„Egy énekesben kell, hogy legyen felelősségtudat” – Erwin Schrott

2010. április 7.

A világjáró uruguayi basszbaritonnal első budapesti koncertje alkalmából beszélgettünk pályafutásáról, Mozartról, rendezőkről, tangóról és a marketingről. BÓKA GÁBOR és FAHN SAROLTA interjúja

(Fotó: Felvégi Andrea)

Erwin Schrott (Fotó: Felvégi Andrea)

 Tegnap lépett fel első alkalommal Budapesten. Milyenek az első benyomásai a városról, a közönségről? 

– Imádom Budapestet! Csodálatos város, lenyűgöző épületekkel. A programszervezőkről is csak jókat mondhatok, nagyszerű volt velük együtt dolgozni. Kiválóak a magyar zenészek, és külön örültem, hogy tangót is ilyen kiválóan tudnak játszani, pedig ez a fajta zene a világ másik végéről származik. A közönség részéről olyan meleg fogadtatásban volt részem, mintha egy latin közönség előtt álltam volna.

 Honnan jött az ötlet, hogy operát és tangót is énekeljen egyazon koncerten?

– Miért ne? Számomra csak kétféle zene létezik: jó zene és rossz zene. A jó zenéket pedig miért ne lehetne keverni? Különben is, a közönség jól fogadta; mind az operáknak, mind a tangónak nagy sikere volt. Mint uruguayi azt mondhatom, hogy a tangó a latin-amerikai opera. Az egyetlen különbség, hogy míg az operában négy órán keresztül zajlik, hogy a lány beleszeret a fiúba, megpróbálják megakadályozni a szerelmüket, valaki megöl valakit stb., addig a tangóban mindez csak másfél percig tart.

 Melyik műfajjal találkozott először gyermekkorában? Melyik érintette meg elsőként?

– Engem az opera varázsolt el először, nyolcévesen már énekelhettem operát, emellett már egészen kiskoromtól kezdve zongoráztam is. Családi okokból kifolyólag minden műfajból kaptam ízelítőt gyerekkoromban, noha otthon főleg tangó szólt. Édesapám valódi tangóénekes, édesanyám nagy komolyzene-rajongó, nagyapám pedig az uruguayi vakok zenekarának alapítója és egyben tagja volt. Én mindenféle stílust hallgatok és énekelek, ami tetszik, nincsenek előítéleteim.

 Fellépései jórészt Európához és Észak-Amerikához kötik. Mennyi időt tud Uruguayban tölteni? Milyen a kapcsolata szülőhazájával? 

– Olyan, mint bárkinek, aki távol él a hazájától. A munkám valóban nagyrészt máshová köt, de a kevés szabadidőmet igyekszem otthon tölteni a családommal: a lányommal és a szüleimmel. S mivel ez az idő mennyiségileg kevés, a minőségre helyezem a hangsúlyt: ez az idő csak az övék. Karrierem egyébként Dél-Amerikában kezdődött: Uruguayban, Argentínában, Brazíliában. Ott fedeztek fel, az ottani szerepléseim nyomán kaptam lehetőséget, hogy Európában is bemutatkozhassam. Nem törekedtem erre, de egymás után jöttek a felkérések, amelyeket szívesen vállaltam, nagyon büszke vagyok az érdeklődésre és nagyon szerencsésnek érzem magam. Mára a fellépéseim nagy része négy-öt színházhoz köthető: a Metropolitanhez, a Covent Gardenhez, a Scalához, a bécsi és a müncheni Staatsoperhez. Ezért is örülök, hogy néha lehetőségem van más helyszíneket is felfedezni, mint például most Budapestet. Nem gondoltam volna, hogy a nézők ennyire kíváncsiak lesznek rám: megtöltenek egy hatalmas koncerttermet, utána aláírásokat kérnek tőlem, és egyáltalán, ennyire lelkesek. Ezek olyan dolgok, amiket az ember föl sem fog, még nekem sem sikerült, nagyon kellemes meglepetés volt. S mivel ennyi szeretetet kaptam, remélem, rövidesen visszatérhetek, de már egy teljes operaprodukcióval. Nagyon kevés szünetem van egy évben, vakációm pedig még kevesebb, de ezt nem panaszképpen mondom: nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy azt csinálhatom, amit szeretek.

 Karrierje kezdetén gyakran énekelt romantikus szerzők (Verdi, Puccini) műveiben, mostanában viszont elsősorban Mozart-énekesként ismerjük. Ez minta eltérne a hagyományos sorrendtől. Miért alakult így?

– Nos, mi is az, hogy „hagyományos sorrend”? Ez mindig döntés kérdése is, és a pályafutásom elején (s ez bármilyen karrierre érvényes) nem voltam abban a helyzetben, hogy döntsek. Kellettek a fellépések, hiszen el kellett tartanom a családomat. Húsz-huszonegy évesen kaptam meg II. Fülöp vagy Attila szerepét, amiből nagyon sokat tanultam, de rájöttem, hogy nem ez a megfelelő idő és életkor erre a szerepkörre. Később, amikor már választhattam több felkérés közül, tudatosan tereltem a pályámat Mozart irányába. Sokan azt gondolják, hogy Mozartot könnyű énekelni, holott erről szó sincs. Számos nagy énekest hallgatva rá kell jönnünk, hogy Mozart tanít énekelni, hiszen nagyon nehéz szerepeket írt. Ha egy-egy drámai pillanatot nem sikerül jól megoldanom, az egész előadás unalmassá válik. A most már tudatosan választott útról egyelőre nem szeretnék letérni, s emiatt sok olyan felkérésre mondtam nemet, amelyekről más elképzelhetetlennek tartotta, hogy elutasítsam. Vállalni kell a kockázatokat, és hűségesnek maradni ahhoz, ami mellett egyszer elköteleztük magunkat. Az én döntésem az volt, hogy testre szabott szerepeket vállalok, amelyeket el tudok játszani, ugyanis az éneklés mellett nagyon szeretek a színpadon játszani is. Ez persze nem jelenti azt, hogy a megfelelő időben nem kerülhet sor váltásra. Úgy érzem, 2011-2012 körül léphetek rá egy új útra, amely majd újabb hat-hét évig meghatározza a karrieremet.

(Fotó: Felvégi Andrea)

Erwin Schrott (Fotó: Felvégi Andrea)

 Világjáró művészként ugyanazon szerepeket több rendező irányításával is meg kell formálnia. Került-e már konfliktusba egy szerepről alkotott saját elképzelése a rendezőével?

– Olyan ember vagyok, aki mindig kész tanulni, meghallgatni másokat, ugyanakkor a saját véleményemet is érvényesíteni tudom, ha kell. Természetesen előfordult már ilyen jellegű konfliktus, de ez nem azért volt, mert mindenáron magamat, a saját elképzelésemet szerettem volna előtérbe tolni. Nem írhatom felül a rendezői koncepciót, nem is ez a feladatom, s ha mégis érvényesíteni akarom a saját elképzelésemet, azt pusztán azért teszem, hogy a közönség minél látványosabb, teljesebb produkciót élvezhessen. A Don Giovannira készülve például rengeteget olvastam: Tirso De Molinát, Molière-t, Puskint, s ezek nyomán kialakult a saját képem a darabról és a figuráról. Ennek ellenére, ha ott találom magam egy teljesen más koncepcióval szemben, akkor tényleg kialakulhat nézetkülönbség, de ez mindig a közönség érdekében történik, nem az én büszkeségemről vagy egómról van szó. Másrészt ha mindig ugyanúgy kellene játszanom egy szerepet, én is megunnám, tehát nem árt, ha új és új nézőpontokkal ismerkedhetek meg. Nem szükségszerűen akarok tehát ellentmondani a rendezőknek, csak olyankor teszem ezt, ha úgy érzem, hogy a végeredmény jobban tetszene a közönségnek. De ha van is egy olyan produkció, amivel abszolút nem értek egyet, és szörnyűnek tartom, ha már elvállaltam, nem mondhatom le. Ha kétezer emberből akár csak három is akad, aki kifejezetten miattam vett jegyet, nem szállhatok ki, mert nagy csalódást okoznék nekik azzal, ha nem énekelnék. S a közönségen túl a színháznak is felelősséggel tartozom azért, amit elvállaltam. Egy énekesben kell, hogy legyen felelősségtudat.

 Milyen érzés átélni azt, ha a közönség megosztott egy produkciót illetően? Az énekeseket például ünnepli, a rendezést meg kifütyüli…

– Ilyesmi többször megesett velem az utóbbi időben, hiszen a rendezők mindig valami újat akarnak teremteni, és valószínűleg rosszul értelmezték azokat a dolgokat, amelyeket a szerzők több mint kétszáz évvel ezelőtt tökéletessé alkottak. Nincs baj az új megközelítésekkel, csak a végeredménynek koherensnek kell lennie: ne a megdöbbentés legyen a cél, hanem a történethez való minél nagyobb hűség. Hiszen a közönség is ugyanezt keresi. Vannak olyan rendezők, akik ezt nem értik vagy nem akarják megérteni. És nem arról van szó, hogy mindig ugyanazt szeretnénk csinálni, ugyanazokkal a jelmezekkel stb., de az előadásnak érthetőnek és hihetőnek kell lennie a közönség számára. És fontos az is, hogy egy produkció ne egy embernek legyen jó, hanem minden közreműködőnek, az énekesektől a karmesterig. Ugyanis a közönségnek is csak így lesz jó.

 Hogyan tudja kezelni a váratlan színpadi helyzeteket? A Scalában a legutóbbi Carmen próbáin akadt ilyen… 

– Ismerik Bretz Gábort? Ő is ott volt velem… A második felvonásban egy liften keresztül érkeztünk a kocsmába, és ez a lift az egyik próbán leszakadt. Valódi szabadesés volt, mindannyian eldobtuk a kezünkben lévő borospoharakat, és kapaszkodtunk. Hála az égnek, két méterrel a föld fölött egy technikus megállított minket, különben lehet, hogy most nem itt beszélgetnénk, és az előadáshoz is új szereplőket kellett volna keresni. Hozzátenném: a Moralest alakító Matthias Hausmann-nak volt a legnagyobb lélekjelenléte, mert ő nem dobta el a borospoharat, hanem végig fogta, és még a bor sem fröccsent ki belőle… Váratlan esetek sokszor előfordulnak, ha nem is ilyen súlyosak. Volt, hogy Londonban eldőlt egy díszletfal, máshol az egész színpad szakadt le. De nekünk mennünk kell tovább, the show must go on. Nem lehet leállni, ha valami nem működik, úgy kell tenni, mintha mi sem történt volna.

– A budapesti koncert beharangozója „az opera Marlon Brandó”-jaként emlegette önt. Mit szól ahhoz, hogy előzetesen többet beszéltek a külsejéről, mint az énektudásáról?

– Ez nem az én felelősségem, mindenki azt mond, amit akar. Amikor fellépek valahol, nem azért megyek föl a színpadra, hogy levetkőzzek és mutogassam magam. Bízom benne, hogy ha fellépek valahol, az énektudásommal, és nem a külsőmmel aratok sikert. Támadva végképp nem érzem magam, hiszen nagyon tisztelem Marlon Brandót, s már csak az ő nagysága miatt is úgy érzem, hogy ez az összehasonlítás kicsit nevetséges. De hát mit tudok tenni? Leginkább semmit.

Fotók: Felvégi Andrea / Budapesti Tavaszi Fesztivál

Hasonló bejegyzések