Történész, író, énekes – Ian Bostridge

2010. október 22.

Csak pár perccel az interjú megbeszélt időpontja előtt érkezett meg Budapestre a világhírű angol énekes, aki ráadásul meghűléssel is bajlódott bemutatkozó koncertje előtti napon. Mindezek ellenére Ian Bostridge készségesen állt rendelkezésünkre. BÓKA GÁBOR írása

Ian Bostridge (Fotó: Sheila Rock, EMI)

– Mr. Bostridge, legújabb projektje, amit ma este a Művészetek Palotájában is hallhatunk Öntől, egyfajta megemlékezés három XVIII. századi tenorról. Néhány évvel ezelőtt azt nyilatkozta: az énekesek múlandók, s az éneklés mindig is divat kérdése volt. Ez esetben miért keltette fel az érdeklődését három múltbéli énekes?

– Az érdeklődésemet elsősorban az új énekelnivalók utáni kutatás keltette fel, és természetesen az énektechnika és előadásmód változása, vagyis hogy másképp énekeltek a múltban, mint ahogy ma énekelünk. Emellett a szóban forgó művészek, azaz Francesco Borosini, Annibale Pio Fabri és John Beard érdekes személyiségek is voltak, megkerülhetetlen figurái a XVIII. század kultúrtörténetének. Zeneszerzőket, impresszáriókat inspiráltak – s maguk is dolgoztak zeneszerzőként, impresszárióként. Az általuk inspirált zenék mellett tehát történészi érdeklődésemet is felkeltették ezek az énekesek, akik az egyik legizgalmasabb korban, a Felvilágosodás idején éltek. Márpedig történészi tanulmányaim során is kifejezetten izgatott ez a kor: elsősorban a racionalizmus kialakulásának történeti alapjait szerettem volna megtalálni. S a kor racionalizmusa érdekes ellentétben áll a kor zenéjének varázslatosságával, irracionalizmusával. Ez a racionalizmus-irracinonalizmus ellentét foglalkoztatott akkor is, amikor egyik történészi publikációm témájául a boszorkányság 1650 és 1750 közötti történetét és változásait választottam.

– Történészi értekezései mellett rendszeres szerzője a Standpoint magazinnak, ahol zenei írásokat közöl. Mennyire fontos Ön számára az írás? És egyáltalán: mennyire lehetséges a zenéről mint absztrakt művészetről írni?

– Az írás mindig is nagyon fontos volt számomra, mert olyan neveltetést kaptam, amely nagyon tisztelte az írott szót. Számomra az írás ugyanolyan alapvető kifejezésmódja a gondolataimnak, mint a beszéd vagy az éneklés. Különböző módokon, de egész életemben írtam: a középiskolában, az egyetemen, egy időben a televízió számára is. Feleségem, Lucasta Miller írónő, s ez még fontosabbá teszi számomra a szövegekkel való foglalkozást – ez az egyik legfontosabb módja, hogy egymással és másokkal kommunikáljunk. S hogy lehetséges-e a zene lényegéről írni? Nos, ez éppolyan paradoxonnak tűnik, mint mondjuk az építészetről írni: inkább benyomásokon, mintsem tényeken alapul. Nagyon nehéz, de megoldható. Vannak zenetudósok, akik hatalmas szókinccsel, zenei példákkal alátámasztva kiváló elemzéseket, magyarázatokat publikálnak – az ő példájuk is mutatja, hogy a feladat nem kivitelezhetetlen.

– Pár éve azt nyilatkozta: „Az általam megszemélyesített karaktereket nem vetem alá pszichoanalízisnek”. Úgy gondolja, a pszichológiai realizmus immáron idejét múlt fogalom az operajátszásban?

– Számomra rejtély, hogy mitől képes egy színész vagy egy énekes átváltozni azzá a szereplővé, akit éppen játszik a színpadon. Amit mondtam, nem annyira egy művészi irány ellen szólt, inkább ezt a megfejthetetlen valamit szerettem volna körülírni vele. Biztos, hogy egy jó alakításhoz elengedhetetlen a rendezői segítség: ő az, aki az egész produkcióért felel, és elsősorban azt kell tudnia, hogy milyen hatással lesz a közönségre, amit csinálunk.

Ian Bostridge (Fotó: Sheila Rock, EMI)

– Kevés Anglián kívüli operaprodukcióban lép fel, noha számos felkérést kap. Legközelebb a Halál Velencében című operában lép fel a Scalában – miért épp ezt vállalta el a sok ajánlat közül?

– Ez az előadás voltaképpen felújítás: Deborah Warner rendezését már játszottuk az Angol Nemzeti Operában. Nagyon komplikált rendezés, így egyáltalán nem baj, hogy már bepróbált produkcióként érkezik a Scalába – így jobban tudjuk hasznosítani a rendelkezésünkre álló próbaidőt. És mondanom sem kell, mekkora izgalmat jelent számomra, hogy a Scalában énekelhetek! Így nem volt kérdés, hogy ezt a felkérést el kell vállalnom.

– Lemezajánlói mindig nagyon érdekesek vizuális szempontból – s nem csak az ajánlói: jól emlékszünk a Téli utazásból készített filmjére is, melyet David Alden rendezett. Mit gondol a zene és a látvány kapcsolatáról? Miért fontos nem színházi zenéket vizuálisan megjeleníteni? 

– Úgy gondolom, a különböző művészeti ágak közötti átjárás is az egyik módja annak, hogy megfogjuk, vagy akár megindítsuk a közönséget. S a dalciklusok például kifejezetten alkalmasak vizuális megjelenítésre rejtett cselekményüknél fogva. Mindannyiunk számára ismert probléma a koncertteremből, hogy valamit nem látunk vagy nem hallunk rendesen, hogy a közönség nem tudja, hová figyeljen. A vizualitás segítheti a nézőt és hallgatót, hogy a lényegre koncentráljon.

– Ön némettanárának hatására kezdett el a német dalirodalommal foglalkozni. Mit gondol a nyelv szerepéről az éneklésben? Lehetséges Ön szerint olyan nyelven énekelni, amelyet nem beszélünk?

– Semmiképp sem ez az ideális eset, de csináltam már ilyet: Janáček Egy eltűnt naplója című dalciklusát énekeltem cseh, pontosabban morva nyelven. Lehetséges így énekelni: nagyon pontosan kell érteni, hogy miről szól, amit éneklünk. Lefordíttatjuk a szöveget, és nagyon alaposan tanulmányozzuk. Ismétlem: mindez nem ideális állapot – könnyebb tolmácsolni valamit olyan nyelven, amellyel mély, bensőséges kapcsolatban vagyunk. Ugyanakkor különös módon az ismeretlen nyelven való éneklés egyfajta szabadságot ad zenei értelemben. Sokkal inkább érezhető, hogy voltaképpen hangokat formálunk, mint amikor egy jelentést akarunk átadni a hallgatóknak, s az inkább a szavak értelmét, mintsem az egész által keltett benyomást raktározza el magában. Ha ismeretlen nyelven énekelek, az agyam zenei féltekéjét használom, kevesebbet törődöm a racionalitással – s ez jó. Kicsit olyan ez, mint a felirat az operában: az emberek ma már nem nézik vagy hallgatják, hanem olvassák az operát. Jobb lenne, ha csak nagyjából tudnák, miről van szó, de teljesen átadnák magukat az élménynek, mint hogy szóról szóra megértsenek mindent – s közben szem elől veszítsék a művészi élményt.

– A közép-európai operalátogatók számára különösen érdekesnek tűnik egyik szerepe: Vencel Az eladott menyasszonyból. Hogyan formálta meg ezt a karaktert?

– Nagyon élveztem, noha egyáltalán nem volt könnyű munkafolyamat számomra az 1998-as előadás előkészítése. A magánéletem nehéz időszakban volt akkortájt, ekkor vesztettem el édesapámat. A próbák során is voltak nehézségeink, s talán ez is belejátszott, hogy nem is énekeltem többé a szerepet. Másrészről nagyon élveztem, hogy végre komikus karaktert formálhattam meg. Nagyon hiányzik számomra a komédia, az a különleges érzés, hogy megnevettethetem az embereket! Iskolás koromban játszottam Shakespeare Vízkeresztjében: sosem felejtem el, milyen elégedettséggel töltött el, hogy a közönség nevetett rajtam. Még egyszer éltem át hasonlót, mikor Britten Szentivánéji álom című operájában Dudást énekeltem egy félszcenírozott előadásban, Colin Davis vezényletével. De a dalirodalom, amivel a legtöbbet foglalkozom, többnyire nem túlzottan vidám a szónak abban az értelmében, hogy direkt megnevettetné a hallgatót. S az operairodalomban is nagyon kevés a magamfajta tenorok számára írt komikus szerep – hirtelen Arnalta jut még eszembe Monteverdi Poppeájából, illetve bizonyos mellékszerepek különböző Händel-operákban. Ki kell élveznem tehát azt a kevés lehetőséget, amikor alkalmam nyílik egy kis vidámságot teremteni – remélem, lesz még ilyen az elkövetkezőkben.

Három barokk tenor – lemezajánló

Schubert: Téli utazás – film

Hasonló bejegyzések