Tiltsuk be a feliratozást!

2007. május 21.

Nabucco – Erkel Színház, 2007. május 20. – ÁDÁM TÜNDE írása

Ezt kell mondanom a mai Nabucco után. Előadás előtt bejelentették, hogy elromlott a feliratozó, így ma nem lesz felirat. A bejelentést hangos felzúdulás követte. Tippeltünk is, hogy vajon hazamennek-e sokan az első felvonás után? De másképp történt!

Először is: jóval nagyobb csönd volt, mint máskor, és a közönség koncentráltabban figyelt a színpadra, nagyobb figyelmet szentelt a zenének és általában a színpadi történéseknek, mint amikor egész előadás alatt a feliratokat bámulja.

Másodszor: a jelenség okvetlenül felveti a kérdést: lehet, hogy a közönséget az utóbbi évtizedekben elkényelmesítette az Operaház? Hiszen tálcán kínálja a sztorit, és sokan be is érik ennyivel, hogy elolvasták, mi történt az előadáson, és mellesleg – aláfestésként – zenét is hallgattak hozzá.
Annak idején, amikor még magyarul játszottak mindent, muszáj volt koncentrálni a szövegre, és jogos elvárás volt az előadók felé is, hogy érthetően énekeljenek. Ma már az énekes egyéni törekvésén és maximalizmusán múlik, hogy fektet-e energiát a szövegmondás tökéletesítésébe, és ha úgyis fordítják őket, akkor minek? – gondolhatnánk.

A másik oldalról pedig jogos igény a művészek felé, hogy színészként viselkedjenek, maximális kifejezőerővel szólaltatva meg szólamukat – miközben azonban a néző részéről olykor minimális erőfeszítés sem tapasztalható a befogadás – befogadói oldalról történő – megsegítésére. Márpedig ez közös munka (kellene, hogy legyen): értő néző nélkül céltalanok a színpadi akciók, és ugyanígy hiába van fogadókészség a nézőtéren, ha csak hangok jönnek le színpadról, érzelmek nem.

A kényszerhelyzet, vagyis a felirat hiánya érdekes eredményt szült ma este. Egyrészt: nem mentek haza szünetben, gyakorlatilag tele volt az Erkel Színház, és ez nem változott az előadás végéig. És vélhetően nem is csak a Szabadságkórus tartotta ott a nézőket, hanem ezúttal létrejött valami kapcsolat a színpad és a nézőtér között.

Másrészt a dolog nem volt egyszerű, hiszen a rendezés nem sok mankót ad az egyszeri nézőnek, aki esetleg életében először találkozik Verdi eme remekével. Így aztán a szereplőkre hárult a közvetítés, és az eredményt tekintve nagy sikerrel végezték feladatukat.
A teljesség igénye nélkül: Rálik Szilviát ilyen kifejezőnek még nem hallottam Abigél szerepében, Kálmándi Mihályt még egyáltalán nem hallottam Nabuccóként, de reveláció volt a mai alakítása. És a színház végre felmutatott egy tökéletesen intakt, minden szempontból kiváló Zakariást (Szvétek László) – ajánlom mindenkinek a keddi előadást.

Ami a mai este tanulsága lehet: néha érdemes lenne kipróbálni felirat nélkül, hátha többre képes a közönség befogadás terén, mint amennyire általában igénybe veszik….

Hasonló bejegyzések