„A társadalmat iskola nélkül kellene felépíteni”

2014. január 20.

Január 23-án kerül színre a Művészetek Palotájában Eötvös Péter legújabb operája: a Paradise Reloaded (Lilith) magyarországi bemutatója egyben a szerző 70. születésnapját is köszönti. A zeneszerzővel ez alkalomból BÓKA GÁBOR beszélgetett

Eötvös Péter (fotó: Vermes Tibor)

Eötvös Péter (fotó: Vermes Tibor)

– Önt elsősorban operaszerzőként jegyzik manapság, életművén végigtekintve azonban feltűnő, hogy viszonylag későn mutatták be első egész estés operáját, a Három nővért 1998-ban. Miért alakult ez így? Tudatosan készült az első megmérettetésre, vagy ilyen későn kínálkozott csak lehetőség?

– Így adódott, ekkor kaptam csak felkérést. Korábban is lett volna lehetőség, hogy operával foglalkozzam, hiszen már nagyon fiatalon, tizenhat-tizenhét éves koromban kísérőzenéket komponáltam budapesti színházak számára, sőt egy gyerekszínházi musicalt is írtam a Twist Olivérből, amit nagyon szerettem – szóval ez nekem való műfaj lett volna. 1966-tól azonban másfelé vezetett az utam: kaptam egy kölni tanulmányi ösztöndíjat, ahol karmesterséget tanulhattam. Itt kerültem kapcsolatba a színház melletti másik nagy szerelmemmel, az elektronikus zenével: karmesteri diplomám megszerzése után a Kölni Rádió hatalmas elektronikus stúdiójában dolgoztam, s ez nem a színház irányába vitt. Mégis itt adódott lehetőség 1972-ben, hogy kamaraoperát komponáljak: ez volt az első apró lépés vissza a színház felé, ráadásul most már nem kísérőzenét, hanem saját kompozíciót írhattam Bálint István bohóctréfájának szövegére (ő Halász Péter színházának tagja volt, s egyike azoknak, akik között Weöres Sándor szétosztotta a Kossuth-díjáért kapott pénzt). Ennek a Harakiri című darabnak a sikere után a Kölni Rádió 1976-ban újabb kamaraoperát rendelt tőlem egy fesztiválra, aminek a címe Radames lett. Ez egy bezárás előtt álló többtagozatú színházban játszódik, ahol már csak arra maradt pénz, hogy egyetlen színészt tartsanak meg – rajta kívül azonban van még három rendező. A színész az Aida azon jelenetét próbálja, ahol Radames a sírban várja a halálát. Egyben azonban Mario Lanzát is megszemélyesíti, aki éppen Radames szerepét énekli; Mario Lanza pedig éppen Carusót imitálja A nagy Caruso című filmben, aki éppen Radames szerepét énekli… Ehhez kell a filmrendező, a színházi rendező és az operarendező. Ez volt az első olyan operám, aminek a szövegét én magam állítottam össze mások írásaiból: megfogalmaztam a projekt tervezetét, Jeles András és Najmányi László pedig írt egy-egy válaszlevelet, amelyeknek a szövegeit fel tudtam használni.

Eötvös Péter (fotó: Vermes Tibor)

Eötvös Péter (fotó: Vermes Tibor)

Ezt követően azonban elkapott a dirigálási gépszíj: a hetvenes évek közepétől karmester lettem, majd Pierre Boulez együttesénél dolgoztam igazgatóként tizenhárom éven keresztül, 1991-ig. Ebben az időszakban egyetlen percnyi időm sem volt arra, hogy operára vagy színházra gondolhassak. Hozzájárult ehhez az is, hogy Párizsban nyelvileg idegen környezetben éltem, amit nehezen szoktam meg. A nyolcvanas évek közepén aztán Kent Nagano, az ismert karmester hallott egy darabomról, amit én Chinese Operának neveztem el, s felajánlotta, hogy ezt bemutatná a Lyoni Operában, ahol éppen akkor nevezték ki főzeneigazgatónak. Jeleztem neki, hogy a címe ellenére a Chinese Opera zenekari darab. Ő sajnálkozott, de rögtön megkérdezte, hogy akkor nem volna-e kedvem operát írni. Kedvem az volna, feleltem, most már csak idő kéne rá. Ekkor kezdtem el ismét a műfajjal foglalkozni: nem hajtott senki, nem volt megadott terminus – kedvemre dolgozhattam. Kiválasztottam Csehov Három nővér című drámájának szövegét, bemutattam a Lyoni Operának, ők pedig beleegyeztek. 1998-ban került sor a bemutatóra, de már a kilencvenes évek elejétől foglalkoztam a darabbal: hosszú felkészülési idő volt tehát, de megérte, mert egy olyan pályára kerültem ezzel, amelyen azóta egyik felkérés követi a másikat.

– Művészi szempontból jelentett inkább áttörést a Három nővér, vagy az újabb felkérések miatt?

– Az újabb felkéréseket az indokolta, hogy a Három nővér jól működött. Visszatértem ahhoz a régi szerelemhez, ami fiatalkoromtól kezdve érdekelt engem: a színház számomra alapvető művészi létforma – aki tudja, milyen erős társulata volt a hatvanas években a Vígszínháznak, a Nemzeti Színháznak vagy a József Attila Színháznak, ahol dolgozhattam, annak aligha kell megmagyaráznom, miért alakult ki bennem ez a szerelem. Egyébként is alapelvem, hogy az élet azt imitálja, amit a művészet létrehoz. Nem hiszek abban, hogy a művészetnek az életet kell ábrázolni, pont fordítva gondolom: mindig az élet követi azt, amit a művészek kitalálnak. Gondoljunk csak bele: egy ruha, egy festmény vagy egy épület sosem magától lesz divatos – először valaki megalkotja ezeket, s az ízlés később az alkotóéhoz igazodik, azt követi; a műalkotás formálja a divatot. Ilyen értelemben a művészetet példázatnak tekintem, s ezen belül a színházat olyan helynek, ahová azért járunk, hogy megtudjuk, mit hoz számunkra a holnap. Nézőként pedig minden szerepet lehetőségem van végigkövetni, és így átélhetem a teljes konfliktust. Mindezt azért hangsúlyozom, mert színházi képzettségem folytán az operáim voltaképpen színdarabok zenével. Én nem az operai tradícióhoz nyúlok vissza – annak ellenére, hogy nagyon erősen kötődöm hozzá, hiszen nagyon sok pozitívum van benne, és ami működőképes, azt kár kidobni. Az autó is attól megy, hogy ugyanúgy négy kereke van, mint a szekérnek.

Eötvös Péter (fotó: Vermes Tibor)

Eötvös Péter (fotó: Vermes Tibor)

– Ezzel függ össze az a korábbi kijelentése, hogy egy opera nem a mának készül?

– Így van, és ezt tapasztalatból tudom. Noha szerencsére ma is nagyon sok operát mutatnak be, ami örömteli, hiszen elhiteti velünk, hogy van értelme új műveket írni, azon darabok nagy része, amiket a színházak általában játszanak, alapvetően a tradicionális repertoárból kerülnek ki. A legszebb példa számomra Monteverdi: ha őt hallgatjuk, voltaképpen modern zenét hallgatunk, hiszen időben már annyira távol van tőlünk, hogy ismét a felfedezés erejével hat ránk. Ha nekem sikerül egy jó operát írnom, joggal várhatom el ugyanezt a hatást. Ha lehetőséget kapunk az operaírásra, akkor élni kell a műfaj nevelő funkciójával is. Mostani operámban például nagyon fontosnak tartom magát az alapgondolatot, ami nem más, mint a főszereplő személye, aki meglátásom szerint nincs eléggé benne a köztudatban: nemhogy a zenei, de az irodalmi világban sem nagyon találkoztam még Lilith alakjával, különösen nem abban a formában, hogy Ádám két feleségének: a vele egyenrangú Lilithnek és az oldalbordájából teremtett Évának a konfliktusa állna a történet középpontjában. Azt hiszem, a mi kultúrkörünk elég széles ahhoz, hogy túllépjünk azon a kicsit gyerekes megközelítésmódon, hogy Ádám és Éva a papa és a mama, mi pedig az ő leszármazottaik vagyunk. Lilith alakjának fontosságát éppen a Bibliából való kihagyása jelenti (csupán egy félmondat erejéig esik róla szó név nélkül az első teremtéstörténetben): a negligáció takargatja a fájó pontot.

Eötvös Péter (fotó: Vermes Tibor)

Eötvös Péter (fotó: Vermes Tibor)

– A Lilith a pár évvel korábban bemutatott opera, Az ördög tragédiája librettójának átrendezéséből született, de teljesen új zenével. Nem érezte elég maradandónak Az ördög tragédiáját?

– Inkább arról van szó, hogy Lilith figurája nem volt elég alaposan kidolgozva a München számára írt operában. Csupán egy mellékes figura volt, Lucifer női párja, akit Lucynak hívtak abban a változatban. A próbák során egyszer csak megakadt a szemem rajta, és rájöttem, hogy Lilith fantasztikus jelenség, hiszen magában hordozza azt a konfliktust, hogy miképp szerezhetné vissza Ádámot Évától. Azt már én csavartam tovább, hogy Lucifer úgy tud visszavágni Istennek a tőle elszenvedett vereségért, ha megszerzi magának Ádámot, aki nem csupán Isten teremtménye, de szolgája is. Isten ugyan földi reprezentánsának teremtette Ádámot, de a kettejük közti viszony bizony szolgai, Ádám mindig felelős Isten felé. Lilith azonban nem felelős, sőt nincs is kapcsolata Istennel. Ebből következik egy másik alapkérdés: kicsoda is Isten? Egy férfi? A problémát, nevezetesen, hogy az emberiség két részre oszlik: férfiakra és másodrendű nőkre, még mindig hordozza a teljes földi társadalom, s ezt nem lehet logikusan jóváhagyni. Az operámnak nem az a célja, hogy emancipációs húrokat pengessen, vagy hogy magasra tartsa a „Lilith” feliratú táblát, és az egyenjogúság mellett tüntessen; egészen egyszerűen kijelenti, hogy tarthatatlan az az álláspont, miszerint a nők ne lennének egyenjogúak. A XXI. században túl kell lépnünk azon a szinten, hogy eredményként éljük meg az egyenjogúságot; ezt természetesnek kell tekinteni, ahogy azt néhány helyen már sikerült is elérni. Sajnos Magyarországon még nem így van.

Eötvös Péter (fotó: Vermes Tibor)

Eötvös Péter (fotó: Vermes Tibor)

– Többször beszélt már arról, hogy minden operájában más és más zenei előképet idéz meg. Mennyire fontos, hogy a hallgatók számára tudatosodjanak ezek az allúziók?

– Egyáltalán nem az. A kultúra nagyon fontos egy társadalom életében: ha valamit megtapasztaltam, megtanultam, később arra tudok lépcsőzetesen építkezni. (Magyarországon nagyon nagy hiány van, különösen zenei téren: kimaradt pár lépcsőfok, vagy egyszerűen befejezték a piramis építését. Ennek az a következménye, hogy vagy ugrálnunk kell, vagy egyenesen helikopterrel kell átrepülnünk a szakadék felett…) Ha például megnézünk egy filmet, és valamit nem értünk benne, elkezdünk utánagondolni. Legközelebb a moziban rácsodálkozunk, hogy korábban már láttunk egy filmet ebben a témában – vagyis a magunk házára ráépítünk egy következő réteget. Ez a fajta kulturális építkezés az igazán értékes. Nem tartom célravezetőnek azt, ha egy kulturális produktummal kapcsolatban előre megmagyarázzuk, hogy mit jelent. Sarkítva azt mondhatnám, hogy az iskola a legrosszabb rendszer. A társadalmat iskola nélkül kellene felépíteni, de kultúrára. Az olyan információk, mint hogy mikor volt Picasso kék korszaka, talán megmaradnak néhány emberben, de valójában senkit sem érdekelnek. Picassót sem érdekelte: ő azért váltott, mert váltania kellett. Két dolgot azonban meg kell tudnunk különböztetni egy művész esetében: a nyelvezetét és a stílusát. Az én nyelvezetem mindig ugyanaz, minden operámban a saját hangomon szólalok meg, viszont más stílusban. A nyelvezet hozzám kötődik, a stílus a tárgyhoz, amivel foglalkozom. Ez a kettő folyamatos kölcsönhatásban is van egymással: a nyelvezetem, ha nem is változik, de persze fejlődik, a stílus pedig logikusan lesz művenként más és más: miért is kéne ugyanolyannak lennie, ha más témáról szólnak a darabok? A filmrendezők is mindig a cselekmény korának megfelelő ruhákba öltöztetik a szereplőiket, mégsem mondhatjuk, hogy egy XVII. században játszódó film annak a kornak a terméke lenne – szó sincs róla, az is XXI. századi, csak éppen a stílusa más, mint annak, ami ma játszódik.

Eötvös Péter (fotó: Vermes Tibor)

Eötvös Péter (fotó: Vermes Tibor)

Ami a magam zenéjét illeti, arról annyit mondhatok (ha valaki mégsem maga szeretné felfedezni, ahogy ideális volna), hogy leginkább talán Chagall képeihez hasonlítható. Nála figyelhető meg az a jelenség, hogy konkrétan felismerhető személyek és tárgyak: házak, hidak, erdők láthatók – nem a földön, hanem valahol a képen. Itt egy kecske, ott egy kis zsidó falu – csupa valós dolog, de minden absztrahálva van azáltal, hogy lebeg. Ezek összefüggéseiből alakul ki valamiféle összkép vagy mondanivaló. Az én zeném nagyon erős képiséggel rendelkező fantáziazene: számos visszajelzés mondja azt nekem, hogy amikor hallgatják, egyben látják is a zenémet, és ez pontosan megegyezik a szándékaimmal.

– Operáinak librettói változatos nyelveken íródtak. Mi alapján dönti el, hogy egy szövegkönyv milyen nyelven szülessen meg, és mennyire van ez hatással a zenére?

– A két kérdés közül a másodikkal kezdve: nagyon erősen meghatározza, mert minden nyelv más zenei paraméterekkel rendelkezik. Más a tempó, a hangsúlyozás, más a magánhangzók és mássalhangzók aránya, s ezek alapvetően zenei elemek – a magánhangzók kérdése például állandóan foglalkoztatja az énekeseket, hiszen azok minősége meghatározza a feladatukat. Ideális számukra az orosz és az olasz a sok nyitott vokális miatt, jól működik a német, erős hatást kelt az angol az érdekes, hajlított magánhangzóival, és rendkívül nehezen kezelhető a francia, ami gyakorlatilag nem tartalmaz mássalhangzót (A Balkon című darabom esetében azért tudtam viszonylag jól kezelni ezt a problémát, mert ott a francia sanzon már jól bejáratott szöveg-zene viszonyából indultam ki). Ami a librettóim nyelvválasztását illeti: ez teljesen a helyzettől függ. A Három nővér esetében az én álmom volt, hogy oroszul legyen. Egyrészt kompenzálni akartam valamit abból, hogy iskolás korunkban nyolc évig nem tanultunk oroszt; másrészt ideálisnak tartottam az orosz nyelvet nem csak magánhangzói, de gyönyörű mássalhangzói, a cs-k, a zs-k és minden zöngés hang miatt is. Ez persze nem volt magától értetődő választás, hiszen a darab megrendelője a Lyoni Opera volt, én pedig japán rendezőt választottam az előadáshoz. Kacifántos dolog volt, de úgy tűnik, jól sikerült.

Eötvös Péter (fotó: Vermes Tibor)

Eötvös Péter (fotó: Vermes Tibor)

– Később aztán magyarul is felhangzott a darab Budapesten…

– Magyarul nem ajánlanám senkinek, én sem csinálnám még egyszer. Amennyit nyerünk a szöveg érthetőségével, annyit veszítünk az alaptónusából. Német fordítás is készült, ami még szörnyűbb: rettenetesen száraz az egész. Nem nagyon szeretem a fordításokat, ha lehet, minden operát az eredeti nyelvén kellene kezelni. A Szerelemről és más démonokról című operám, ami Gabriel García Márquez nyomán készült, azért lett angol nyelvű, mert a Glyndebourne-i Opera rendelte. Eldöntöttük, hogy legyen angol nyelvű, és onnantól kezdve eleve így gondolkodtam. Jelen pillanatban német nyelvű szövegen dolgozom, Roland Schimmelpfennig Golden Dragon című darabja nyomán (az eredeti művet Budapesten is játszották, a Katona József Színházban). Az utána következőt pedig olasz nyelven írom, Alessandro Baricco szövegére.

– Hiányzik viszont a listáról a magyar nyelv…

– Egyszerűen még nem adódott alkalom, hogy magyar nyelvű operát komponáljak. Egyetlen apró nehézséggel kellene szembenéznem: A kékszakállú herceg vára prozódiájának tökéletességével. Azt hiszem, ez minden korombeli zeneszerzőt feszélyez. Ezen túlmenően, mivel a magyart anyanyelvemként beszélem, munka közben kevésbé fedezem föl. Az idegen nyelveket kívülről látom, s így merem csak zenei szempontból kezelni.

Eötvös Péter (fotó: Vermes Tibor)

Eötvös Péter (fotó: Vermes Tibor)

– A közelmúltban mutatták be a BMC-ben az Eötvös Péter Kortárs Zenei Alapítvány által támogatott Mrożek-operát, melyet kétszer három zeneszerző komponált közösen az ön felügyeletével. Hogy a fiatalok számára miért vonzó a közös munka egy beérkezett mesterrel, az értjük. De mit profitál ön egy ilyen vállalkozásból?

– Nagyon sokat tanulok tőlük! Az egész életet úgy fogom fel, mint folyamatos tapasztalatgyűjtést. Az tart frissen, hogy láthatom, hogy gondolkozik a fiatal generáció. Pontosan emlékszem, hogy húsz-harminc évesen miben volt más a gondolkodásom, mint az akkori hetvenéveseké. Érdekel az a folyamat, hogy miképp változtam az akkori énemből a maivá, és érdekel az a tükör is, amit a mai fiatalok elém tartanak. Ha hű vagyok magamhoz, nem csak arra kell emlékeznem, hogy annak idején érdekelt a hetvenévesek gondolkodása, de most, hetvenévesen is kíváncsinak kell lennem a fiatalokra.

Fotók: Vermes Tibor

Hasonló bejegyzések