Seregszemle II.

2010. május 17.

Tosca-, Élektra- és Don Carlos-előadások a Májusünnepen – Magyar Állami Operaház, 2010. május 5., 6., 8., 11., 13. – BÓKA GÁBOR kritikája

Lado Ataneli és Kamen Csanev (Fotó: Éder Vera)

Lado Ataneli és Kamen Csanev (Fotó: Éder Vera)

Másodszor is megérkezett a Májusünnep, a Magyar Állami Operaház fél-fesztiválja. Tavaly, az első alkalommal sokan értekeztek arról, mennyire tekinthető fesztiválnak egy olyan rendezvénysorozat, ahol a megszokott repertoárprodukciókat látjuk viszont némileg feltupírozva – erre a kérdésre nem is térnék ki újból. Mint ahogy annak tárgyalására sem fecsérelnék időt és teret, hogy „minek külföldi énekeseket meghívni” – ez ugyanis nem több, mint az önmagát ünneplő, mások teljesítménye elől elzárkózó Magyar Ugar önigazolási kísérlete. Beszéljünk hát arról, ami a fesztivál lényege: énekesekről és karmesterekről – a zenéről. Ugyanis a külsőségek kárhoztatása helyett a lényeg is éppen elég témát kínál, amit érdemes lenne megvitatni.

Az alábbi recenzió ezúttal nem vállalkozhat a Májusünnep összes előadásának értékelésre, csak a Tosca, az Élektra és a Don Carlos kritikájára szorítkozik (a többi előadással, illetve a Titus kegyelme mindkét szereposztásával további írások foglalkoznak majd).

Ezek közül a május 6-i Tosca volt talán a legkevésbé fesztivál-hangulatú: az átlagos pesti repertoár-Toscák színvonalától alig-alig különböző előadást hallottunk, amit mindössze két énekes fellépése tett emlékezetessé. Lukács Gyöngyi Toscáját már sokan és sokszor dicsérték: mind súlyosabbá, drámaibbá váló, sötét, dús szopránja most is érzéki szépséggel szólt; különösen tartalmas, átütő erővel megszólaló mélységei jelentettek élményt a figyelmes hallgatónak. Játéka most is (ahogy ebben a szerepen mindig) magas hőfokon izzott – ez persze nem is csoda, ha olyan nagyvaddal kellett megküzdenie, mint Lado Ataneli Scarpiája. Három éve, A végzet hatalma félszcenírozott előadásán lenyűgözött a kiváló grúz bariton hangszépsége és hangereje, noha úgy éreztem: a Verdi-operát bizonyos mértékig csak ürügyként használta lenyűgöző adottságainak bemutatására. Most, a Tosca verista közegében kevésbé éreztem ellentmondást a zene jellege és Ataneli éneklésmódja között: noha Scarpia közel sem az az útszéli bunkó, akinek sokszor ábrázolják, nemességébe mégis jó adag akarnokság és erőszakosság vegyül. Ataneli hangjának nemessége és éneklésének ősereje megteremtette ezt a kényes egyensúlyt; méltán aratott nagy sikert.

Lukács Gyöngyi és Kamen Csanev (Fotó: Éder Vera)

Lukács Gyöngyi és Kamen Csanev (Fotó: Éder Vera)

A harmadik vendég, a bolgár Kamen Csanev Cavaradossiként nem képviselt partnereihez hasonló színvonalat: hangja inkább lírai, mintsem spinto vagy hőstenor, így a szólam bizonyos pontjain érezhetően erőlködnie kell, hogy a megfelelő hangok a megfelelő hangerővel szólaljanak meg. Mélysége gyakorlatilag nincs, magassága, noha üzembiztos, de nem nyűgöz le fényével és erejével. Mindamellett szólamformálása kulturált, nem világrengető adottságait a lehető legjobban igyekszik kihasználni e szimpatikus művész – nagyrészt sikerrel.

A Tosca mellékszerepeiben olykor-olykor fellépnek művészek, akik valóban értékes teljesítményt tudnak nyújtani, olyat azonban még sosem tapasztaltam, hogy egyszerre állt volna magyar színpadon ütőképes Angelotti, Spoletta, sekrestyés és Sciarrone. Maradjunk annyiban: ez az ünnepinek szánt előadás sem volt a szabályt erősítő kivétel. Még nagyobb szomorúsággal töltött el Medveczky Ádám vezénylése: más Tosca-dirigálásai alkalmával ápolt zenekari hangzást, ihletett pillanatokat köszönhettünk neki – most a zenekar egyetlen szürke és hangos massza volt, rengeteg pontatlansággal és gikszerrel. A technikai kivitelezés elégtelensége mellett a karmesteri megformálás szándékának sem tapasztaltuk nyomait: egy-egy kulcsponton jó erősen megzengetett, nyers forték kápráztatták el a hallgatóság bizonyos részét, a darab azonban nem volt felépítve, minden egyes hang esetlegesnek tűnt. E negatívumok eredményeképpen a Tosca partitúrájának éppen két legvonzóbb tulajdonsága: színgazdag hangszerelése és mérnöki pontosságú megszerkesztettsége veszett kárba.

Lukács Gyöngyi, Lado Ataneli és Kamen Csanev (Fotó: Éder Vera)

Lukács Gyöngyi, Lado Ataneli és Kamen Csanev (Fotó: Éder Vera)

És túl a zenei megvalósítás problémáin: el tudjuk fogadni Nagy Viktor alibi-rendezését mint szükséges rosszt – a csúnya díszletekkel és semmitmondó jelmezekkel egyetemben. Elfogadjuk, mert a Tosca ilyen közegben, az ún. általános operajátszás eszközeivel is hatásos lehet, ha van hozzá három jó énekes. De a színpadi minimumot – például hogy nem három ütemmel előbb csukom be az ablakot, mint hogy az azon beszűrődő zene elhallgat, vagy hogy nem nyitom ki egy laza kézmozdulattal azt az ajtót, amit fél perccel korábban gondosan kulcsra zártam – nem ártana betartani, mert ha így megy tovább, a következő előadáson már Tosca is visszapattan a fináléban…

Eva Johansson és Bátori Éva (Fotó: Éder Vera)

Eva Johansson és Bátori Éva (Fotó: Éder Vera)

A provincialitás és világszínvonal sajátos elegyét nyújtó Tosca után az Élektra minden szempontból kifogástalan produkció volt: a világ bármely pontján vállalható, székhez szögező, torokszorító, nagyszabású előadás. Ennek feltétele, hogy a darab a két és fél évvel ezelőtti premier óta folyamatosan karban van tartva. Ha csak a zenekari játékra figyelünk, nem a szétesés, a rutinszerűség, slamposság jegyeit halljuk – éppen ellenkezőleg: Kovács János vezénylése, mely már a premieren is lenyűgözően alapos műismeretről, betanítói munkáról és nagy formátumú dirigensi képességekről adott számot, mára tovább fejlődött, sőt beérett. Ha a premier idején éreztünk némi vissza-fogottságot, hűvös távolságtartást ebben a megközelítésben, úgy az mára a múlté: amint a zenekarnak vérévé vált a darab, úgy lett a formát előtérbe helyező, visszafogott karmesteri koncepcióból a formából feszültséget teremtő, a partitúrában rejlő gyúanyagot külső rásegítés nélkül kibontó – ne kerülgessük – zseniális vezénylés. S a zsenialitás nemcsak a nagyforma példaértékű felépítésén, vagy a darabban rejlő szenvedélyek maradéktalan kibontásán mérhető le, de olyan technikai jellegű apróságokon is, mint a dinamikai árnyalatok végtelen gazdagsága, melyek nem csak a zenekar differenciált játékkészségére hívják fel a figyelmet, de arra is, hogy még egy mamutzenekart sem lehetetlen úgy irányítani, hogy közben az énekesek mindvégig hallhatóak maradjanak.

Eva Johansson és Kovács Annamária (Fotó: Éder Vera)

Eva Johansson és Kovács Annamária (Fotó: Éder Vera)

A szereposztás is minden ponton maradéktalan örömmel szolgált. Eva Johansson Élektrája – jól hallhatóan – nem a szerepre termett hétmázsás súlyú drámai szoprán hang erejével hat: egy világos színű, németes műveltségűek által kedvelt szakszóval jugendlich-dramatisch szoprán (korábbi nagyszerű Éva és Sieglinde) oldja meg a gyilkos szerepet hangjának hihetetlenül fegyelmezett használatával. Noha az eszünkkel tudjuk, a szerep olykor hangi teljesítőképességeinek határait feszegeti, ez a fülünkbe eljutó, megvalósuló énekprodukcióban alig észlelhető: lenyűgöző a vokális formálás biztonsága és tudatossága, a zenekari tuttikon éles fényként áthatoló, olykor voltaképpen vékony hang magvassága – és nem utolsósorban a szerepformálás intenzitása is. Johansson a klasszikus Élektra-megformálások számos, a rendező által korábban kiirtott apró elemét visszacsempészi az előadásba (hisztérikus kacajok, a balta élezése stb.), ezt azonban olyan elhitető erővel teszi, hogy úgy érezzük, mintha kezdettől fogva részt vett volna a produkció betanulásában. Nem egy feltupírozott repertoár-előadásból kilógó sztárvendég, hanem nagyszerű együttes munka csapatjátékosa – szerepének súlyánál fogva válik elsővé az egyenlők között.

Eva Johansson és Perencz Béla (Fotó: Éder Vera)

Eva Johansson és Perencz Béla (Fotó: Éder Vera)

Bátori Éva Khrüszothemisze most is magával ragadóan sugárzó volt, a két előadás hangilag is kiemelkedően jó formában találta kiváló énekesnőnket. Kovács Annamária pszichológiai mélységeket feltáró, zengő mélységekkel kényeztető Klütaimnésztrája is az Operaház történetének kiemelkedően fontos alakításai közé tartozik. (Csupán egyet hiányoltunk: a lelkileg megtört figurához elválaszthatatlanul hozzátartozott a kopaszság, a nőiség megcsonkításának jelképe – ezt most hiába kerestük.) Perencz Béla Oresztésze vokálisan meggyőzőbb, mint a premier idején volt: fontos, megbízható pontja az előadásnak – mint általában minden német szerepében. Aigiszthosz szerepe a május 8-i előadáson szólalt meg igazán Wendler Attila jóvoltából, aki újfent bizonyította, hogy sokszor rosszul használt adottságait igazán a karakterszerepekben tudja kamatoztatni. Kiemelendő az is, hogy ebben a produkcióban nincs kitöltetlen szerep: a felvigyázónőt is egy Kukely Júlia hangi és színészi adottságai változtatják kellően súlyos szereppé, Boncsér Gergely a fiatal szolga félperces szerepében is feltűnt mind magabiztosabb színpadi jelenlétével, és külön említést érdemel, hogy az ötödik szolgáló négy társától gyökeresen eltérő szerepét mennyire pontosan formálja meg Fodor Gabriella – akinek sugárzó tisztasága Bátori Éváéhoz hasonlítható.

S ez a két Élektra még egy tapasztalattal szolgált. Noha mindkétszer kiválóan megalapozott előadást láthattunk (melynek alfája és ómegája természetesen Kovalik Balázs részleteiben – főképp végkifejletében – vitatható, ám összességében megkérdőjelezhetetlen szakmai színvonalú és szuggesztivitású rendezése), a második, május 8-i után az első, május 5-i már csak amolyan főpróbának tűnt. Szombat este a kevéssé inspiráló fél ház ellenére olyan izzó előadás, ideális alkotói közeg jött létre, ami jó előadásainkon is szokatlanul magas régiókba repítette a szerdán még „csak” kiváló előadást. Ha más nem is történt volna az egész Májusünnepen, már ezért is megérte volna megrendezni.

Norma Fantini és Fekete Attila (Fotó: Éder Vera)

Norma Fantini és Fekete Attila (Fotó: Éder Vera)

Csakhogy történt más is: a zárásképpen kétszer (május 11-én és 13-án) előadott Don Carlos az Élektrával egyenértékű élménnyel ajándékozta meg a legalább második alkalommal a nézőteret megtöltő közönséget. Tekintettel arra, hogy a darab újbóli műsorra tűzésekor részletesen górcső alá vettük a produkciót, most csak utalnék arra, hogy a decemberben elért igen magas színvonalat sikerült megtartani, s a hazai közreműködők egytől egyig kiváló formában szerepeltek. Fischer Ádám mély műértésről számot adó, a Verdi-zene izzását híven tolmácsoló vezénylése, ha technikailag nem is kifogástalan, de átéltsége miatt mégis ünnepi színvonalú játékra inspirálta a zenekart.

Wiedemann Bernadett kirobbanó Ebolija méltán váltotta ki a közönség ovációját és a vendégszereplők elismerését; minden regiszterben kiegyenlített, dús, érzéki mezzoszoprán, kifogástalan technika, lenyűgöző temperamentum – első osztályú szerepformálás. De nem kevésbé szívesen emlékszem Kálmándi Mihály sötét orgánumára és Posa lélektanilag is hiteles, a szerep szellemiségét is híven közvetítő alakítására is. Fekete Attilának továbbra is egyik legjobb szerepe Don Carlos: kisfiússága adekvát a szereppel, s a szólam követelményei nem állnak olyan távol képességeitől, mint néhány más szerepében; összességében megbízható, többnyire a társakéhoz felnövő alakítás az övé. Nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy Boncsér Gergely személyében ismét kvalitásos énekes alakította Lerma grófot, Kertesi Ingrid mennyei hangként pedig egyenesen a luxuskategóriába sorolható.

Norma Fantini, Wiedemann Bernadett és Kálmándi Mihály (Fotó: Éder Vera)

Norma Fantini, Wiedemann Bernadett és Kálmándi Mihály (Fotó: Éder Vera)

Norma Fantini a világ nagy operaházainak rendszeresen visszatérő vendége, magas árfolyamon jegyzett Verdi-szoprán – s méltán. Noha színre lépésének első perceiben némi játékbeli modorosságot regisztrálhattunk, hamar rá kellett jönnünk, hogy a hiba a mi készülékünkben van: nem az énekesnő, hanem Erzsébet zavarát láttuk viszont, a szenvedély és kötelesség között vergődő, érzelmeit önmaga előtt is leplezni kívánó, s színjátékból az udvar előtt is helytállni kénytelen királynő vívódását. Fantini Erzsébetje aktívabb jellem, mint amit az utóbbi évtizedben hazai pályatársnőitől megszokhattunk, s éppen aktivitásának elfojtása révén válik érzékletessé, hogy Erzsébet, noha tisztaságához és nemességéhez nem férhet kétség, nem az égből leszállt szent; éppen jellemének erőszakos megmásítása révén válik naggyá a szenvedésben. A világos színű, a magas regiszterben talán kissé túl vibrátós, ám mégis meggyőző szépségű drámai szoprán hang vivőereje nem tűnik különlegesen nagynak, ám az énekes tudatossága átsegíti a kényesebb pontokon – a vokális produkció egésze összességében hiánytalan benyomást kelt.

Ferruccio Furlanetto (Fotó: Éder Vera)

Ferruccio Furlanetto (Fotó: Éder Vera)

Ferruccio Furlanetto Fülöpje több kiváló teljesítménynél: ez bizony nagy alakítás, s az Operaház büszke lehet, hogy ilyen kaliberű művész ilyen szorongatóan nagy szerepformálásának otthont adhatott. A konzisztens, minden regiszterben kiegyenlített basszushang érzéki szépsége már önmagában véve is élményszámba megy. Pedig Furlanetto basszusa nem az a sötét, szlávos basszus, amelyhez lemezfelvételek sorának kiváló Fülöpjei hozzászoktathatták az operarajongót (nem is beszélve Székely Mihály kontrabasszusának emlékéről); a basszbariton szerepkörben is járatos művész hangja kifejezetten világos színű; hangjának nem természeti adottságánál fogva válik félelmetessé, hanem a tudatos építkezés, egy-egy jól elhelyezett vokális effektus megfelelő alkalmazása által. Ezzel összefüggésben színészi megközelítését sem kőszoborszerűség jellemzi: ez a Fülöp a maga megközelíthetetlenségében nagyon is közlékeny, kommunikatív, csak éppen legbelsőbb titkaihoz lehetetlen közelebb kerülni. A Fülöp–Posa kettős első szakaszában, ahol más Fülöpök mozdulatlanul, rezzenéstelen arccal hallgatják végig Posa nagyívű szabadság-tirádáját, Furlanetto folyamatosan reagál az elhangzottakra – mimikával, gesztusokkal (jellegzetes, csuklóból indított, ráhagyó legyintése mintegy vezérmotívuma az alakításnak) teszi láthatóvá Fülöp zavarát. A figura még monumentálisabbá válik az autodafé-képben, ahol Furlanetto az általam élőben hallott Fülöpök között elsőként realizálja azt, ami a kottában áll; a lefegyverzésre való felszólításai egyszer sem torzulnak kiáltássá, mindössze a személyiség súlyánál fogva válnak jelentőssé. Ám az alakítás csúcspontja mégis a szobajelenet, ahol a csupán általános beállításokra szorítkozó rendezésben Furlanetto pszichológiai realista alapossággal állítja be saját jeleneteit. Megoldja az ária kezdetének szónokias kérdését („Hol vagyok?”); az addig álmában beszélő Fülöp ekkor ténylegesen felriad. A nagyon is a földön járó figurától távol áll az őrületnek még az árnyéka is; pontos szerepértelmezés, jó megvalósítás. De nem felejthetjük azt sem, ahogy a király elküldi a főinkvizítort vezető két szerzetest, és maga kíséri a karosszékhez a főpapot, hogy aztán kérdései során végig mellette térdeljen, mintegy meggyónva neki kétségeit. S mennyivel hitelesebb a kvartett beállítása is úgy, hogy a király nem vágja pofon útszéli bunkó módjára Erzsébetet, s hogy a királyné nem lép hátra kettőt, hogy a karosszékbe ájulhasson, hanem a király karjaiban esik össze. S ami ezután következik, nevezetesen Fülöp kísérlete arra, hogy feleségével szemben gyengéd legyen, de ezzel párhuzamosan annak tudatosítása, hogy erre képtelen – nos, ez jelenet számomra a Májusünnep emberileg legmélyebb, leghitelesebb pillanata volt, méltó csúcspontja egy nagy alakításnak és egy katartikus előadásnak.

Ferruccio Furlanetto és Kálmándi Mihály (Fotó: Éder Vera)

Ferruccio Furlanetto és Kálmándi Mihály (Fotó: Éder Vera)

Az idei Májusünnep összességében a tavalyihoz hasonló összképet nyújtott: a vendégművészek produkciói a közepestől a kiválóig íveltek, a figyelem pedig jótékonyan terelődött a rendezés és a szcenika manapság középpontban álló kérdéseiről az énekes-alakításokra. Ezt nagyon fontosnak tartom a műfaj egyensúlyának megőrzése szempontjából, s már csak ezért is bizakodva várom a jövő évi – mennyiségileg szűkösebbnek, de művészileg hasonlóan izgalmasnak ígérkező – fesztivált.

(Fotók: Éder Vera)

Hasonló bejegyzések