Bohém-világ – Előszó

HENRI MURGER előszava Scène de la vie de bohème című művéhez

Henri Murger Bohém-jeleneteinek összegyűjtött kiadása 1851-ben jelent meg először Párizsban, ekkor már színdarabként játszották a Variété Színházban. A következőkben Komor Gyula 1896-os fordítását közöljük. Szükséges megemlíteni, hogy bár a „bohém” kifejezés első használatát Murger-nek tulajdonítják (amint a mű címében is látható), a fordító mégis a „cigány” szót használja, természetesen bohém értelemben, és ezt az írásmódot mi is megtartottuk.

Következzék tehát a szerző előszava – jó szórakozást kívánunk hozzá!  (a szerk.)

A cigányoknak, akikről ebben a könyvben szó van, semmi közük azokhoz a cigányokhoz, akiket a boulevardok drámaírói egy kalap alá vesznek a tolvajokkal és gyilkosokkal. Nem is toborozzák őket a medvetáncoltatók, kardnyelők, kulcsfoglalatokkal házalók, lutri-professzorok, utcai pénzváltók és ezernyi más oly kereseti ágat űzők soraiból, akiknek főfoglalkozása az, hogy egyáltalán nincs foglalkozásuk, és akik mindenre készek, csak jóra nem.

A cigányság, amelyről e könyv szól, nem mai keletű, mindenkor és mindenütt létezett és kiváló ősökkel dicsekedhetik. A régi görög világban, hogy tovább ne nyúljunk vissza ebbe a genealógiába, élt egy híres cigány, aki napról-napra eltengődve bejárta Ionia viruló mezőnyeit, ette az alamizsnakenyeret és este megállapodott, hogy a vendégszeretet tűzhelyénél szegre akassza a lantot, amely Heléna szerelmét és Trója bukását zengette. És felhaladva az idők létráján, az újkor cigány-világa ősöket talál a művészetek és irodalom minden korszakában. A középkorban folytatták a homeri hagyományt a hegedűsök és rögtönzők, a tudományok diákjai, Touraine valamennyi nótás csavargója, mindazok a kóbor múzsák, akik vállukon cipelték az ínség tarisznyáját és a dalnokok hárfáját, akik dalolva járták be keresztül-kasul ama szép tartomány síkjait, amelyben kivirult Izaure Clemence rózsája.

Abban a korban, amely a hűbérességi idő és a renaissance pirkadása között telt el, a cigányság folytatta kóborlását a királyság minden útjain és már-már Párizs utcáin is. Így például Gringoire Pierre mester, a koldusok barátja és a böjt ellensége. Vézna volt és kiéhezett, amilyen csak lehet egy olyan ember, akinek létezése nem egyéb egy hosszú böjtnél; tapossa a város kövezetét, szélnek tartva orrát, mint a vadász-vizsla, úgy szaglászott konyhák és kifőzök illata után, lángoló, vágyakozó szeme csupán tekintetével összezsugorította a hentesboltok kampóin lecsüggő sonkákat és a szegény poéta csörögtette – sajnos, csak képzeletében és nem a zsebében – a tíz tallért, a melyet az esküdt urak Ígértek neki az igen kegyes és nagyon kedves komédiáért, melyet a törvényszéki palota színháza számára irt.

Esmeralda imádójának e fájdalmas és mélabús arculata mellett a cigány-világ krónikái felidézhetnek egy kevésbé sanyarú kedélyű fickót és mulatságosabb figurát; ez Villon François, a szép örömlány szeretője. Tősgyökeres poéta és csavargó volt ez, kinek dúsképzelmű költészete, kétségkívül a fajta előérzet folytán, amelyet a régiek házi isteneiknek tulajdonították, szüntelenül bizonyos ellenszenvet mutat fel az akasztófa iránt, a melyre különben nevezett Villont kicsi híja, hogy kendernyakravalóval rá nem erősítették, mert egy ízben nagyon is közelről akarta megtekinteni a király tallérjainak színét. Ugyanaz a Villon ez, aki nem egyszer fárasztotta el lelkendezve a fogdmegeket, mikor nyomában jártak, a Pierre-Lescot utcai lebujok lármás vendége, az egyiptomi herceg udvarainak tányérnyalója, a költészet Salvator Rosaja, ugyanő oly elégiákat rímelt, amelyeknek megdöbbentő érzelmisége, őszinte hangja megindította a legérzéketlenebbeket, hogy szemben e saját könnyeitől tündöklő múzsával elfelejtették a haramiát, a csavargót, a tivornyahőst.

Mondom, mindazok közt, akiknek alig ismert műveit csupán oly emberek nézegették, akik számára a francia irodalom nem kezdődik csupán azon a napon, a melyen „Malherbe megjelent,” Villon François dicsekedhetik azzal, hogy leginkább fosztogatták meg a modern Parnasszus nagyfejűi is. Rávetették magukat a koldus mezejére és a maguk dicsőségének érmeket vertek ki az ő szerény kincséből.
Mennyi dalt irt a határjelzőnél, az eresz alatt, fagyos napokon ez a bolyongó cigány! Mennyi szerelmi strófát rögtönözött a szép örömlány fészkében, aki aranyozott övét megnyitotta minden vendégének, mennyi dalt, a melyek most finom irályú, mosusztól és ambrától illatozó bókokká átváltoztatva ott szerepelnek valamely arisztokrata Chloris címerdíszes albumában.

De íme a renaissance nagy százada következik be. Michelangelo felkapaszkodik a Sixtusi kápolna emelvényein és aggódó arccal nézi a fiatal Raffaellót, aki a Vatikán lépcsőin halad fel a loggiák vázlatait fogva hóna alatt. Benvenuto Perzeusán tűnődik, Ghiberti a keresztelő szentély ajtajait vési ugyanakkor, amikor Donatello az Arno-hidon elhelyezi márványait; és míg a Mediciek városa a remekművek terén is vetélkedik X. Leó és II. Gyula városával, Tiziano és Veronese illusztrálják a dogék városait, Szent Márk verseng Szent Péterrel.
A szellemi láz, amely hirtelen a járvány szilajságával tör ki az olasz félszigeten, ragály módjára terjeszkedik Európa-szerte. A művészet, Isten vetélytársa, a fejedelmekkel lesz egyenrangúvá. V. Károly lehajlik, hogy felemelje Tiziano ecsetjét és I. Ferenc várakozik a nyomda előszobájában, ahol Dolet Etienne talán a Pantagruel kefelevonatait javítja

Az értelem e feltámadásának közepette a cigányság, úgy mint a múltban, továbbra is keresi – Balzac kifejezésével élve – a takarmányt és a fészket. Mazot Clement, miután a Louvre előszobáival bizalmasabb viszonyba jut, kegyence lesz ama szép Dianának, akinek mosolya három kormányt tett derűssé, mielőtt még Diana maga király kegyencévé lett volna. Poitiers Diana öltözőjéből a költő hűtelen múzsája Valois Margitéba költözik, amely veszedelmes kegyet Mazot börtönnel fizetett meg.

Majdnem ugyanabban az időben egy másik cigány, akinek gyermekkorát a sotrentoi partvidéken az epikai múzsa csókjaival becézgette, Tasso, elkerült a ferrarai herceg udvarára, mint Mazot az I. Ferencére; de kevésbbé szerencsésen, mint Diana és Margit kedvese, a Jeruzsálem szerzője eszének és lángelméjének elvesztésével lakolt vakmerőségéért, amellyel beleszeretett az Este-ház egy leánysarjába.

A vallási háborúk és a politikai viharok, amelyek Franciaországban a Mediciek beköltözését jelezték, éppen nem akadályozták meg a művészet fejlődését. Abban a pillanatban, amikor az Innocentek terének emelvényein a golyó halálra találta Goujon Jean-t, aki megtalálta volt Phidiász pogány vésőjét, Ronzard rátalált Pindarosz lantjára és plejadája támogatásával megalapította a francia nagy lírikus iskolát. A tavasz ez iskoláját követte Malherbe és híveinek visszahatása, akik kiküszöbölték a nyelvből mind ama egzotikus kecseket, amelyeket az ő elődjeik a Parnasszuson nemzetiekké tenni igyekeztek. A cigány Regnier Mathurin volt az utolsók egyike, aki a lírai költészet boulevardjait védelmezte a szónoklati tanárok és nyelvészek ama hada ellen, amely Rabelais-t barbárnak és Montaigne-t zugírónak mondta. Ugyanez a Régnier Mathurin volt az a cinikus ember, aki a Horatius szatirikus ostorába új csomókat kötve, kora erkölcseinek láttára méltatlankodva kiáltott fel:
Vén szent a becsület, kit senki sem becsül.

A tizenhetedik században a cigány-világ névlajstroma a XIII. Lajos és XIV. Lajos korabeli irodalmi epocha neveinek egy részét tünteti fel. Vannak tagjai a Rambouillet-ház elméncei közt, ahol közreműködik a Júlia füzérén; beléphet a Cardinal-palotába, ahol munkatárs a Marianne szomorújátékban ama költő-miniszterrel, aki a monarchia Robespierre-jévé lett. Delorme Marion utcájában madrigálokat hint el és a Royale tér fáinak lombja alatt hódol Ninonnak. Ott reggelizik a Borzsák, vagy a Királyi kard korcsmában és este Joyeuse herceg asztalánál vacsorál; utcai lámpák fényénél párbajozik az Uránia szonettért a Job szonett ellen. A cigányság szerelemben, háborúban és még a diplomáciában is otthonos, és vénségére belefáradva a kalandokba, rímekbe szedi a régi meg az új testamentumot, az alapítványi helyekre irányítja figyelmét és dús járadékoktól hízottan beleül valami püspöki stallumba vagy akadémikus székbe, a melyet valamelyik pályatársa alapított volt.

A tizenhatodik század és a tizennyolcadik század között eltelt átmeneti időszakban jelenik meg az a két büszke lángész, a melyek mindegyikét nagyra tartja és szembe állítja egymással nemzete küzdve és versenyezve az irodalmi elsőségért; Molière és Shakespeare volt e két cigány, kiknek sorsa annyi összehasonlításra csábit.
A tizennyolcadik század irodalmának leghíresebb nevei is ott vannak a cigányság levéltárában, amely a kor dicsői közül felemlítheti Jean Jacques-ot és d’Alamber-t, a Notre Dame templom terén talált lelencet, aztán meg az alantasok közül Mafilatre-t és Gilber-t, akiknek hírét túlcsigázzák, mert az egyiknek ihlete nem volt csak a Jean-Baptiste Rousseau halvány lírizmusának halvány diszfénye, a másiknak ihlete pedig csak keveréke volt a tehetetlen dölyfnek oly gyűlölséggel, amelyet még a kezdeményezés és az őszinteség mentsége sem menteget, mivel nem volt egyéb, csak egy párt cselszövényeinek és haragjának fizetett eszköze.
E korról szólva, befejeztük a különböző idők cigányságának röpke össze foglalatát és a híres férfiak nevével teleszőtt bevezetést, amelyet azért tettünk a könyv elejére, hogy megóvjuk az olvasót minden hamis következtetéstől, amelyet a cigány szóval találkozva, már előre is levonhatna, mert hát az a kifejezés már régóta olyan emberek megnevezésére szolgál, akiktől becsületük szempontjából is meg kell különböztetni azokat, akiknek erkölcsét és nyelvezetét igyekezünk az alábbiakban ecsetelni.

Manapság, mint ezelőtt is mindenki, aki művészi pályára lép és nincs más eszköze az önfenntartásra, mint maga a művészet, kénytelen a cigányság ösvényére lépni. Kartársaink legtöbbje, aki a művészetben a legszebb címert mutathatja fel, bohém volt; és nyugodt, viruló dicsőségükben gyakran visszaemlékeznek, talán sajnálkozva, arra az időre, amikor a fiatalság zöldellő halmán haladva, húsz éves életük napfényében nem volt más vagyonuk, csak a bátorság, amely a fiatalok erénye és a remény, amely a szegények milliója.
A nyugtalan olvasónak, a félénk polgárembernek, mindazoknak, akik a definícióknál sosem lelnek elég pontot az i betűkön, ismételjük, amit mondtunk, még pedig egy axióma formájában.
„A cigány-világ a művészélet próbaideje ; előszó az akadémiába, a kórházba vagy a halottasházba”.

Hozzátesszük, hogy a cigányság nem létezik és nem lehetséges másutt, mint Párizsban.
Mint minden társadalmi osztály, a cigányság is különböző árnyalatokból, változatos fajtákból alakul, amelyek aztán meg alosztályokra szakadnak; és nem lesz hiábavaló munka, ha elmondjuk az osztályozást.
Kezdjük az ismeretlen cigányságnál; ez a legnépesebb. A szegény művészek nagy családjából alakul, azokból, akik végzetszerűleg ismeretlenségre vannak kárhoztatva, mert nem tudnak, vagy nem bírnak a nyilvánosság oly csücskére találni, amelyen tanúsíthassák létezésüket a művészetben, és mert nem bírják bizonyítani azzal, amit már tudnak, azt, amire egykor képesek lesznek. Ezek a makacs ábrándozók faját képezik, azt a fajt, amelynek a művészet megmarad vallásnak, nem pedig mesterségnek; lelkes, hivő emberek, akiket egy remekmű láttára elfog a láz, és akiknek lojális szíve fennhangon dobog min¬den előtt, ami szép, nem kérdve a mester és az iskola nevét.
Ez a bohémség ama ifjak közül toborzódik, akiket nagyreményűeknek mondanak, és azok közül, akik meg is valósítják a beléjük helyezett reménységet, de gondatlanságból, félénkségből, vagy a gyakorlati életet nem ismerve, azt képzelik, hogy minden megvan, ha a mű elkészült, aztán várják, hogy a közbámulat és a vagyon lépjen be hozzájuk ostrom-létrákon, hatoljon hozzájuk rohamban.

Úgyszólván a társadalom szélén élnek, elszigetelve, tétlenségben. Testestől, lelkestől művészek, szószerinti értelmében veszik az akadémiai dicséretek szimbólumait, amelyek dicsfénnyel koszorúzzák a poéták homlokát és abban a meggyőződésben, hogy homályukban tündökölnek, várják, hogy felfedezzék őket. Ismertünk annak idején egy kis iskolát, amely oly furcsa alakokból létesült, hogy alig akartak hinni létezésükben; a művészet magáért a művészetért tanítványainak mondták magukat. E gyermekes nép szerint a művészet magáért a művészetért abban állott, hogy egymást istenítették, miben sem segítették elő a véletlent, amely nem is tudta a lakcímüket és lesték, hogy a talapzatok maguk helyezkedjenek el lábuk alá.
Ez, amint látnivaló, a nevetségesség sztoicizmusa. Nos igen, újra mondjuk, hogy el is higgyék, hogy az ismeretlen cigányság kebelében vannak ily alakok, akiknek ínsége rokonszenves részvétet kelt, amelytől azonban a józan ész elriaszt; mert ha egészen nyugodtan figyelmeztetitek őket, hogy a tizenkilencedik században vagyunk, hogy a száz-sou pénz uralkodik az emberiségen, hogy a csizmák nem esnek kifényesítve a mennyekből, hátat fordítanak nektek és nyerspolgároknak mondanak titeket.

Különben logikusok az ő esztelen heroizmusukban; nem jajgatnak, nem panaszkodnak és tétlenül esnek áldozatául a homályos és szigorú sorsnak, amelyet önmaguk idéznek fel magukra. Többnyire meghalnak, megtizedelve ama betegségtől, amelyet a tudomány nem mer megnevezni az igazi nevén: az ínségtől.
Pedig ha akarnák, sokan menekül¬hetnének a szomorú végtől, amely életüket megszünteti oly korban, amelyben máskor csak kezdődik az élet. Csak némi engedményeket kellene tenniök a kényszerűség törvényének, azaz érteniök kellene ahhoz, hogy megkettőztessék természetüket, egyesítsenek magukban két lényt: a poétát, aki magasabb régiókban ábrándozik, vagy pedig ihlet hangján dalol, és a férfiút, az életéért fáradozó munkást, aki meg tudja szerezni a mindennapit. Ez a kettőzöttség azonban, amely majdnem mindig megtalálható az acélozott természeteknél, amelyek¬nek szinte jellemző ismertető jele, ez a dualitás hiányzik ama fiatal embereknél, akiket a büszkeség, valami fattyú-büszkeség, hajthatatlanná tesz az elme minden tanácsával szemben. Így aztán meghalnak fiatalon, visszahagyva néha valamely művet, amelyet a világ később megcsodál, és amelyet bizonyára előbb megtapsoltak volna, ha nem marad a láthatatlanságban.

A művészet terén a küzdelmek körülbelül olyanok, mint a háború; a győzelem teljes diadala a vezérek nevéhez fűződik, a hadsereg pedig jutalmul osztozhatik a napi parancs néhány sorában. Ami a csatatéren elesett katonákat illeti, hát eltemetik őket ott, ahol elestek, és egyetlen sírfelirat elég húszezer halottnak.
Olyan ám a tömeg, hogy szemét mindig az emelkedőfélben levőre szegezi, sohasem néz az alsóbb világra, ahol az ismeretlen munkások küzdenek, ezek élete elvész az ismeretlenbe, és néha még abban a vigaszban sem részesülve, hogy egy befejezett munkán mosolyoghassanak, megválnak az élettől és eltemetik őket a közöny szemfödelével.

Van az ismeretlen bohém-világnak egy másik töredéke; oly fiatal emberekből alakul, akiket megcsaltak, vagy akik önmagukat csalták meg. Valami képzelmet hivatásnak hisznek, késztetve a gyilkos végzettől meghalnak, egyesek mint a dölyf örökös rohamainak áldozatai, mások egy légvár imádóiként.
És engedjenek meg itt némi kitérést.
A művészetnek annyira göröngyös és annyira veszélyes útjai, göröngyös voltuk és az akadályok dacára mégis mindinkább népesebbekké lesznek, és ily formán sohasem volt a cigány-világ népesebb, mint most.
Ha az indokokat keresik, amelyek ezt az odaözönlést előidézik, talán ezt találnák:
Sok fiatal ember komolynak vette azokat a szavalmányokat, amelyeket boldogtalan művészek és költők emlékére követtek el. Gilbert, Malfiatre, Chatterton, Moreau neveit nagyon is sűrűn, nagyon meggondolatlanul és főleg haszontalanul dobták a közönség közé. E boldogtalanok sírjából szószéket faragtak, amelynek magaslatáról a művészet és költészet vértanúságát prédikálták.

Sivár világ, az ég legyen véled,
Földi kínok, megfagyott nap!
Mint a magános, bús kísértet,
Úgy éltem át én múltamat.

A csalóka diadal mámorától túlkapatott és tönkretett Escousse Viktor e kétségbe ejtett dala egy ideig a művészet önkénteseinek Marseillaise-dalává lett, azoké az önkénteseké, akik a középszerűség vértanúi közé tartoznak.
Mert mindazok a gyászos dicsőítések, a hízelgő requiemek, a gyenge elmékre és a hiú kapaszkodókra nagyban ugyanoly vonzóerőt gyakorolnak, mint az örvény, és sokan ennek hatása alatt azt hitték, hogy a fatalizmus fél lángész, sokan álmodoztak a kórházi ágyról, amelyben Gilbert meghalt és remélték, hogy költőkké lesznek, amint ő lett azzá negyedórával a halála előtt, és azt hiszik, hogy ez okvetetlenül szükséges arra, hogy valaki dicsőséghez jusson.
Nem lehet eléggé korholni azokat az erkölcstelen hazugságokat, azokat a gyilkos paradoxokat amelyek arról az útról, amelyen boldogulhattak volna, eltérítik az embereket, akik azután nyomorban fejeznek be egy pályát, amelyen útjában vannak a tehetségeseknek, akiknek egyedül van joguk arra a pályára lépni.
Ezek a veszedelmes prédikálások, ezek a haszontalan utólagos elragadtatások teremtették meg a félreértettek nevetséges faját, a zokogó poétákat, akiknek múzsájának mindig piros a szeme és rosszul van fésülve a haja; ezek teremtették meg mindama tehetetlen közepességeket, akik fájdalmukban, hogy nem adják ki műveiket, múzsát a mostohának és a művészetet hóhérnak mondják.

Minden valóban hatalmas szellemnek van valami mondanivalója és azt ki is mondja előbb-utóbb. A  lángelme, vagy a tehetség nem véletlen tartozékai az emberiségnek; van  oka létezésüknek és éppen azért nem maradhatnak homályban; mert ha a tömeg nem járul eléjük, ők tudnak a tömeg elé jutni. A lángelme a nap: mindenki látja. A tehetség a gyémánt, amely sokáig maradhat az árnyékban, de amelyet mindig fölfedez valaki. RosszuI teszik tehát azok, akik hajlanak ama tolakodók és haszontalanok jajgatásaira és szólamaira, akik a művészetbe a művészet ellenére lépnek be, és akik a cigány világban oly osztályt képviselnek, amelynél lustaság, kicsapongás és élősködés az erkölcsök alapja.

Axióma:
„Az ismeretlen cigányvilág nem átjáró, hanem zsákutca.”

Valóban ez az élet olyasmi, ami nem visz semmire. Elaljasító nyomor, amelyben a szellem kialszik, mint légüres térben a lámpa; melyben a szív vad embergyűlöletben keményedik, és ahol a legjobb természetek is végül gonoszokká változnak. Aki oly szerencsétlen és sokáig marad ott, nagyon is belemerészkedik a járatlan útra, nem bír többé kimenekülni, vagy pedig csak veszedelmes hasadékokon át kerül ki, hogy aztán beleessék a szomszéd cigányvilágba, amelynek erkölcsei más bírálat alá tartoznak, mint az irodalmi élettané.

Idézzük még egy különös válfaját a bohémségnek, és ezek a műkedvelők. Ezek nem a legkevésbé érdekesek. A cigányéletet gyönyörteljes létnek hiszik; nem ebédelni mindennap, aludni csillagos ég alatt, esős éj könnyei alatt, december hóban nanking nadrágot ölteni, ez náluk az emberi boldogság paradicsoma, és hogy oda bejuthassanak, megszöknek: ez a csa¬ládi tűzhelyről, amaz a biztos célhoz vezető iskolából. Hirtelen hátat fordítanak a tisztességes jövőnek, hogy kóbor élet kalandjai után fussanak. De minthogy a legerőteljesebbek sem bírnak ki oly életmódot, amely magát Herkulest is aszkórossá tenné, csakhamar felhagynak a játékkal, és minél gyorsabban visszatérnek az atyai házba, hogy nőül vegyék a kis unokatestvérüket és jegyzőkként letelepedjenek egy harmincezer lakossal bíró városba ; és este tűzhelyük mellett nagy elégedetten beszélnek művésznyomorukról, mint valami utazó lelkesen beszél a tigrisvadászatról. Mások makacskodnak és hiúságukat féltik; de amint véget ér a hitel, amelyet jó családból való ifjak lévén eleinte mindig megtalálnak, boldogtalanabbak az igazi cigányoknál, akik, minthogy sohasem volt más segélyforrásuk, legalább abban biztosak, amit a maguk értelmességével maguknak megnyitottak. Ismertünk ilyen műkedvelő cigányt, aki, miután három esztendeig élt a cigányvilágban, és összeveszett a családjával, egy szép reggel meghalt és a szegények szekerén közös sírba vitték: tízezer frank évi járadéka volt.

Felesleges mondani, hogy az ily fajta cigányoknak semmiféle közük nincs a művészethez, és hogy a cigányvilág névtelenei közt a leghomályosabbak. Elérkeztünk a valódi cigánysághoz; ahhoz, amely részben e könyv anyagát szolgáltatja. Akik ide tartoznak, valóban a művészet hivatottjai és van reményük reá, hogy a kiválasztottak közé jutnak, Ez a cigány-világ is, mint a többi, csupa veszedelem: kétoldalt két örvény határolja, nyomor és kétség. De a két örvény között van legalább egy út, amely oly célhoz vezet, amelyet a cigányok elérhetnek tekintetükkel addig, amíg majd ujjal is érinthetik.

Ez a hivatalos cigány-világ; így nevezik, mert akik részesei, nyilvánosan tanúsították létezésüket, jelezték szereplésüket az életben egyébütt is, mint az állami anyakönyvekben; és végül, hogy az ő szavukjárásával éljek, nevük a falragaszokra került, ismeretesek a művészeti és irodalmi piacon, a nevüket viselő termékeknek megvan a maguk árfolyama, az igaz, hogy az nagyon szerény árfolyam. Hogy céljukat elérjék, amely tökéletesen meg van határozva, minden utat jónak találnak, és a cigányok hasznukra tudnak fordítani minden balesetet, amely útközben történik. Eső, por, árnyék, nap, misem tartóztatja a merész kalandorokat, akiknek bűnein túltesz az erény. Szellemüket mindig ébren tartja ambíciójuk, a mely rohamra tüzeli és ösztökéli őket, hogy küzdjenek a jövőért; küszködve a kényszerűséggel szünet nélkül, találékonyságuk, amely mindenkor harcra kész, mint az ágyú, amelynek gyutacsa már ég, elröpítenek minden akadályt, amely útjukat szegi.
Mindennapi életük a lángelme művészete, mindennapi probléma, amelynek megoldása csak a legmerészebb kombinációkkal sikerül. Ezek az emberek Harpagontól is tudnának pénzt kölcsönözni, és a hajótörött Medúza tutaján szarvasgombákat lelnének.

Szükség esetén a tartózkodásra is képesek egy anachoréta állhatatosságával, de ha némi vagyon jut kezükbe, azonnal látható, amint a legköltségesebb mulatozásodat hajszolják, szeretve a legszeb¬beket, a legfiatalabbakat, szürcsölve a legjobbat, a legrégibbet, és nem lelve sohasem elég ablakot, amelyeken kidobhassák pénzüket. Aztán, ha vége az utolsó talléroknak, ha azt is elverték, újból kezdik az ebédkérést a véletlen table d’hôte-jánál, ahol mindig készen van a terítékük, és mindenféle fogással behatolnak mindama iparágba, amely a művészettel rokon, reggeltől estig hajszolva azt a fenevadat, amelyet ötfrankosnak neveznek.

A bohémek mindent tudnak, mindenüvé mennek, a szerint, amint fényes a csizmájuk, vagy pedig rongyos a csizmájuk. Ott láthatjuk egyszer nagyvilági szalon kandallójára támaszkodva, másnap pedig valami táncos korcsma hordó-asztala mellé telepedve. Nem tehetnek meg a boulevardon tíz lépést, hogy baráttal ne találkoznának, és nem tehetnek meg harminc lépést, bármily irányba is úgy, hogy hitelezővel ne találkoznának.

A cigány-világ saját körében különleges nyelven társalog, amely a műtermek csevegéséből, a színfalak szójárásaiból a szerkesztőségek vitáiból alakult. A nyelvezetek  különféle fajai találkoznak ebben a furcsa nyelvben, amelyben az apokaliptikus fordulatok határosak a feneketlen ostobaságokkal, a népies kifejezések szövetkeznek a rendkívüli körmondatokkal; melyek ugyanabból az öntési formából valók, amelyben Cyrano öntötte nagyhangú tirádáit, amelyben a paradoxon, a modern irodalom becézgetett gyermeke úgy bánik az értelemmel, mint ahogy a némajátékokban Kasszandrával bánnak; ahol a gúny a legmérgesebb savak erejével bír és ama lövészek biztosságával, akik bekötött szemmel is mindig a közepet találják; értelmes nyelvezet, amely még érthetetlen azok számára, akiknek nincs meg hozzá a kulcsuk, és amelynek merevsége meghaladja a legszabadabb nyelveket is.
A cigány-világ e szótára a retorika pokla és a neologizmus paradicsoma.

Összességében ilyen ez a cigány-világ, amelyet a társadalom puritánjai rosszul ismernek, amelyre a művészet puritánjai kígyót-békát kiáltanak, amelyet az összes félénk és irigy középszerűségek bántalmaznak, akik nem tudnak eleget kiabálni, hazudni és rágalmazni, hogy elfojtsák azok hangját és neveit, akik a hírnév előcsarnokán érkeznek merészséggel tetézve tehetségüket.

Türelem és bátorság élete ez, amelyben csak úgy küzdhet az ember, ha a bambák és irigyek ellen a közöny erős vértjét viseli, ahol az embernek, ha nem akar útközben megbotlani, pillanatig sem szabad elvesztenie az önuralmat, amely vándorbotjául szolgál; bájos élet ez és rémes élet, amelynek megvannak a győztesei és vértanúi, és amelybe csak az léphet be, aki előre el van szánva arra, hogy aláveti magát a „jaj a legyőzötteknek” kérlelhetetlen törvényének.

Fordította: Komor Gyula