Emberkísérlet salzburgi módra

Wolfgang Amadeus Mozart: Così fan tutte – KONDOR KATA írása a Salzburgi Ünnepi Játékok július 31-i előadásáról

Salzburgban járva egyik alapvető élményünk lehet a hegyek közelsége: a városképet uraló Festungsberg mellett jóformán bármilyen irányba tekintve egy környező magaslatra tévedhet a tekintetünk, és az éghajlatot is meghatározza az Alpok közelsége. Mindezt nem azért ecsetelem, hogy az olvasók érdeklődését zene és színház helyett a földrajz irányába tereljem, hanem mert Mozart Così fan tuttéját egészen rendhagyó helyszínen volt szerencsém látni, amiben ugyancsak szerepet játszott egy hegy. A Salzburgi Ünnepi Játékok egyik állandó helyszíne, a Felsenreitschule, egy, a sziklába vájt egykori lovasiskolában jött létre. Az előadások hátteréül maga a hegyoldal szolgál, a szereplők és a kórus egyes jelenetekben az abba vájt folyosókban közlekednek.

Dorabella és Fiordiligi: Angel Brower és Julia Kleiter (fotó: Ruth Walz / Salzburger Festspiele)
Dorabella és Fiordiligi: Angel Brower és Julia Kleiter (fotó: Ruth Walz / Salzburger Festspiele)

A sajátos atmoszférájú helyszín a természet közelségét árasztja magából, óriási színpadával kiválóan illene számos operához. Kollégámmal sorolni is kezdtük ezeket: Aida, Don Carlos, Parsifal… Sajnos a Così fan tutte nem tartozik közéjük, esetében a hely monumentalitása inkább zavarónak hatott, és láthatóan a rendező, Sven-Eric Bechtolf is igyekezett a rendelkezésre álló teret leszűkíteni. Ezt ugyan sikerült neki a koncepciójához illeszkedő művészi megoldással elérnie, ám felmerülhet a kérdés: nem lehetett volna a darabot eleve egy számára megfelelőbb méretarányú helyen játszani, a Felsenreitschuléban pedig olyan produkciót bemutatni, ami kihasználja a hely sajátos adottságait, nem pedig elfedni igyekszik azokat?

Ferrando és Guglielmo: Mauro Peter és Alessio Arduini (fotó: Ruth Walz / Salzburger Festspiele)
Ferrando és Guglielmo: Mauro Peter és Alessio Arduini (fotó: Ruth Walz / Salzburger Festspiele)

A koncepció középpontjában egy kísérlet áll. Don Alfonso egy titkos társaság tagja, akikkel együtt az emberi természetet kutatják – ehhez szükséges, hogy próbára tegyék a négy fiatalt. A csuklyás alakok többször is feltűnnek a darab folyamán, javarészt az első felvonásban: például ők alkotják meg a kísérleti helyszínt, azt a tengeri tájképekkel elhatárolt kicsiny területet, mely egyfajta alternatív valóságként veszi körül a szereplőket. Ezeken a kereteken belül azonban a rendező a hagyományos produkciók eszközeivel operál, a színészvezetés realisztikus és az eredeti cselekmény színre vitelét szolgálja. Csupán a zárójelenet helyezi ironikus fénybe a művet: a kerettörténet visszatértével Don Alfonso értékeli a fiataloknak a kísérletet, egyszersmind a felvilágosodás racionalistájaként bölcs belátásra próbálja bírni őket. Ám terve kudarcot vall, hiszen az érzelmek irracionalitását nem lehet ilyen módon legyőzni, a traumákat nem lehet egy pillanat alatt elfelejteni, a pórul járt szerelmesek elutasítják a nekik felkínált szerepeket. Az életidegen megközelítés tehát elbukik, ám Don Alfonso korlátoltságában észre sem veszi kudarcát. Épp ellenkezőleg: még akkor is ünnepelteti magát, mikor sikeresnek vélt kísérletének alanyai már rég dühödten faképnél hagyták; annyira benne él az elméletében, afféle szellemi elefántcsonttoronyban, hogy meggyőződését a valóság sem képes megingatni.

Despina és Don Alfonso: Martina Janková és Michael Volle (fotó: Ruth Walz / Salzburger Festspiele)
Despina és Don Alfonso: Martina Janková és Michael Volle (fotó: Ruth Walz / Salzburger Festspiele)

Az előadás igen kiváló énekeseket vonultatott fel. A Fiordiligit alakító Julia Kleiter rendelkezik mindazon énektechnikai adottságokkal, amelyek a szólam megszólaltatásához szükségesek. Hangja szép színű, fényes, könnyedsége mellett kellő erővel is bír, és a szélső tartományokban is kiegyenlítetten szól. A produkcióval szembeni egyetlen kifogást az átélés mélységével kapcsolatban támaszthatjuk: Fiordiligi vívódása, bűntudata, összeomlása nélkülözte a hitelességet, nem sikerült igazán megindítóan és átérezhetően tolmácsolni a hősnő lelkiállapotát, így a több mint kielégítő énekteljesítmény ellenére is maradt némi hiányérzetünk.

A Dorabellát éneklő Angela Brower világos, szinte szopránra hajazó hangszínnel rendelkezik, ám ezt a szintén igen könnyed és hajlékony hangot izzó energiával képes megtölteni. Első áriájában nem csupán virtuozitása nyújtott különleges élményt: drámai sodrás hatotta át a muzsikát, melyet az énekesnő kiválóan állított a karakterábrázolás szolgálatába. A külön-külön tanúsított erények mellett a két művésznő remek párost is alkotott, minden gesztusuk teljes összhangról árulkodott, hihetően alakították a testvérpárt.

Dorabella és Despina: Angela Brower és Martina Janková (fotó: Ruth Walz / Salzburger Festspiele)
Dorabella és Despina: Angela Brower és Martina Janková (fotó: Ruth Walz / Salzburger Festspiele)

Ferrandóként Mauro Peter lépett színre, és produkciójának igen magas színvonala ellenére is hagyott maga után kérdéseket. A tenorista kétségtelenül szépen csengő, kimunkált hangja mintha feszegetné a szólam kereteit, és ha nem is azonnal, de lassacskán nagyobb, súlyosabb szerepekre jogosíthatja fel tulajdonosát. Ezt természetesen nem negatívumként említem: a zenei megformálásban különösebb hibát nem lehetett találni, az ária igényesen szólalt meg, és azt sem lehet felróni, hogy az életrajza alapján igazán fiatal művész még vár a nagyobb, nehezebb tenorszerepekkel – ám a jövőben talán ezen a területen tud majd igazán kiteljesedni.

Szigorúan a hangi teljesítményt tekintve a szereposztás gyenge pontja Alessio Arduini volt, aki már évek óta a legjelentősebb színpadokon szerepel, miközben vokális produkciója ezt kevéssé indokolja. Baritonja fakó, a mélységek elvesznek, a szólamformálás sokszor erőltetett, a hangzás kellemetlen lesz. Valamelyest javított az összképen a művész remek színészi alakítása, fesztelen komédiázó kedve, amellyel rendkívül gördülékennyé és élvezetessé tett egyes jeleneteket. Ez ugyan nem feledtette énektechnikai fogyatkozásait, ám kisebb mértékben mégis indokolttá tette szerepeltetését.

Jelenet az előadásból (fotó: Ruth Walz / Salzburger Festspiele)
Jelenet az előadásból (fotó: Ruth Walz / Salzburger Festspiele)

Despinát Martina Janková énekelte, és színvonalas produkciója kiváló stílusismeretről és kulturált énektechnikáról árulkodott. Karakterformálás tekintetében a frivol, sokszor harsány nőalakot tudta elsősorban megjeleníteni; Despina könnyed női bája kevésbé illett habitusához, ami nem akadályozta meg, hogy kidolgozott és a produkció számára megfelelő figurát alakítson.

A rendezői koncepcióból szükségképpen következett, hogy nagyon erős személyiségű, részletgazdag színészi alakításra képes énekest igényelt Don Alfonso szerepe. Michael Volle személyében a fesztivál megtalálta a tökéletes alanyt. Lenyűgöző, hogy a művész oly sok Wagner-előadás után ilyen könnyedséggel és precizitással szólaltasson meg egy Mozart-művet – csupán az első percekben szenvedett csorbát vokális produkciója, és hatott nem kimondottan szép színű, ám nagy kifejezőerejű hangja kissé merevnek. Később nem csak énekteljesítménye, de izgalmas és összetett figurateremtő képessége is sok örömet okozott: magával ragadó – és operában nem gyakori –, hogy az énekes egyetlen szemvillanással, testtartással bonyolult lelki tartalmak megjelenítésére képes.

Fiordiligi és Dorabella: Julia Kleiter és Angela Brower (fotó: Ruth Walz / Salzburger Festspiele)
Fiordiligi és Dorabella: Julia Kleiter és Angela Brower (fotó: Ruth Walz / Salzburger Festspiele)

A Salzburgi Mozarteum Zenekara Ottavio Dantone vezényletével kissé szétszórtan kezdett, a nyitány alatt a tolerálhatónál több pontatlanságot követtek el. Később összeszedettebbé váltak, és amennyire az ugyan jó akusztikájú, de méreteiben nem elsősorban Mozarthoz illő teremben meg lehetett ítélni, színvonalas és kidolgozott játékkal járultak hozzá a produkcióhoz. Csekély számú jelenetében a Bécsi Állami Opera Énekkara is igényesen szerepelt, az előadás egyik biztos pontját jelentették.

Aki arra számított, hogy a neves fesztiválon szinte hiba nélküli produkciókat láthat, talán elégedetlenül távozott a salzburgi Così fan tutte után. Az előadás ugyanakkor számos erénnyel is rendelkezett: a zenei megvalósítás, több remek énekesi teljesítmény és a műről alkotott elképzeléseinket ugyan gyökeresen át nem író, de egyes érdekes aspektusokat kibontó rendezés mind hozzájárult, hogy távozásunkkor magas elvárásaink ellenére is a pozitív élmények maradtak meghatározók.

Fotók: Ruth Walz / Salzburger Festspiele


Così fan tutte, 31. Juli 2016, im Rahmen der Salzburger Festspiele

In einer bemerkenswerten Raumkonzeption wurde das Così fan tutte auf den Salzburger Festspielen aufgeführt: die Naturkulisse der Felsenreiterschule funktionierte nämlich als wirkungsvolle Dekoration. Da die enorm große Bühne schwer mit dem dramatischen Raum des Stücks von Mozart identifiziert werden kann, wurde der Raum von Sven Eric Bechtolf durch zwei Mal drei Landschaftsparavents verkleinert. Demzufolge hatten wir das Gefühl, als wenn die Handlung in einem separierten, Forschungslabor gespielt hätte, wo eine geheime Expertengruppe (unter anderen auch Don Alfonso) die menschliche Natur an sich auf die Probe stellt. Die Jugendlichen erfahren, wie irrationell die Gefühle sein können, und sie wollen die rationelle Weltanschauung des Alten auf keinem Fall akzeptieren. Wir sehen uns eine bemerkenswerte Inszenierung mit grandioser Besetzung. Der Klangkörper von Julia Kleiter und Angela Brower ist geläufig, und sie harmonisieren hervorragend auf der Bühne. Obwohl die Stimme von Mauro Peter zu bedeutenderen Rollen kalibriert zu sein scheint, als die des Fernando, interpretiert er ihn anspruchsvoll. Problematisch kann man nur die Leistung von Alessio Arduini nennen, der seine nicht besonders angenehm klingende Stimme mit altbackenen schauspielerischen Fähigkeiten zu kompensieren versucht. Martina Janková bildet eine sichere Basis für die gesamte Produktion, und man kann auch den als Hauptfigur zu betrachtenden Michael Volle brilliant nennen: Die Stimme dieses virtuosen Schauspielers schafft immer noch fabelhaft die Mozart-Rollen, was als verblüffendes Phänomen gilt. Das Mozarteumorchester Salzburg und der Chor der Wiener Staatsoper dirigiert vom famosen Ottavio Dantone geben uns trotz den unpräzisen Momenten der Aufführung ein unvergessliches Erlebnis.

Kata Kondor (Übersetzung von Gabriella Kiss)