Magyar kontratenor Mongólia közepén

2016. június 17.

A tavalyi évadban a Leánder és Lenszirom című operában ismerte meg a közönség, idén A tündérkirálynő már a harmadik bemutatója lesz. Daragó Zoltánt barokk és kortárs zenéről, Mongóliáról és a terveiről kérdeztük. KONDOR KATA interjúja

Daragó Zoltán

Daragó Zoltán

– Fiatal művészeknél alapvető kérdés: hogyan jutottál el az énekesi pályáig?

– Tizenkét-tizenhárom éves lehettem, amikor általános iskolában a tanárunk behozott énekórára egy áriát – azt hiszem, pont A varázsfuvolából az Éj Királynőjéé volt az. Mikor meghallottam, teljesen megdöbbentem: emberek így tudnak énekelni? Nem csak a magas F-ek miatt gondoltam ezt, maga a hangadás már az első pillanattól kezdve nagyon tetszett. Akkor már volt otthon internet, és elkezdtem keresgélni, főleg szopránáriákat, mert nekem magas hangom van, ezért a magasabb regiszterben sokkal jobban hallom, hogyan énekelnek. Attól kezdve állandóan áriákat hallgattam. Majd tizenhárom-tizennégy éves hangszalaggal elkezdtem énekelni őket, egész nap, nem bírtam abbahagyni, de nem fáradtam el bele. Alig pár hónapba telt, hogy kialakítsak magamnak ehhez egyfajta technikát, ami azóta is az éneklésem alapja. Elkezdtem zongorázni is zeneiskolában, mert tudtam, hogy még korai lenne énekelni tanulni. Aztán tizenhét éves koromban, mikor már Budapesten laktunk a szüleimmel, és a Farkas Ferenc Zeneiskolába jártam zongorára, bementem az egyik barátom hárfaórájára, aki épp a Gounod Ave Mariáját tanulta. Elénekeltem vele a dalt és a tanárának nagyon megtetszett a hangom. Felajánlotta, hogy bemutatna egy a Zeneakadémián éppen mesterkurzust tartó kontratenornak, Nicholas Claptonnak. Akkor még nem is nagyon tudtam, mi az, hogy kontratenor. Elmentünk a Zeneakadémiára egy órára, ott volt Marton Éva, Nicholas Clapton és Batta András, és meghallgattak. Utána Marton Éva azt mondta, hogy tanítana engem és ezzel ő lett az első tanárom. A Bartók Konzi elvégzése közben, az utolsó két évben zeneakadémista is lettem, a különleges tehetségek osztályába jártam. A konzervatóriumban Fekete Mária volt a tanárom, eltöltöttem egy évet Hágában is, és most megint a Zeneakadémián tanulok, Pászthy Júliánál. Ezek a tanárok mutatták meg nekem, milyen úton kell menni, mit jelent operát énekelni.

– Miért éppen Hágában tanultál?

Azért mentem Hágába, mert nagyon híres és magas színvonalú az ottani régizenei tanszék. Nagy tapasztalat volt, sokat tanultam, megtudtam, milyen a felhozatal kontratenorokból, mert itthon én voltam az egyetlen a konziban is meg a Zeneakadémián is, kint viszont sokan vannak. Azt is láttam, hogyan foglalkoznak ott régizenével, ahol ez nagyon jól megy, mert Hollandiában nagyon sok barokk zenét játszanak, és nagy hagyománya van a historikus előadásmódnak.

Molnár Ágnessel Gluck operájában (fotó: Pályi Zsófia / Magyar Állami Operaház)

Molnár Ágnessel Gluck operájában (fotó: Pályi Zsófia / Magyar Állami Operaház)

– Mennyiben más ott az oktatás, mint nálunk?

– Nagyon más, másképp fogják fel, ez először furcsa is volt. Itthon szeretik a tanárok minél jobban fogni a kezedet, ami eleinte kell is. Kint viszont már a tanulmányaid elején arra törekednek, hogy önállósodj minél jobban, és neked kell megoldanod nagyon sok mindent. Például darabválasztáskor, itthon kijelöli a tanár, hogy mit kellene énekelni – főleg elsőben –, ott viszont mindenki vitte magától a darabot, amit szeretne tanulni, a tanár legfeljebb akkor szólt bele, ha túl korainak találta. Sokkal több szabály van itthon, vizsgákra is, vagy arra, hogy megy egy tanév, kint ez sokkal lazább. Nagyon jól éreztem magam, hasznos tapasztalat volt kint tölteni ezt az évet, de mivel ez még a legelső egyetemi évem volt, úgy éreztem, egyelőre sokkal többet fejlődnék itthon.

– Miközben kontratenorként adja magát számodra a régizene, nagyon széles repertoárt énekelsz. Hogyan alakult ez ki, törekedsz-e rá, hogy megmaradjon?

Ez összefügg azzal, hogy itthon tanultam, ugyanazokat kellett énekelnem, mint a többieknek, nem csak barokkot. A vizsgaanyagban minden stílus benne van, így például rengeteg romantikus dalt tanultam. Most már specializálódom, mivel nekem a barokk darabokban vannak a szerepeim, romantikus operában nem nagyon; egy párban van olyan nadrágszerep, amit általában mezzoszopránok énekelnek, így beleférhet, hogy kontratenor alakítsa. Meg van a kortárs, ahol manapság szinte minden operába írnak kontratenor szerepet is. De mindenképpen szeretném, hogy a repertoárom továbbra is több korszakot öleljen fel, ha van rá lehetőség, dalokat is nagyon szívesen adok elő.

Orfeuszként Gluck operájában (fotó: Pályi Zsófia / Magyar Állami Operaház)

Orfeuszként Gluck operájában (fotó: Pályi Zsófia / Magyar Állami Operaház)

– A közönség nagy része éppen kortárs darabban ismert meg, Tallér Zsófia Leánder és Lenszirom című művében, így óhatatlanul felmerül, mennyire áll közel hozzád a kortárs zene.

– Szeretem a kortárs zenét, de azon belül nagyon sok fajta létezik. Nem zárkózom el semmitől, énekeltem már kortárs dalokat is, a Leánder és Lenszirom pedig gyerekeknek készült, szóval a hangzása nem volt tipikusan kortárs. Azt a darabot imádtam, de mindenki szerette, aki benne volt, hasonlót szívesen csinálnék még. Az a jó a kortárs művekben, hogy nincs még rájuk ülepedve annyi szokás, tradíció, mint a régebbiek esetében, hanem együtt építünk fel valami újat.

– Milyen volt belecsöppenni az operaházi munkába?

– Kicsit izgultam előtte, mert nem tudtam, hogy milyen lesz, ez volt az első szerepem, és az ember erre készül végig az iskolában. De mindenki biztatott, és rendkívül segítőkészek voltak a kollégák, nagyon jó társaság jött össze, például benne volt Meláth Andrea, aki a tanszakvezetőnk a Zeneakadémián. Kezdésnek ideális Vaknadály szerepe, nagy ajándék nekem, hogy ebben állhattam először az Erkel Színház színpadán. Mindenki nagy szeretettel volt egymás iránt és felém is, Tallér Zsófiának is csak megköszönni tudom, hogy így írta meg a darabot, tökéletesen feküdt nekem mindkét áriám. Szerencsére jövőre is lesznek előadások, szerintem bármennyiszer elénekelnénk, mindannyian.

– Milyen lesz a készülő Tündérkirálynő-előadás? Hogy érzed magad benne?

– A tündérkirálynő egy semi-opera, eredetileg vannak benne prózai és énekes részek, így minden produkcióban lehet formálni. A miénkben egyáltalán nem lesz próza, viszont a rendező, Almási-Tóth András írt rá egy külön történetet, ami negyvenes évekbeli film noir környezetben játszódik. Ebben a Tündérkirálynő egy femme fatale, aki férfiakon keresztül keresi önmagát, és én is egy vagyok ezek közül. Habár egy kisfiút játszom, a végén én is belekerülök a látókörébe, azt majd meglátjuk, hogyan. Nagyon szórakoztató előadás lesz, és ráadásul dzsesszbetétek is vannak benne, amelyek Purcell-dallamokra készülnek. Egyetlenegy áriám van, de ezen kívül többször megjelenek különböző szituációkban. Egy pár rejtett, hátsó tartalmat a karakterem jelenít meg a darabban.

Jelenet Gluck operájából, középen Daragó Zoltán (fotó: Pályi Zsófia / Magyar Állami Operaház)

Jelenet Gluck operájából, középen Daragó Zoltán (fotó: Pályi Zsófia / Magyar Állami Operaház)

– Ez nehézséget jelent?

– Nem. Hangilag csak annyiban, hogy a legvégén van az áriám, és addig várni kell. Inkább a színészkedés a feladatom, sok részben nem is énekelek. De idén az Orfeusz és Eurüdiké sokkal nehezebb volt, bármennyire is szerettem. Az volt az első címszerepem, ami mindenkinek nagy feladat. A második operaházi évadomban, huszonhárom évesen kaptam meg. De akkor is sokan segítettek, ráadásul az Orfeusz kifejezetten jól feküdt a hangomnak, az egész próbaidőszak során jól éreztem magam benne, nem fárasztott ki egyáltalán. Nekem való szerep, meseszerű, hogy megkaptam. Örülnék, ha minél többször énekelhetném, mert gyönyörű a zene.

– Meglepetten láttam, hogy igen aktívan foglalkozol a mongol zenével, és voltál is Mongóliában. Honnan ez az érdeklődés?

– A dédnagyanyám tatár származású volt. Tőlünk kicsit keletebbre több olyan népcsoport él, akik a mongoloktól eredeztethetőek, így a tatárok is. Emiatt elkezdett érdekelni, milyen is a mongol zenei világ, és abba is rögtön beleszerettem. Nagyon egyedi, még Ázsián belül is, dallamvilágában ugyan hasonlít a kínaira, de van egy speciális énektechnika, ami csak Mongóliában létezik. Sikerült olyan szintre fejlesztenem ezt magamnak is, hogy felfigyelt rám az itthoni mongol közösség, és felléptem több rendezvényükön. A legnagyobb ünnepük a Nádam, akkor lovaglásból, íjászatból és birkózásból rendeznek versenyeket, és mindenféle kulturális esemény is történik. Először az itthon szervezett „kicsi” Nádamon léptem fel a mongoloknak, azóta vagyok ismert a köreikben. Megismerkedtem az ELTE mongolkutatóival, és ott tanultam a nyelvet is. Aztán kaptam egy ösztöndíjat egy hónapra Mongóliába, amire minden országból jöttek mongol szakos hallgatók, de én voltam az egyetlen zenész a csoportban. Ott sikerült megismerkednem a mongol zenével közelebbről is, találkoztam az egyik leghíresebb mongol énekesnővel, aki az ottani technikát használja, tehát nem operaénekes, hanem népzenész. Ugyanakkor a mongol énekek hatalmas hangterjedelmet igényelnek, több oktávot ölelnek fel ezek a dalok. Izgatott a dolog, hogyan tudják ezt népi énekesek előadni, ráadásul ilyen hangerővel. Kint aztán felléptem, ott is egy Nádamon, Mongólia közepén, a pusztában, ahol közel s távol nincsen semmi, csak jurták. Nagyon örültek nekem, az összes dalt el kellett énekelnem, amit tudok, és közben ment a birkózó verseny fináléja. Hihetetlen, hogy magyar kontratenorként részese lehettem a tradicionális szokásaiknak. Örök emlék. És még a mongol kiejtésem is tetszett nekik.

Kiss Tivadarral az Élet a Holdon című Haydn-operában (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Kiss Tivadarral az Élet a Holdon című Haydn-operában (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

– Visszatérve a klasszikus zenéhez, kik azok a művészek, akik hatással voltak rád?

– Nekem korszakokból áll az életem, amikor valami érdekel, abba mániákusan beleásom magam, és akkor arról mindent meg kell tudnom. Így voltam az énekesekkel is, nagyon sokat hallgatok a mai napig, és hallgattam régen is. Nem mondanám, hogy van egy nagy kedvencem, minden egyes énekes adott valamit ahhoz, ahogy én a zenét felfogom és előadom.

– Mik a terveid, elképzeléseid a jövőre nézve?

– Mivel még zeneakadémista vagyok, szeretném azt folytatni, és majd befejezni. Nagyon örülnék, ha az Operaházban a jövőben is tudnék minél többet szerepelni, mert nagyon szeretek itt dolgozni, nagyon szeretem a munkát, a kollégákat. Viszont kontratenorként itthon valószínűleg nem lesz elég lehetőségem, most még persze az iskola mellett rendben van ennyi fellépés, de később körül kell majd néznem újra külföldön, talán a tanulmányaimat is érdemes lenne kint folytatni.

– Mit tapasztalsz, hogyan viszonyulnak az emberek egy kontratenorhoz?

– Én mindig is így énekeltem, máshogy nem is tudok, nekem nincs bariton hangom, mint sok kontratenornak. Szerencsére a tanárok vagy a kollégák sem néznek rám máshogy, egy énekes vagyok a többi között, és ez így helyes. Ha valaki még nem dolgozott kontratenorral, rendező például, akkor megkérdezik, ez hogy működik. Akkor elmondom, hogy nem kell vele másképp bánni, mint más hangfajokkal. Viszont mikor előadások vannak, az első hangoknál mindig látom, hogy a közönség észreveszi, szokatlannak tartja a hangom, ilyenkor van egy kis sutyorgás…

– Zavar?

– Néha, amikor szeretném, hogy azt vegyék észre elsősorban, amiről a darab szól, ahogy azt interpretálom. A legelső pillanatokban sokan ezt még nem tudják befogadni, először a hangomra fókuszálnak rá. Úristen, ez mi? Utána megszokják, remélhetőleg.

– Vannak szerepálmaid?

– Orfeusszal megkaptam a legjobb szerepet, amit el tudok képzelni. Attól nem félek, hogy barokk operám nem lesz többet, de szeretnék majd romantikus darabban is szerepelni, például van pár mű, amelyben fiatal fiút kellene játszani, azokból nagyon szívesen elénekelnék párat a közeljövőben. Ilyen Lel szerepe Rimszkij-Korszakov Hópelyhecske című operájában, ami hangilag jól illene hozzám. De örülök mindennek. Inkább az érdekel, hogyan lehet megközelíteni egy szerepet, és milyen emberekkel dolgozom majd együtt. Mert a közös munka a szép ebben az egészben. Az, hogy együtt hozunk létre valamit.

Fotók: Pályi Zsófia, Nagy Attila / Magyar Állami Operaház

Hasonló bejegyzések