„Dalok nélkül az életem egy része hiányozna”

2016. szeptember 22.

Két éve az I. Nemzetközi Marton Éva Énekverseny nagydíját nyerte, idén nyáron Salzburgban a legnagyobbakkal állt egy színpadon. Vörös Szilviával KONDOR KATA beszélgetett

Vörös Szilvia (fotó: Neue Stimmen)

Vörös Szilvia (fotó: Neue Stimmen)

– Hogyan kerültél a salzburgi Young Singers Projectbe?

– Tavaly úgy döntöttem, hogy megpróbálom a Neue Stimmen nemzetközi énekversenyt. A zsűriben az egyik hölgy, Evamaria Wieser a salzburgi Young Singers Project vezetője volt, és a verseny után lehetett tőle visszajelzést kérni, milyen benyomásai voltak, mit tanácsol. Akkor nekem már a fejemben volt, hogy jelentkezni kellene ebbe a programba, mert hallottam Celeng Máriától, hogy ő is benne volt, és nagyon szerette, egy másik versenyen pedig egy szlovén fiú mesélt róla – így kedvet kaptam. A Neue Stimmen után nem sokkal, novemberben zárták le a jelentkezést, aztán december 14-én már a meghallgatásra mentem, és december végén vissza is jeleztek, hogy részt vehetek nyáron a programban. Tizenhárman voltunk tizenegy országból.

– Hogyan érezted magad Salzburgban?

– Az elején kicsit félve indultam neki, mert még nem voltam ilyen hosszú ideig külföldön, nemzetközi társaságban tanulás céljából; de aztán amennyire féltem az egésztől, annyira megkedveltem. Sőt, a két hónap úgy telt el, mintha ott sem lettem volna. A várost is megszerettem, és a programok is nagyon jók voltak.

– Miért volt hasznos tapasztalat ebben a programban részt venni?

– Elsősorban azért, mert idegen nyelven tanulhattam – ilyet eddig nem tettem. Sok helyről hívtak hozzánk tanárokat, új fülek hallottak, és ugyan mindannyian hasonló eszközökkel dolgoztak, de egy új nyelvezet, egy új gesztus sok mindent megmutathat az embernek. És kint tiszta lappal indultam, teljesen ismeretlenül, emiatt nem jöttek elő belőlem a régi görcsök, rossz beidegződések.

Azt éreztem, hogy most csak a pozitív oldalamra kíváncsiak.

A Nabucco Fenénája, Kálmándi Mihály partnereként (fotó: Magyar Állami Operaház)

A Nabucco Fenénája, Kálmándi Mihály partnereként (fotó: Magyar Állami Operaház)

– Szerepeltél is a fesztiválon – milyen előadásokban?

– Próbáltak lehetőséget adni minden, a Young Singers Projectben részt vevő énekesnek, hogy szerepelhessen. A társaság felét egy gyerekoperára, Purcell Tündérkirálynőjére kérték fel, a többieknek Puccini Manon Lescaut-jában és Massenet Thaïsában lehetett még fellépni – ketten voltunk a dél-afrikai fiúval, akik mindkét produkcióban részt vehettünk. Sajnos ezek nem szcenírozott előadások voltak, de a Manon Lescaut-t háromszor adtuk elő, a Thaïst csak egyszer. Nem volt hosszú a próbafolyamat, körülbelül egy hetet próbáltunk – velünk, fiatalokkal előtte külön foglalkoztak. Mivel nem tudták, színpadon hogy teljesítünk, ezért minél biztosabbra akartak menni. Elképesztően élveztem a produkciókat, nagyon jó hangulat volt, a Puccini-darabban Anna Netrebko és Yusif Eyvazov énekelték a főszerepeket. Netrebko rendkívül közvetlen és barátságos ember. Az én részem, a Zenész szerepe alig pár perces zárt szám, és amint befejeztem, ő egyből mehetett volna tovább, mert a cappella folytatódik a darab, csak később csatlakozik rá a zenekar. Ehhez képest minden alkalommal, a nyilvános főpróbától az utolsó előadásig megvárta a részemet, és elkezdett tapsolni; volt, amikor a közönség is csatlakozott. Soha nem volt lekicsinylő, soha nem éreztette, hogy én még csak a kezdetek kezdetén járok.

Anna végtelenül kedves ember, igazán nagy élmény volt vele együtt, egy színpadon énekelni.

– Kik voltak még azok a tanárok, partnerek, karmesterek, akikkel jó és hasznos volt találkozni, együtt dolgozni?

– Szinte mindenki, aki ott volt. A projektet végigkísérte Adrian Kelly karmester, a salzburgi Landestheater zenei vezetőjének a munkája: dolgozott velünk korrepetitorként, és voltak vele egyéni óráink is. Végtelenül szimpatikus, nagyon pozitív személyiséget ismertem meg benne, és minden alkalommal nagyon megértően viselkedett, amikor kicsit fáradtabbak vagy indiszponáltak voltunk. Michelle Wegwart énektanárnő – aki Nottinghamben tanít, de a világon mindenfelé tart kurzusokat – csak másfél hetet volt ott a kurzus elején, de az ő óráin azt éreztem, olyasmit hozott ki belőlem, amit hazai keretek között sokkal hosszabb idő alatt értem volna el. A Manon Lescaut-ban Marco Armiliato volt a karmester, vele is nagyon jó viszonyunk alakult ki. Domingóval kevesebbet találkoztunk, arra a produkcióra nagyon rövid volt a felkészülési idő, de alapvetően csak jókat mondhatok róla is.

Siebel a Faustban (fotó: Magyar Állami Operaház)

Siebel a Faustban (fotó: Magyar Állami Operaház)

– Tudtál előadásokat is nézni?

– Igen, az operaelőadásokból majdnem mindent megnézhettünk, a nyilvános főpróbákra kaptunk jegyeket: a Così fan tuttét, a Don Giovannit, a Faustot, a Danaé szerelmét láttuk. Voltunk dalesteken: Christian Gerhaher Schubert-estjén, Thomas Hampson estjén; meghallgattuk a Clevelandi Zenekar koncertjét, ahol Bartókot és Richard Strausst játszottak, a Négy utolsó énekben pedig Anja Harteros énekelt.

– Melyik volt különösen emlékezetes?

Christian Gerhaher Schubert-dalestje. Ilyen koncerten még nem voltam: semmi mocorgás, köhögés, senkinek nem volt lehetősége másra koncentrálni, mint az előadóra. Lenyűgöző intelligenciával énekelt – biztosan tudott volna sokkal inkább hatásvadász módon, de nem tette.

Néha azt érzem, hogy operát énekelni elég egoista dolog, egy dalkoncert sokkal intimebb, teljesen más atmoszférát kíván.

Olyan jó volt hallani, hogy van még ember a világon, aki erre ilyen mértékben képes. És remek volt az összjáték a zongoristával is. Az operák közül a Così fan tutte tetszett nagyon, fantasztikus Mozart-hangok szerepeltek benne.

– Te voltál két évvel ezelőtt az I. Nemzetközi Marton Éva Énekverseny nagydíjasa. Milyen emlékeket őrzöl a versenyről?

Linda Watsonnal A walkür premierje után (fotó: Magyar Állami Operaház)

Linda Watsonnal A walkür premierje után (fotó: Magyar Állami Operaház)

– Rengeteget idegeskedtem. Ez volt az első Marton-verseny, a tanárnő növendékeként indultam, egyetlen magyarként jutottam a döntőbe – hatalmas megmérettetés volt. Itt már nem hangi adottságok győznek, hanem az idegrendszer. Rettenetesen sok múlik azon, hogy egy feszült, igazán stresszes helyzetben hogyan tud az ember koncentrálni, az energiáit elosztani. Utána már másként gondolkodtam a versenyekről, ekkora teher után már nem jelentettek nagy problémát. Más kérdés, hogy később azokra mennyire tudtam jól felkészülni, összeszedni magam.

– Lenne valamilyen tanácsod a mostani versenyzőknek?

– Nagyon fontos a megfelelő pszichés állapot, mert azon, hogy eddig valaki hogyan gyakorolt, már úgysem fog tudni változtatni. Nekem annyi előnyöm volt, hogy a zongorás fordulókon a saját tanárommal, Gyökér Gabriellával dolgozhattam, akivel akkor már hat éve játszottunk közösen, és akár egy lélegzetvételemből tudja, hogyan fogok reagálni. Ez a fajta összhang nem minden esetben valósulhat meg. Persze lehetséges olyan is, hogy nagyon gyorsan egymásra talál a két ember, egy jó zongorista úgy tudja kísérni az énekest, ahogy az kényelmes neki. A zongorás forduló után meg az energia-beosztástól függ a legtöbb. A zenekari próbán ki kell magát próbálnia az embernek, de valamennyit muszáj spórolnia a döntőre.

– Mennyiben más ez a verseny, mint a többi, amin indultál?

– Szerintem a Marton Éva Énekverseny abból a szempontból nehéz, hogy nem csak operát kell énekelni. Nyilván van sokkal nehezebb is, például Baráth Emőke mesélte, hogy a Queen Elisabeth versenyen több héten keresztül oratóriumtól kezdve a dalokon át az operáig mindenben meg kell mutatniuk magukat. Ez a verseny ennyire azért nem összetett, de azt jónak tartom, hogy Liszt-dalt is kell énekelni, mert abból sok minden kiderül. Van, aki tud operát énekelni, de dalban gyengébb, és fordítva is előfordul.

Egy idő után persze lehet specializálódni, de ma már egy énekesnek inkább sokoldalúnak kell lennie.

Versenyeken is előírják, hogy vinni kell klasszikus darabot, kell a romantikából, a 20. századból, esetleg valahová kimondottan modern vagy kortárs darabot is. Muszáj sokszínűnek és tájékozottnak lenni.

A Young Singers Project keretében (fotó: Salzburger Festspiele)

A Young Singers Project keretében (fotó: Salzburger Festspiele)

– Hogyan hatott a verseny az életedre, pályádra?

– Nagyon boldog vagyok a szerepek miatt, amiket az Operában kapok, viszont nekem nagyon fontos, hogy egyensúlyban legyen az opera és a koncertélet az életemben. A verseny kapcsán nagyon jó lehetőségeket kaptam, például a Müpában énekelhettem Rossini Stabat materében, ott is nemzetközi gárdával, így már érezhettem, hogyan dolgoznak külföldön. Énekeltem a Gyermekgyászdalokat, a Zeneakadémián Rahmanyinov-dalestem volt. Ezeket nem én választottam, hanem egy már adott koncertanyaggal kellett dolgozni, de azt hiszem, akkor sem jártam volna jobban, ha én válogathattam volna össze a műsort. Bízom benne, hogy azok a vezetők, döntéshozók, akik ott voltak ezeken a koncerteken, majd legközelebb is hívnak.

Nagyon szerencsésnek tartom magam, eddig is a tenyerén hordott a Jóisten. Hálás vagyok, hogy mindig akadnak koncert felkérések. Jövőre például a Nemzeti Filharmonikusokkal fogok énekelni Mahler III. szimfóniájában. Most az október operamentes, de koncertekkel teli lesz, például Liszt Szent Cecília legendáját éneklem Egerben, amit korábban nem ismertem.

Out at S.E.A.: Vörös Szilvia, Megyesi Zoltán és Maurice Lenhard (fotó: Hrotkó Bálint)

Out at S.E.A.: Vörös Szilvia, Megyesi Zoltán és Maurice Lenhard (fotó: Hrotkó Bálint)

– Már sokszor szóba kerültek a dalok. Milyen szerepet töltenek be most a pályádon?

– Ha nem tudnék dalokat énekelni, az életem egy része hiányozna, mert ugyan nagyon szeretek operaszínpadon állni, de egy dalban pár perc alatt kell megjeleníteni mindazokat az érzelmeket, amiket operában a tizedik perctől a végéig lehet felépíteni. Alapvetően nyugodt embernek tartom magamat (bár széles skálán tudok mozogni), így otthon érzem magam a dalokban. Teljesen más érzés, amikor kis nézőtér előtt lépsz fel, látod az emberek arcát, a reakcióikat minden egyes hangnál, hogyan hat rájuk a darab, vagy te magad.

– Milyen dalokat tervezel énekelni a jövőben?

– Brahms és Mahler mindig terítéken van, őket nem is szeretném soha elhagyni, mert a legközelebb állnak hozzám, de a francia dalirodalom is érdekel. Ravel Chansons madécasses című dalciklusát például egy diplomakoncerten volt alkalmam énekelni, ami hatalmas élmény volt. Új inspirációm lett Respighi Il tramonto című darabja, amit vonósnégyessel adtunk elő, mert a kamarazenélést különösen élvezem. Decemberben Balog Józseffel készülünk egy Spohr-dalciklusra, amiben zongora, klarinét és ének lesz együtt.

Az Angelica nővérben (fotó: Magyar Állami Operaház)

Az Angelica nővérben (fotó: Magyar Állami Operaház)

– Évekkel ezelőtt azt mondtad, a hangod típusa miatt a nagyobb szerepek még váratnak magukra. Időközben énekeltél közép- és főszerepet is. Hogy érzed most, hol tartasz ebben a folyamatban?

– Még mindig az elején. Ráadásul Salzburgban is megerősítették ezt. Érzem, hogy folyamatosan nyílik, változik a hangom, és van egy elképzelésem, hova szeretnék eljutni. Valószínűleg ehhez pszichésen is meg kell érnem, el kell oda érni, hogy akár királynőket is megformáljak, kellő eleganciával, ha az szükséges. Salzburgban azt mondták, hogy nem kell rohanni, kóstolgassam a szerepeket, ismerkedjem velük, tanulgassam őket, de mindenképpen várjak még az eléneklésükkel.

Azt hiszem, főleg Verdi, az olasz romantika lesz majd az én világom.

– Mostanában sok nadrágszerepet is énekeltél. Hogyan fér össze benned a mezzoszoprán-repertoárnak ez a két szélsősége: a férfi karakterek és a nagyon erős kisugárzású nőalakok?

– Az én személyiségem is eléggé szélsőséges. Mindig meg kell találni, hogy az adott karakterhez éppen melyik részemet tudom használni. Például a Faust Siebeljeként fiatal fiú vagyok, ott a rácsodálkozást, a Margit felé irányuló áhítatot lehet kiemelni. Az André Chénier-ben fiatal lányt játszottam, ő már magabiztosabb, sokkal erősebb karakter volt. A legközelebb a Pillangókisasszony Szuzukija állt hozzám: ebben minden szomorúság és tragédia ellenére csak boldogságot érzek, teljes mértékben ki tudom élni magam benne – jelenleg ez az álomszerepem.

– Mik a terveid a közelebbi és a távolabbi jövőre nézve?

– Mivel úgy tűnik, elég sok időm van még, mert folyamatosan fejlődik a hangom, tanulni szeretnék, nem egyből külföldi ügynökséget keresni. Pár év múlva lehet, hogy egy külföldi operastúdió játszik majd szerepet az életemben, de még nem tudok semmit pontosan. Mindig nagyon örülök a szerepeknek, amiket az Operában kapok, és a koncerteknek is, igyekszem ezekben a legjobbat kihozni magamból.

Fotók: Hrotkó Bálint; Magyar Állami Operaház; Neue Stimmen; Salzburger Festspiele

Hasonló bejegyzések