_Boheme
A Bohémélet Ricordi-kiadásának címlapja

Nem szeretek művészeti alkotások és művészek között rangsort felállítani, de az olasz repertoár számomra leginkább szívet melengető csodája Puccini művészete.
A lélek olyan finom rezdüléseit tudja muzsikája révén közvetíteni, ami egészen egyedülálló. Dallamai, harmóniavilága olyan mélyen érintik az ember érzelmi világát, hogy mai, divatos szóval élve terápiás jelleggel hatnak nemcsak a hallgatóságra, hanem az előadókra is. Átmossa ez a muzsika az ember testét-lelkét.
Operatörténetei ugyanakkor az életet nagyon hitelesen tükrözik. Sok-sok jóság, gonoszság, könnyfakasztó tragédia mellett kedves humor, irónia teszi teljessé embermeséit. Milyen gazdag és színes művészete operáinak tematikáját tekintve is! A helyszínek, a történetek, a jellemek mindenütt egyediek, egymáshoz nem hasonlíthatók. Ami összeköti őket, az a mély emberábrázolás, a senki máshoz nem hasonlítható dallam- és harmóniavilág.
Életem második főszerepe a Bohémélet Mimije volt, amelyet először Prágában énekeltem, színpadi és zenekari próba nélkül, majd pár hét múlva Budapesten is beugrással mutatkoztam be a szerepben. A későbbiekben is izgalmas körülmények között alakíthattam Mimi csodálatos szerepét. Az izgalom és a drukk mégsem bénított meg, mert a muzsika Párizsba röpített, egy hideg kis padlásszobába, ahol nem a saját életemet, hanem Mimi sorsát élhettem át.
Miként a legfontosabb és legcsodálatosabb dolgokat az életben nem is lehet igazán szavakba foglalni, így van ez Puccini zenéjével is. Őt hallgatni nemcsak az évfordulós időszakban ünnep, hanem mindig és mindenhol, ahol felcsendül muzsikája.
(Ardó Mária) 

Puccini nagy kedvencem, s nemcsak azért, mert szárnyaló, szenvedélyes dallamait énekelhetem. Úgy érzem, ő a mi korunknak, a tömegek korának a zeneszerzője, aki szeretettel fordult a hétköznapi emberek felé, és fantasztikusan meg tudta ragadni a kisemberek sorsát.
Hiszen az opera történetének négyszáz éve alatt – Monteverditől Pucciniig, a veristákig – az istenektől, császároktól, királyoktól, nagy hősöktől a komponisták leszálltak a polgáremberek közé. Már Verdinél is megjelennek polgári hősök a színpadon, például a Traviatában.

Puccini szobra Luccában
Puccini szobra Luccában

Puccini operáiban a hatalom igazán nagy birtokosai közül csak néhány található: meseoperájában Turandot hercegnő, illetve a császár, a Toscában pedig a hatalom kiszolgálója, Scarpia báró. Ezeket leszámítva Puccini kispolgári hősöket szerepeltet az operáiban, és az ő örömeiket, fájdalmaikat, keserveiket, a mindennapi emberek sorsát mutatja be. És nekem ez tetszik nagyon, ugyanis én magam is kisember vagyok. A kisembereknek nem a történelmi tetteik állítanak emléket, az ő életük elmúlik – megszületnek, élnek, szeretnek, küzdenek, végül meghalnak és névtelenségbe süllyednek, csak keveseknek adatik meg a halhatatlanság.
Puccini ezt vette észre, s a kisemberekhez hajolt le, az ő sorsukat ábrázolta, ezért szól ennyire hozzánk, ezért is annyira a mienk az ő zenéje.
Hősnői nagyon szenvedélyesek, sokoldalúak, tele érzelemmel, túlfűtöttséggel, erotikával, haraggal, bosszúállással, asszonyi kicsinyességgel is, ugyanakkor ezen felülemelkedő nagyvonalúsággal. Ha szoprán lennék, imádnám énekelni Mimi, Cso-cso-szán, Tosca, Manon fantasztikus szólamait!
Férfihősei is szenvedélyes, hálás és érdekes figurák, mélyebb, árnyaltabb lélekábrázolásra adnak alkalmat, mint Verdi hősei (kivéve a kései operáit, például Otello). Puccini hőseihez képest Verdi hősei az én számomra kicsit statikusabbak, illetve kevesebb lehetőséget adnak a kifejezésre. Puccininál érzelmileg gazdagon vannak felépítve a szereplők, még a mellékfigurák, Ping, Pang, Pong is.
Szereplőinek sorsa kispolgári, lírai sors. Egy nagy hősi, drámai Verdi-sorshoz képest ezek kicsi sorsok, mégis csodálatosak és érdekesek, közelebb állnak hozzánk, és ezért sokkal hatásosabbak, jobban megríkatnak minket, mint egy „nagy” hős vagy heroina története.
Puccini megmutatja, hogy a kisember is értékes, ő is rendkívül szenvedélyesen tud élni. És azt is mondja: ,„itt és most” élj! Most ragadd meg a pillanatot, szeress, akár gyűlölj, bosszankodj, de élvezd ki az életedet, mert az élet rövid, küzdelmes, de gyönyörű.
(Bándi János) 

Oláh Gusztáv Pillangó-díszlete
Oláh Gusztáv Pillangó-díszlete

Nem tudom, honnan tudott a Mester ennyit a nőkről. De mindent tudott rólunk.
Lauretta egy gyereklány, Mimi egy fiatal hölgy, Tosca pedig érett asszony. A nő sorsának három állomása.
A Pillangókisasszonyban mindhárom egyesül: a Laurettától Toscáig vezető utat a szemünk láttára teszi meg Cso-cso-szán.
Minden Puccini-szerepet elénekeltem, ami a hangomnak való volt – no meg azokat is, amelyek nem nekem valók! – mert nem lehet megállni. Csak csodálni, imádni lehet őket!
(Bátori Éva) 

Puccini_Butterfly
A Pillangókisasszony Ricordi-kiadásának címlapja

Számomra a legnagyobb zeneszerzők közé tartozik, nagyon sok darabjában énekeltem. A Bohéméletben mind a két szerepet: Musette-et és Mimit is, az utóbbit több rendezésben is, Angelicát, Liut, mostanában a Pillangót énekelem, de Laurettát is tanultam. Nagyon közel áll a lelkemhez Puccini zenéje, fantasztikusan színes a zenei kifejezőereje, és nagyon jól tud ezekkel a színekkel figurákat, embereket megrajzolni, és tényleg nagyon emberi alakokat teremtett a zenéjével. A zenéje nagyon populáris, az emberek könnyen befogadják, és mégis, már a huszadik századi zene felé mutat. Nagyon fontos a Puccini-operáknál a színpadi jelenlét, nagyon sok a szöveg, szinte egy színjáték, egy színdarab minden operája.
A Zeneakadémián a Pillangóval vizsgáztam, és minden színházban, ahol eddig felléphettem, szerepeltem egy Puccini-darabban. Nagyon nagy kihívás, de közben nagyon nagy élmény is muzsikálni és énekelni Puccini zenéjét.
Meghatározó élményem volt, amikor a Bohémélet Mimijét énekeltem Lipcsében, ahol Stefan Soltész vezényelt és Peter Konwitschny volt a rendező – ők a nagyon emberi részét emelték ki a darabnak. A másik meghatározó és megrázó Puccini-élményem a szegedi Angelica nővér Kovalik Balázs rendezésében és Oberfrank Péter vezényletével. Liut először Giancarlo Del Monaco rendezésében énekeltem Karlsruhéban, itt Palló Imre vezényelt. Ezek mind-mind nagyon meghatározóak, ugyanúgy, ahogyan a Pillangó, amit még a Zeneakadémián tanultam szerepként, de csak három éve énekelem színpadon. Nagyon büszke vagyok, hogy már akkor Medveczky Ádám tanította nekem, olyan korrepetitorokkal, mint Patkó József vagy Dénes Erzsébet. És amikor az előadásra készültem, a régi kottámat vettem elő, amiben benne vannak az ő feljegyzéseik, és azt hiszem ez is hozzájárult ahhoz, hogy ez a Pillangó-alakítás idáig jutott el. Nagy örömömre szolgált, hogy az első előadást Kobajasi Kenicsiróval énekelhettem, folytatásként pedig sokat dolgozhattam a számomra nagyon kedves karmesterrel, Medveczky Ádámmal.
(Bazsinka Zsuzsanna) 

Puccini_Gianni_Schicchi
A Gianni Schicchi Ricordi-kiadásának címlapja

Puccinit már akkor megszerettem, amikor még nem is ismertem igazán: mint ifjú konzista a budapesti Operaházban és az Erkel Színházban statisztáltam – ebből éltem –, s úgyszólván minden darabban közreműködtem, ami a 60-as években a két színház repertoárján szerepelt.
Ekkor ismertem meg Puccini operáit is – kivéve két korai művét: Villik, Edgar, ezek nem szerepeltek a műsoron –, de ekkor még csak hallgattam, később azonban már énekelhettem néhány szerepét. Mindegyik operáját szeretem, de leginkább a Turandotot.
A Nyugat lánya és a Manon Lescaut kivételével mindegyikben alakítottam kisebb-nagyobb szerepet.
Először a Bohéméletben énekeltem Marcel szerepét, ezt a szólamot a pesti Operaházban is énekeltem. Emlékezetes volt, ugyanis előtte újították fel az épületet több évi munkával, az előadás végén azonban mégsem ment le a függöny – elromlott! Egy későbbi előadásban, Győrött Alcindort énekeltem, akkor már hetven felé jártam, illett hozzám a szerep!
Aztán jött Scarpia, azt a szerepet nagyon szerettem, nemcsak zenéje miatt, de kitűnő színészi lehetőségek vannak benne, melyben az énekes megmutathatja egyéb kvalitásait is. Ezt a szerepet Győrön kívül énekeltem, Miskolcon és az Erkel Színházban is, ennek is van érdekessége. Akkoriban már eredeti nyelven adták elő a darabokat, így partnereim olaszul énekelték szerepeiket, én csak magyarul tudtam. Húzódoztam is a vendégszerepléstől, de Mihálkovics Tivadar, az akkori főtitkár azt mondta: a vendégnek szíve joga úgy énekelni, ahogy szerepét a legjobban tudja. Ezen az estén a közönség csak az én szólamomat értette, meg még részben Csák Jóska kedves barátomét és kollégámét, aki – hogy segítsen a helyzetemen -, az ő elragadó modorában felajánlotta, hogy velem magyarul fog énekelni. Sose felejtem el ezt a gesztust, ma is hálával gondolok rá – és persze a közönségnek rendhagyó lehetett az eset!
A következő a Pillangókisasszony volt, ebben az amerikai konzult, Sharplesst énekeltem, és már olaszul, így ismét alkalmam nyílt, hogy az Erkel Színházban is felléphessek, ennek az előadásnak is van egy kedves és örvendetes helyi vonatkozása, ugyanis az egyik előadáson győri partnerem, Bellai Eszter énekelte Cso-cso-szán szerepét.
Ha nem is sorrendben, de következett a Triptichon, a bemutatón Gianni Schicchit énekeltem, de később a Köpenyből Marcel szerepét is átvettem Miller Lajostól, s így esténként két merőben más figurát és szólamot játszhattam és énekelhettem; fárasztó, de nagyon érdekes és tanulságos volt!
Utoljára a kedvencem, a Turandot maradt, itt Altoum császárt alakítottam, szintén olaszul. Ez operai pályafutásom legkisebb szerepe, de bármit szívesen vállalok ebben az operában, csak hogy ott lehessek és hallhassam, s ezt a szerepem nagysága lehetővé is tette. A császárt Szegeden, a Szabadtéri Játékokon is volt szerencsém énekelni, és jövőre megint, köszönöm a sorsnak!
Igaz, hogy nagy bariton szerepeimet: Rigoletto, Nabucco, Posa márki, Luna gróf, Jago stb. Verditől kaptam, a szívemhez mégis inkább Puccini áll közelebb – hogy miért? Ha meg kellene indokolni, talán így fogalmaznék: Verdi gyönyörködtet, lenyűgöz, ámulatba ejt, Puccini ezeken túl felkavar és megríkat!
(Bede Fazekas Csaba) 

Oláh Gusztáv Tosca-díszlete
Oláh Gusztáv Tosca-díszlete

Amikor először énekeltem Puccinit, azonnal tudtam, hogy zenéje meghatározó lesz a pályámon, de azt nem gondoltam, hogy az ő zenéjével fogom elérni életem legfontosabb sikereit.
Puccini-műveket énekeltem, amikor felvettek a Zeneakadémiára, amikor diplomáztam, „Vele” nyertem nemzetközi énekversenyt, és az első bemutatkozásom az Operaházban szintén Puccini-opera volt: a Pillangókisasszony. Ezért számomra a legtermészetesebb volt, hogy a szólólemezem készítésekor is jórészt Puccini operáiból válogattam. Nagyon szeretem énekelni. Csodálatos dallamvilága rengeteg élményt ad énekesnek, közönségnek egyaránt. Zenéje kifejezi a szerelmet, a szenvedélyt, a romantika utáni vágyunkat.
(Bellai Eszter) 

Puccini
Puccini

Giacomo Puccini zenéje talán az operairodalom legárnyaltabb fejezete. A zeneszerző fantasztikus dramatikus készséggel komponálta meg minden egyes darabját. A legkiválóbb librettistákat vette maga mellé. Azt érezzük, hogy a szövegkönyv mint színdarab is megállja a helyét a színpadon.
Én 1983-ban kerültem az Operaházba a Zeneakadémiáról, tehát huszonöt évvel ezelőtt, éppen Puccini darabjával, a Pillangókisasszony Suzuki szerepével. Az előző években akadémistaként énekeltem kisebb szerepeket, de az Operaház ezzel a szereppel szerződtetett le. Békés András volt a rendező és Lehel György volt a karmester. Naponta tizenkét órát próbáltam Tokody Ilona és Kukely Júlia partnereként. Abban az időszakban négy szereposztás készült és ebből kettőben én voltam Suzuki. Életem talán egyik legcsodálatosabb évét töltöttem itt, hiszen rendkívül hosszan, taktusról taktusra elemeztük Békés Andrással a darabot. A rendező egyébként kiválóan beszélt olaszul is, és ugyanezt várta el tőlünk.
Ha megnézzük a Butterfly kottáját, a zeneszerző minden taktusban újabb és újabb instrukciót ad nekünk: kiírja a dinamikai szélsőségeket, egy-egy vesszővel jelzi a szöveg érthetőségét, a frazeálást, és az énekesnek semmi más dolga nincs, csak alaposan és jól elolvasni a kottát, a zenei anyagot. Az eltelt huszonöt év tapasztalata alapján elmondhatom, azok a jól énekelhető szerzők számomra, akiknek a műveit erőltetettség nélkül tudom énekelni, úgy, hogy semmilyen fáradtságot nem érzek a torkomon.
Ezt a szerepet egyébként nagyon sokfelé elénekelhettem külföldön is, például Athénban, Locarnóban több alkalommal. A Locarnói Fesztiválra az Operaház együttesével érkeztünk, s a Magyar Állami Operaház vezetése spórolni akart szállást, útiköltséget, s nem vitte el magával a gyerekszereplőt, mondván, ott úgyis találunk bárkit. Ezen a napsütötte vidéken egyáltalán nem talált a rendező szőke fürtös kisfiút vagy kislányt, aki eljátszhatta volna a Butterfly kisfiát. Végre a nézőtéren feltűnt egy gyerek a próbák során, s megkérték az anyukát, hogy engedje a kisfiát szerepelni velünk színpadon. Az anyuka nagy nehezen rá is állt. Elkövetkezett a bizonyos második felvonás, mikor Butterfly a vállán hozza ki Pinkerton gyermekét. A kisfiú, ahogy meghallotta a zenekart és az éneklő szopránt, rettenetes sírásba kezdett. „Voglio uscire” – szaladt felém. Ebben a jelenetben Cso-cso-szánnak egy drámai áriája is van, amelyet a gyerek jelenlétében szokott énekelni a konzulnak. Én fölkaptam a kisfiút, nyugtattam, befogtam a fülét, a száját; szegény gyerek a félelemtől sivított és rúgkapált. Kénytelen voltam vele kimenni a shosiból. Ám alig értem a házikó hátsó paravánjához, a segédrendezőnő már a következő gyereket nyomta a kezembe, aki bár még csak nyolc-tíz éves volt, nálam másfél fejjel volt magasabb; a pici gyerek szőke parókája, mint egy kis tökfödő lifegett a fejecskéjén, és kézen fogva visszavezetett engem ugyanabba a jelenetbe. A zenekar, a karmester szinte alig tudott játszani, hiszen folyamatosan folyt a szemükből a könny a nevetéstől.
Hangfajomnál fogva más Puccini-szerepem nemigen van, bár énekeltem a Manon zenészét és a Tosca pásztorfiúját is. Puccinit mint zeneszerzőt az operairodalom legmélyebben érző szerzőjének tartom, aki hallatlan aprólékossággal vezeti a rendezőt, a karmestert és minden egyes szereplőt. Ha valaki negédesen adja elő, az egy hallatlan nagy tévedés, mert a zeneszerző Bartók Béla kortársa volt, s a Bohémélettől a Gianni Schicchiig harmóniavilágában is óriási változáson ment át.
(Bokor Jutta)

Szobor Torre del Lagóban
Szobor Torre del Lagóban

Sok előadás után gondoltam arra, hogy ha egyetlen olyan operát is tudnék írni, mint Puccini, soha többé nem kellene énekelnem.
(Busa Tamás) 

Puccini milánói háza a Via Verdin
Puccini milánói háza a Via Verdin

Puccininél minden együtt volt: a férfi, a művész, a fantasztikus zeneszerző, a nagy pszichológus – az emberi lélek nagy ismerője.
A nőket különösen jól ismerte, hódolója volt a női nemnek, s ez érződik a műveiben is: nem véletlen, hogy legtöbb operájának fő- és címszereplői nők, s mindegyikük iránt óriási szeretetet vagy szerelmet érez.
Csodálatos, hogy muzsikájával az emberi jellemeket, a karaktereket mennyire kifejezően tudta ábrázolni.
Művei közül csak a Toscát énekeltem színpadon – illetve kezdő koromban Kate Pinkertont, más Puccini-hősnők, amelyekre vágytam, kimaradtak -, de azt hiszem, a Tosca címszerepe mindenért kárpótolt. Számomra Tosca egy szeretetre méltó, csodálatos nő, igazi díva. Rendkívül színes egyéniség, annyi mindent meg lehet mutatni benne a női lélek rejtelmeiből, a szerelmes, féltékeny asszonytól az önfeláldozó hősnőig, aki a végletekig elmegy.
Puccini Tosca személyiségén belül is mindent ábrázolni tudott, ami egy nőben rejtőzik: elsősorban nő, aztán szerelmes nő, aki nagy fejlődésen megy keresztül az első pillanattól egészen a haláláig – s ez a zenében is kifejeződik.
Az a döbbenetes és megragadó Puccini muzsikájában, hogy annyira emberi s annyira katartikus! Nem véletlen, hogy minden operájában vannak olyan áriák, amelyek slágerré váltak. Zenéjét hallgatni és énekelni maga a csoda!
(Csavlek Etelka) 

Puccini_Il_tabarro
A köpeny Ricordi-kiadásának címlapja

Nagyon örülök, hogy olyan korban születhettem, amikor hallgathatom Puccini csodálatos zenéjét, és ami ennél is felemelőbb érzés, saját hangom által megszólaltathatom őket. Gyermekkori eszmélésem idején az első meghatározó élményem Pillangókisasszony nagyáriája volt, ami igen nagy és mély nyomot hagyott a lelkemben még hosszú évek múltán is, noha ezt a szerepet soha nem énekeltem a pályám során. Azt hiszem, Puccini egy olyan örök érvényű „isteni” muzsikát írt az egyetemes lélek számára, hogy bármely kor szülötte lenne is, amíg ember él a földön, mindörökké fennmarad. Énekesként első találkozásom Puccinivel egy fiatalkori művében, a Le Villi-ben (Tündérbosszú) a női főszerep volt. Általában nagyon jól vannak megírva a Puccini-operák hangilag, kifejezetten jólesik őket énekelni, de ebben a Tündérbosszúban igen nehéz és magas minden szereplő szólama. Az általam énekelt későbbi műveiben azonban már ennek nyoma sincs. Nagyon szeretem az operáinak történeti tömörségét és azt, hogy ma éppen olyan aktuális minden művének tartalma, mint amikor íródott. Egyedülálló módon értett a lélektani pillanatok egyszerű, de a maga nemében veretes és egyben varázslatos kiemeléséhez. Igazi mágusként játszik a lélek húrjain, talán ez az, ami miatt például Tosca imáját ezredik alkalommal is szívesen hallgatjuk meg. A köpeny Georgette-jét és Toscát énekeltem még Puccini operái közül. Mindkét operát szeretem, de a habitusomhoz és lelki beállítottságomhoz közelebb állónak érzem Tosca őszinte, tiszta, szenvedélyes, ugyanakkor igazán hűen, okosan érző és gondolkodó lényét.
(Felber Gabriella) 

Puccini életművének tetőpontja a Madama Butterfly és a Tosca. Zenéje rendkívül kifejező, érdekes a rendezők és énekesek számára is, szinte segít az előadás improvizálásában. Scarpia szerepe nagy nyereség számomra, balzsam és kaleidoszkóp az érdekes színészi alakítások között. Minden operájára jellemző a világosan megfogalmazott dramaturgia. Puccini Messa di Gloria című műve ragyogó, örömteli, operáival egyenértékű. Felejthetetlen nyomot hagy a lélekben hallgatása vagy éneklése közben. Puccini a legkedvesebb zeneszerzőim egyike.
(Fokanov Anatolij)

Puccini 1902-ben
Puccini 1902-ben

Puccini zenéje fantasztikus, és sokáig irigykedve néztem és hallgattam azokat, akik énekelhettek csodálatos drámai erővel bíró operáiban. Sajnos a mezzoszopránokkal nagyon mostohán bánt, szinte alig szánt epizódszerepnél nagyobb volumenű feladatot e hangfaj birtokosainak, akik közé én is tartozom. Egyetlen kivétel a Pillangókisasszony Suzukija, ahol végre részese lehettem, „belülről” is megtapasztalhattam, hogyan üti szíven minden egyes akkordja azt, aki aznap este egy Puccini-hős bőrébe bújhat.
Sokáig vártam erre a szerepre, és amikor már nem is számítottam rá, végre megadatott, hogy elénekeljem. Suzuki – ami a hangok mennyiségét illeti –, szintén nem tartozik a legnagyobb szerepek közé, viszont a muzsika és a történet egyetlen pillanatra sem engedi, hogy kilépjek Suzuki figurájából. Amikor nem énekelek, akkor is színpadon vagyok, együtt létezem, lélegzem a többi szereplővel.
A nézőtéren sokszor és sokat hallgattam, néztem Puccini-operát. Örülök, hogy énekelhetek is, kár, hogy nem többet!!
(Gémes Katalin)

Puccini zenéje vitán felül szép. A legszebb zene, amit valaha írtak. Ez a zene nem próbál leírni, lefesteni, közvetíteni érzelmeket, állapotokat, ez a zene maga az érzelem és maga az állapot. Amikor a hallgatóság pontosan ugyanazt érzi az opera hallgatása közben, mint amit az előadó a mű megszólaltatása alatt. Hihetetlenül szerencsésnek érzem magam, hogy lehettem már Cso-cso-szán, Mimi, Musetta, Liu, Lauretta, Fidelia. Puccinit énekelni ajándék. Puccinit hallgatni határtalan boldogság.
(Herczenik Anna)

A Turandot-ária részlete
A Turandot-ária részlete

Turandot.
Tízévesen kerültem a Magyar Rádió Gyermekkórusába, első „profi” éneklésem a Hanglemezgyár Rottenbiller utcai stúdiójában volt. Puccini: Turandot, I. felvonás, Hold-kórus. Megtanultuk ezt a szép kis dalocskát a próbateremben, de a stúdióban eladdig nem voltam. Elkezdődött a próba, megszólalt a felnőttkórus, a zenekar és Lukács Miklós, későbbi tanárom és igazgatóm vezényelt. Elkezdődött a csoda is számomra. Zengett a kórus, rettegve énekelték a hóhér nevét… Pu-Tin-Pao, Pu-Tin-Pao… Féltem. Akkor végre mi gyerekek is megszólaltunk…
„Ott túl a kék hegyeken, darvak bús dala szól
A bimbó még nem serken, fű se kél a hó alól.
Szél viszi feléd a légen át, vágyó ajkak sóhaját,
Nap Leánya légy az enyém,
Hadd legyen tavasz, nyíljon a virág, óóóó…”
Szentimentális a történet, de igaz. Az volt az a nap, amikor eldöntetett – persze nem tudtam róla – a sorsom. Mint a mesében… Ám a dalt ennyi évtized távlatából is tudom.
Utolsó éves voltam a Konziban, amikor „nagy protekcióval” statiszta lehettem az Operában. Rögvest jött a mélyvíz.
Turandot. Igaz, Turandot császárlány udvarhölgyeinek egyike voltam, így engem nem fenyegetett a lefejezés veszélye, mint a szegény kérőket, de nagyon féltem, ideges voltam, nehogy elrontsak valamit. Színpadi próbáról szó sem volt, a szünetben tartott eligazítás szerint kellett cselekednem. Vittük Turandot hosszú sleppjét, ám magam is alig tudtam lépni a kb. kétszer nagyobb jelmezemben. Rettenetesen izgultam… Zavart a rivaldafény, a magas lépcsősor, ahol nem volt korlát, az elhelyezkedés a lépcsőn, szépen elterítve közben Turandot ruháját. Folyt rólam a víz, nem gondoltam, hogy ilyen „komoly” ez a műfaj.
Takács Paula, ő volt Turandot. Addig soha élőben nem hallottam. Fejünket lehajtva kuporogtunk, statiszta-hercegnők a lépcsőn, vakító fény, halálos izgalom, hogy mi vár még rám, hogy baj nélkül és egyáltalán élve megússzam…
…és akkor Turandot énekelni kezdett…
Isten áldja Takács Paulát haló porában örökké, mert én ilyen gyönyörű szépet az idáig nem hallottam. Azóta sem sokszor. Hangzuhatag, erő, muzsikálás, egy igazi Császárlány volt ott. Borzongtam, de biztosan lázas is voltam, és hihetetlen öröm és boldogság töltött el!
„Menny Fia, Császár…!” – énekli apjának a Császárlány. És azt hiszem, ilyen lehet a mennyei érzés. Micsoda zene, micsoda hang. Nagyon boldog voltam, mert akkor már tudtam, hogy soha nem akarok és nem is tudok mást csinálni, csak énekelni.
És lőn, az istenek meghallgattak.
(Kincses Veronika)

Puccini_Manon_Lescaut
A Manon Lescaut Ricordi-kiadásának címlapja

1996-ban Rodolfo szerepében diplomáztam a kolozsvári George Dima Zeneakadémián.
Egyszóval Puccini indított el a „pályán”.
Az azóta eltelt tizenkét év alatt – egyéb szerepeim mellett – további öt Puccini-főszerepet volt szerencsém elsajátítani és a legkülönbözőbb helyeken és rendezésekben megszólaltatni, előadni – a szegedi Pillangóasszony Pinkertonjától a tokiói Dick Johnsonon át az Operaház Calafjáig. Cavaradossi és Des Grieux… Egyik szerep kedvesebb számomra, mint a másik. Ajándékba kaptam őket a Maestrótól.
Tokióban, egy olasz étteremben a Rance sheriffet éneklő Lucio Gallóval beszélgetve megegyeztünk abban, hogy milyen szerencsések is vagyunk mi, énekesek, hogy előttünk ilyen nagyszerű zeneszerzők éltek, mint Puccini, és megajándékoztak bennünket a világ legcsodálatosabb frázisaival, dallamaival, áriáival. Azóta valahányszor Puccinit énekelek, újra és újra eltűnődöm ezen.
Valamennyi szerepem kedves számomra és minden szerzőmet szeretem, de Puccini valahogyan mégis más. Őkelmének külön helye van a szívemben.
Azt gondolom, hogy Ő nem annyira a megrendelőknek, a szerzőtársaknak, a nagy-, vagy kisközönségnek írt, hanem az énekeseknek. Nagyon ismerte az előadókat és az emberi érzelmeket. Elvisz a teljesítőképességünk határáig, és csak akkor válik teljessé a teljesítés, ha a technikai tudás birtoklása mellett érzelmi fűtöttségünk is „csúcsra jár”.
Nem emlékszem már, hogy milyen volt az életem nélküle, de most már biztosan tudom, hogy ha Ő nem lett volna, én csak félember lennék.
(Kiss B. Atilla)

Puccini 1898-ban
Puccini 1898-ban

Ez idáig kevés Puccini-szerep eléneklésére volt lehetőségem, de az egyik legkedvesebb szerepem, amit az Operaház színpadán alakíthattam – Mimi a Bohéméletből. Jó tíz éve először Musetta voltam a Duna TV operatörténeti sorozatában, majd a Kolozsvári Magyar Opera színpadán. Azonnal elbűvölt a darab frissessége, szinte jelenidejűsége, lenyűgözött a második felvonás kirobbanó sziporkázásával, élet- és szerelemszomjúságával szembeállított harmadik felvonásbeli kiábrándult, civakodó kvartett, és a végén engem is zokogásba sodort a negyedik felvonás, alig tudtam megszólalni Musetta rövid fohászában az opera végén. Akkor még nem gondoltam, hogy valaha Mimit énekelhetek. 2004-ben egy új beálló-csapat tagjaként – szinte bemutatóhoz illő hosszúságú próbaidőszak után – egy olyan előadás részese lehettem, amit mindenki a sajátjának érzett. Egy jó értelemben vett tradíció részesei voltunk, nem éreztük hátrányát annak, hogy több évtizedes jelmezek, díszletek között olyan instrukciókat hajtunk végre, amik talán magának Puccininek sem lettek volna ellenére. Puccini fiatalkori remekműve a fiatal nőknek és férfiaknak olyan hétköznapi, apró örömeit, tragédiáit – „le piccole cose” – ábrázolja, ami egyetemes, korokon és izmusokon is túlmutat – az örök ifjúság maga, a múlandó tünékenységében. Mimi szerepe számomra egyfajta vokális teljességet is nyújt a kezdeti, lágy lírán át a harmadik felvonás izzó drámaiságán átívelve az utolsó, vértelen sóhajig. Különösen erős személyes élmény, hogy Mimit és a Traviata Violettáját egyazon pályaszakaszban énekelhetem. Úgy érzem – kis túlzással: Mimi+Musetta = Violetta… Az életük léptéke az, ami ezeket a nőalakokat megkülönbözteti. Vokálisan Violetta szólama közelebb áll hozzám, ugyanakkor nagyon nehéz az ezerszer hallott mondatot: „Mi chiamano Mimi”, azzal a zenei, hangi tisztasággal, egyszerűséggel megszólaltatni, amit a szerző szinte kikövetel. Ebben vetekszik a Figaro-Grófné „Porgi amor”-cavatinájának – számomra – szinte soha el nem érhető, eszményi líraiságával, mivel a hangi tisztaság az ábrázolt alak tisztaságát is hordozza, igazolja. Puccini kiemeli őt a környezetéből, kiszolgáltatottsága ellenére is.
(Kolonits Klára) 

Oláh Gusztáv Bohémélet-díszlete
Oláh Gusztáv Bohémélet-díszlete
Puccini-Edgar
Az Edgar Ricordi-kiadásának címlapja

Főiskolás koromban, sznob kezdőként az operát, de kivált Puccinit gyanúsnak tartottam, úgy éreztem, hogy hatásvadász, öncélúan könnyfakasztó, elsősorban színpadias és csak másodsorban zenei műfajt teremtett. Amikor folyamatosan megismerkedtem műveivel, világossá vált számomra, hogy valóban példátlan zsenije a színpadnak, világszép melódiákat ír, de emellett a legvirtuózabb komponista is, aki – ezt egy zeneszerzői talentumot teljesen nélkülöző karmester mondja – a mesterség legrafináltabb eszközeivel tudja a színpadi hatást, a zenei invenciót, hangszerelést mesteri formába önteni.
Titkos kedvencem a Triptichon első darabja, A köpeny, melyben egyszerűnek tűnő, mégis a legmagasabb rendű eszközökkel ragadja magával a közönségét. Ő a ritka kivétel, aki úgy közérthető és népszerű, hogy ennek érdekében sosem válik olcsóvá, hanem a legtisztább művészettel felemel.
(Kovács János) 

Kezdet, szenvedély, szerelem, egy könyv, Lehár, ,
Hogy miért ezeket a szavakat írtam?
– Amikor a pályámat kezdtem, mindig szerettem volna egy operájában énekelni. Először csak énekórákon találkoztam egy-egy áriával, de már ott is éreztem, mennyire jól felépített áriákat írt, melyeket amellett, hogy fantasztikus érzés énekelni, mintha a hangszálaimat is „olajozták” volna.
– Ha a szenvedélyes hőst keressük, akkor az operáiban megtalálhatjuk, szinte minden hangfajban. Egy ilyen szereplő bőrébe bújni igazi kihívás, amely nemcsak kiváló hangi, hanem igazi színészi teljesítményt is igényel.
– Melyik operaszerető ember ne tudna egy, de inkább több szerelmi jelenetet felidézni, ha Puccini szerelmi duettjeiről kérdeznénk? Kicsit mindenki elképzeli saját életét, visszaidézi szerelmes perceit vagy éppen e zene hatására lesz újra szerelmes.
– Mikor elolvastam életrajzi regényét, értettem meg, hogy miért olyan pontosak a szerzői utasítások, mind zenére, mind a darabra vonatkozóan. Nagy ismerője volt a zenés színpadnak, ami az egész életművén nyomon követhető.
– Első színpadi szereplésemkor Lehár egyik operettjében énekeltem, ami nagyon magával ragadott. Talán nem véletlenül tisztelte egymást a két szerző, mert hasonló érzések fogtak el, mikor először állhattam Pinkerton szerepében a közönség elé.
– … annyi szót lehetne még mondani, amiről eszünkbe jut Puccini!
(Kovácsházi István)

Puccini és Toscanini
Puccini és Toscanini

A női lélek legmélyebb ismerője – ,,lélekbúvára”! Senki más nem tudta ennyire árnyaltan ábrázolni zenéjében a női lélek legmélyebb rezdüléseit – a kislány Laurettától a szenvedélyes Toscáig, mint Puccini.
Operaművészetének középpontjában – a társadalmi hierarchia minden lehetséges fokán élő – asszonyai, lányai, hölgyei sorsát sebezhetőségükben, kiszolgáltatottságukban a legérzékenyebben jeleníti meg.
A sors kegyének tartom, hogy pályám során több Puccini-hősnőt elénekelhettem. Csodálatos élményem az 1983-as Pillangókisasszony, amelyet Békés András rendezésében, négy szereposztásban mutattunk be – Kincses Veronikával, Tokody Ilonával, Pitti Katalinnal és velem a címszerepben. A kritikák szerint négy egyenértékű, de más egyéniségű Pillangót ünnepelhetett – egyedülálló módon a világon – egy színházi társulat egyszerre. Azóta sem csinálták utánunk!
Puccini: Áriák című lemezemmel hálával adóztam a Mester emlékének. Puccinit, ha színnel kellene kifejezni, akkor a mély izzó vörös kínálkozna a palettára. Lemezem borítója is ilyen színvilágú. Mai napig elkísért Pillangója, Angelicája, Manonja és életem egyik legnagyobb szerepálma, Tosca, akit huszonöt éves operaházi jubileumomon énekelhettem!
Köszönöm, MESTER.
(Kukely Júlia)

folytatás