Rolando Villazón: ¡México!

2010. október 25.

CSEPELYI ADRIENNE lemezkritikája 

Rolando Villazón: ¡México!

Rolando Villazón: ¡México!

Ha lenne egy elegáns mexikói éttermem, most boldogan kiáltanék fel: ó, hát itt a tökéletes aláfestő zene a vacsorákhoz! Azonban étterem híján legfeljebb nappalinkban tudtam meghallgatni az albumot némi quesadilla kíséretében, de, örömmel jelentem, így is működik.

¡México! exportlemez, nagyjából olyasmi lehet mexikói fülnek, mint nekünk az, amikor az operaénekeseink magyar nótát énekelnek, ám európai (és egyéb nem mexikói) hallgató számára kétségkívül érdekes anyag. Ismert huapangók (Cucurrucucú paloma) mellett itt az elmaradhatatlan Bésame Mucho, a Pavarotti által is lemezre énekelt Estrellita, valamint az instant Javier Solís– és Nat King Cole-sláger, a Te Quiero, Dijiste – csupa jól ismert mexikói műdal, kiváló klasszikus zenészek tolmácsolásában.

Nos, Villazón nem misztifikálja túl ezt a lemezt: szívből adom, tessék. Persze a kísérőfüzetben mesél kicsit a mexikói népszokásokról, ők (a magyarral ellentétben) vigadva vigadnak és sírva sírnak, mindezt énekelve teszik, a mariachikkal ablak alá osonás és a kiszemelt lány térdeinek szerenáddal történő megrogyasztása pedig nem csupán a negyvenes-ötvenes évek hollywoodi musicalfilmjeinek kedvelt jelenetei.

Ami az előadást illeti, nem érheti szó az hacienda elejét: túláradó, vérbő, tüzes – talán ez a három szó érzékelteti leginkább a hazai vizekben lubickoló Villazónt, akit érezhetően lázba hoz, hogy végre anyanyelvén énekelhet, megidézheti gyermekkori emlékeit – és szórakoztathat. Az sem zavarja, hogy a borítófotókért simán kiosztható párévnyi fegyházbüntetés mind neki, mind a fotósnak, mert Rolando inkább tűnik rajtuk kimosakodott drogbárónak, mint operaénekesnek, ám a hangjából áradó arany szín sok mindent képes feledtetni az emberrel.

A lemez zárópoénját szerencsére okosan eltitkolják a borítón. A dalválogatás legvégén Villazón pályafutásának legviccesebb epizódjának lehetünk fültanúi: a népdalválogatás egy meglepetésszerű La Cucarachá-ba – a lemezhallgatás pedig e sorok írójának családjában önfeledt fiesztába – torkollik.

Az, hogy valaki meri magát nem komolyan venni, legfőbb jele annak, hogy tökéletesen tisztában van saját képességeivel és értékével. Rolando Villazón ilyen művész, a ¡México!pedig jobb, mint bármelyik hazai mexikói étterem – melegen ajánlom a hideg őszi-téli estékre. Olé!

Közreműködik: Bolívar Soloists
Kiadja: Deutsche Grammophon
(normál és prestige edition változatban is)
Értékelés: 10/7

Interjú és riport a felvételekről és a borítófotózásról

Hasonló bejegyzések