Négy év után ismét Budapestre látogat Erwin Schrott, aki immár másodszor ad interjút az Opera-Világ számára. A világhírű művésszel BÓKA GÁBOR és FAHN SAROLTA beszélgetett a tangóról, új szerepekről, közönségkapcsolatokról, magánéletről és a jótékonyságról
– Négy éve járt először Budapesten, akkori beszélgetésünkkor nagyon lelkesen nyilatkozott itteni élményeiről. Milyen várakozásokkal tekint mostani látogatása elé?
– Nagyon vendégszeretőnek ismertem meg a magyar közönséget, így nagyon várom a mostani koncertet. Örülök, ha új helyen mutathatom be a Rojotango című műsoromat, nagyon remélem, hogy a közönség szeretni fogja.
– Mi az a plusz, amit egy született dél-amerikai adhat hozzá a tangóénekléshez? Mitől lesz hiteles a tangó megszólaltatása?
– Bármilyen zenéről is legyen szó, az autentikusság nem az előadó nemzetiségétől függ. Természetesen földrajzi értelemben közel áll hozzám ez a fajta zene, de ugyanennyire – szó szerint – közel áll hozzám az opera és a klasszikus zene is, hiszen gyerekkoromban a szüleim ezt a zenét játszották otthon. Az autentikusság a tanulásból és a tudásból, a szenvedélyből és a zenei előadó-művészet iránti őszinte érdeklődésből és közeledésből táplálkozik. A legtöbb zenész, akivel dolgozom, földrajzilag nem onnan származik, mint a zene, amit játszik. De létezik egyfajta kölcsönös alkalmazkodás: a zenészek eldöntik, hogy egy bizonyos fajta zenét fognak játszani, és viszont, a zene is kiválasztja őket. Az autentikusság olyasfajta kötelék, ami túlmutat a földrajzon.
– Az elmúlt években régi-új szerepek tűntek fel repertoárján: bemutatkozott többek között Procida és Attila szerepében is Verdi operáiban. Másként énekli Verdit most, mint pályafutása elején?
– Természetesen! A hangom velem együtt nőtt, így nem is lennék képes ugyanúgy előadni ezeket a szerepeket, mint a karrierem elején.
– Egyszer azt nyilatkozta, nem hisz sem a mennyben, sem a pokolban. Következő szerepe ugyanakkor maga az ördög lesz: Mefisztó Gounod Faustjában. Milyen élményanyagból tudja megformálni ezt a karaktert?
– Nem kell ördögnek lenni ahhoz, hogy meg tudjuk formálni az ördögöt, ez csak szerep! De komolyra fordítva a szót, Mefisztó és a hozzá hasonló negatív szerepek azért érdekesek, mert rálátást engednek az emberi gonoszságra anélkül, hogy valóban gonoszak lennénk. Minden előadó-művészetnek van egy pszichológiai és szociológiai oldala, amit meg kell tanulnunk, hogy egy karaktert valószerűvé tegyünk a közönség számára.
– Rendszeresen ad koncerteket szabadtéren, több ezer néző előtt. Sokan bírálják az ilyen eseményeket, mondván, a hangosítás torzít, és egy stadion nem tud olyan intim lenni, mint egy színház vagy egy koncertterem. Mit gondol: valóban nehezebb megragadni a közönséget szabadtéren?
– Egy szabadtéri előadás természetesen különbözik egy operaházitól vagy egy koncerttermitől… Nem mondom, hogy nehezebb, csak más. Énekeltem már operát színházban, koncertteremben és szabadtéren is: mindhárom másfajta hangképzést igényel, de ha meg tudod csinálni, nem jelent problémát. Kísérletezni ugyanúgy érdekes, mint más és más közönség előtt fellépni – és mivel nem választhatjuk meg a közönséget, inkább rájuk kell koncentrálni, mint az eseményre: ha valami sikeres náluk, és elnyered vele az érdeklődésüket, az már fél siker, s ezután már csak magasan kell tartani a nívót.
– Érdekli a kritika – akár a „hivatalos”, akár a baráti?
– Érdekel, ha a kritikus árnyalja a véleményét, és ha nem személyes támadásként használja a kritikát, hanem véleményt fogalmaz meg (pozitívat vagy negatívat, az egyformán releváns) az emberek számára, akik figyelemmel kísérik egy művész erőfeszítéseit. A kritikusok segítenek a művészeknek, hogy megtalálják a hibáikat, de az erősségeiket is, vagyis hogy tudjuk, miben kell javulnunk. Mindig van hová javulni, szóval minden észrevétel vagy tanács hasznos lehet.
– Könnyű partnernek tartja magát?
– Olyasvalaki vagyok, aki szeret dolgozni, és bárkivel, aki szintén szeret dolgozni, jól tudok együttműködni.
– Facebook-oldalán minden önnel kapcsolatos információt megtalálunk, akárcsak a blogján; a twitteren még azt is követhettük, hogyan szurkolt Uruguay válogatottjának a labdarúgó világbajnokságon. Miért fontos, hogy ennyi csatornán keresztül tartsa a kapcsolatot a közönséggel?
– Azért fontos, mert attól még, hogy közönség előtt lépünk fel, nem lehet fal a közönség és a hallgatóság között, nem külön világokban élünk, tehát miért is ne kommunikálhatnánk egymással? A kommunikáció kulcs, és nem csak a nyilvánossághoz, de szélesíti is a látókörünket: a kommunikáció jóvoltából tanulhatsz és taníthatsz is, elmagyarázhatod az álláspontodat. Pusztán azért fenntartani kommunikációs csatornákat, hogy koncerteket hirdessünk rajta, a közönségnek és nekem is unalmas lenne. Szeretek visszacsatolást kapni a közönségtől, de sajnos nem beszélgethetek mindenkivel hosszasan a művészbejárónál, más kommunikációs csatornák fenntartása tehát a visszacsatolás egy lehetséges útja, emellett köszönetet mondhatok az embereknek, amire nincs lehetőségem személyesen, vagy akár csak mosolyt csalhatok az arcukra azzal, hogy kiposztolok néhány vidám képet a kulisszák mögül.
– A szeretteivel töltött időn kívül mi jelenti az Ön számára a kikapcsolódást?
– Bármi: ez függ a hangulatomtól, attól, hogy éppen hol vagyok, az időjárástól, attól, hogy mennyi a szabadidőm… Zenehallgatással töltődöm fel, bármiféle zenét meghallgatok, de ugyanilyen szívesen futok, olvasok, vagy főzök a barátaimnak… Bármi lehet pihentető, ha valóban ki akarunk kapcsolódni.
– Nem érzi néha terhesnek a közönség és a sajtó érdeklődését? Hol az a határ, ameddig betekintést enged mindennapi életébe?
– Az őszinte zenerajongók és a komoly újságírók ritkán bosszantanak fel, mivel az előbbieket a Művészet érdekli, az utóbbiak pedig büszkék arra, hogy munkájukat etikusan végzik, én pedig nagyon tisztelem őket, akik, hála Istennek, többségben vannak – és ők is tisztelnek engem, amiért nagyon hálás vagyok. Minden más csupán háttérzaj.
– Életének fontos részét képezi az „Anna and Erwin Foundation – Anna Netrebko and Erwin Schrott for Kids” alapítvány, melyet gyermekek megsegítésére hoztak létre Anna Netrebkóval. Honnan jött az alapítvány gondolata? Milyen fogadtatásra talált a kezdeményezés?
– Az ötlet nagyon egyszerű: kihasználva azt, hogy nemzetközileg ismert operaénekesként gyakran vagyok látható, lehetőségem nyílt segíteni szükséget szenvedő gyerekeken és családokon. A hírnév önmagában képes örömet okozni egy bizonyos határig, de hamar rájövünk, hogy ez önmagában meglehetősen kevés, ha nem teszünk valami érdemlegeset nem önmagunkért, de valaki másért. Ezért két éve úgy döntöttem, hogy egy alapítvánnyal úgy segíthetek az embereken, hogy azt csinálhatom, amit amúgy is tennék: éneklek a színpadon. Számos jótékonysági eseményen vettem részt, hogy pénzügyi forrásokat nyissak még, és a jövőben még több ilyet szeretnék. Kötelességem segíteni, ha tudok, ráadásul mindez jó érzéssel is tölt el, szóval ez sokszoros nyereség.
– Két szólóestje után van-e remény rá, hogy operaszínpadon is viszontláthassuk Budapesten?
– Nagyon remélem!
Fotók: Jason Bell, Fabrice dall’Anese