Repertoárszemle XXIV.

2012. május 17.

Gioachino Rossini: A sevillai borbély – Magyar Állami Operaház, 2012. április 20., május 4. BÓKA GÁBOR kritikája

Basilio: Bretz Gábor (fotó: Csillag Pál)

A sevillai borbélyt nem játszani: luxus. A mű kikezdhetetlenül népszerű, magas nézőszámot vonz – a recesszió közepette is biztos kasszasiker a színházaknak, lényegében az előadások színvonalától függetlenül. Ennek ellenére – kell-e mondani? – a nívó biztosítása elsőrendű feladata kell, hogy legyen egy intézménynek: magára valamit is adó operaház nem építhet arra, hogy A sevillai borbély úgyis siker, minek is vacakolni a részletkérdésekkel. Ha van muzsika, ami a részletszépségekben él, úgy az Rossinié: ha a kidolgozottságot egyfajta olaszos elán hivatott elfedni, abból óhatatlanul felületesség sugárzik. Hasonlóképpen áll a dolog a színpadi megvalósítással: a darabot pusztán gegek gyűjteményeként színre vinni, minden emberi hitelt nélkülöző színpadi modorosság-gyűjteményként tálalni több mint bűn. Világos tehát, hogy A sevillai borbély olyan opera, melyet alapszinten előadni könnyű – jól előadni azonban nagyon nehéz, voltaképpen sokkal nehezebb, mint egy Puccini-operát. Ráadásul a repertoárrendszerhez ragaszkodó Magyar Állami Operaházban fokozottabb veszély fenyegeti a kevés próbával megvalósuló előadások, a gyakori új beállások, a hamar megkopó színpadi produkció miatt.

Ami az utóbbit illeti: Békés András 1985-ös, a maga idejében felkavaróan modern rendezése három évvel ezelőtti felélesztésekor már inkább nemesen konzervatív, a hagyományok szabta kereteket csak mértékkel feszegető, de persze minden ízében mívesen és ízlésesen kidolgozott munkának tűnt. Kovalik Balázs színpadra állítóként akkor a revitalizálás feladatát vállalta magára, ami azonban a sok esetben első premierjét abszolváló szereposztás miatt csak részben sikerülhetett – alapvetően működőképes, de nem rossinisan pezsgő produkcióra emlékezhetünk 2009 februárjából, mely elsőként talán az egy évvel későbbi Májusünnepen mutatta saját legjobb arcát néhány kiváló vendégművész jóvoltából. A mostani előadások kérdése számomra elsősorban az volt, hogy a két új szereplővel kiegészült csapat mennyire képes élettel telíteni az előadást akár zenei, akár színpadi értelemben?

Rosina és Figaro: Mester Viktória és Molnár Levente (fotó: Csillag Pál)

A két általam látott előadás nagyon eltérő képet mutatott. Április 20-án a produkció kétségtelenül meglévő értékei ellenére sem tudott átlendülni egy bizonyos határon, aminek okaként magam a számos pontatlanságot jelölném meg. Ezek nem csupán a színpad és a zenekar közötti összhang hiányáról tanúskodtak, de magában a zenekarban is jelentkeztek, s ez némi árnyékot vetett Halász Péter alapjában szimpatikus, és jó színházi érzékről tanúskodó vezénylésére, melyben nagyszerűen megoldott részletek váltakoztak sikerületlenekkel (a nyitány például már igen korán „besült”). Május 4-én viszont rá sem lehetett ismerni a zenekarra: nem csak a lendület tartott ki első perctől az utolsóig, de játékuk pontosság tekintetében is beérett – így aztán jóval több kiderült Halász Péter karmesteri megformálásának részletszépségeiről, s ez alapján kijelenthetjük: hivatott dirigens kezébe került a darab, aki megfelelő körülmények között a Rossini-stílust nem éppen anyanyelveként beszélő operaházi zenekarral is érvényesíteni tudja elképzeléseit.

Mester Viktória, Megyesi Zoltán, Bretz Gábor és Fülöp Zsuzsanna (fotó: Csillag Pál)

A zenekari árokkal szemben a színpadot mindkét este a lendület uralta – elsősorban Molnár Levente jóvoltából. Régóta vártuk, hogy e Bécsben és Londonban is prezentált szerepében immár itthon is bemutatkozhasson – nem hiába. A hangi megvalósítás több mint perfekt: lefegyverző. A még mindig nagyon fiatal bariton mintha nem ismerne akadályt e cseppet sem könnyű szerep technikai nehézségeinek legyőzésében – sőt, azoknak nehézség volta jószerivel fel sem merül őt hallgatva. Ha három éve, a premier kapcsán azon morfondírozhattunk, hogy manapság a világ operaszínpadait nem a Figarók, hanem az Almavivák uralják, úgy most kijelenthetjük: Molnár Levente személyében olyan Figarónk van, aki igenis irányítja az eseményeket, sugárzó középpontja az előadásnak. Persze nem hibátlan alakítás ez: az a fajta életfilozófia, melyet a legnagyobbak – egy Melis György, egy Hermann Prey – nagyon eltérően, de egyaránt képviseltek, teljesen hiányzik belőle – ezt azonban csak tényként regisztrálhatjuk, hiszen az efféle művészi affinitás nem tanulható, adottság kérdése. Tanulható lenne viszont a rendezői instrukciók alázatosabb betartása, a színpadi mókázás megtartása bizonyos határok között: e tekintetben, úgy érzem, Molnár Levente időnként túllő a célon – jóval kevesebbszer, mint korábbi budapesti Mozart- vagy Donizetti-szerepeiben, de még mindig valamivel többször az ideálisnál. Ezek az apróságok azonban nem változtatnak azon, hogy Molnár Levente beállása a produkcióba hatalmas nyereség – jó lenne még sokszor látni és hallani őt Figaróként.

Bartolo és Basilio: Szüle Tamás és Bretz Gábor (fotó: Csillag Pál)

Ahogy Bretz Gábort is Don Basilio szerepében. A szerep értelmezésének két lehetséges iránya közül ő nem a nemzetközi színpadokon uralkodó démonizálást, hanem a magyar hagyományban (Székely Mihály! Kováts Kolos!) mélyebb gyökerekkel bíró lecsúszott, kétes egzisztenciát viszi színpadra – részint saját, alapvetően humánus színpadi alkatával, részint az előadás szellemével összhangban. Mindvégig magas színvonalú vokális produkcióját mintegy előre megkoronázza a szerep belépője, a zenekari ágyúlövéshez igazodva kirobbanóan előadott Rágalomária, mely megérdemelten arat nagy közönségsikert.

Rosina kavatinája Mester Viktória elővezetésében ezzel szemben érdemeinél jóval kisebb méltányolásban részesült a publikum részéről – az okát kutatva magam legfeljebb a hangadás bizonyos fokú egyenetlenségeit, a dús mélyregiszterrel szemben kicsit kiüresedő, ámde hibátlanul megszólaló magasságokat jelölhetném meg. Csakhogy ezt az apró hiányosságot bőven ellensúlyozzák a vokális megformálás egyéb szépségei, a gyöngyöző koloratúrák, vagy a már említett érzékien telt mélységek – no meg a színészi alakítás, mely a stendhali értelmezést, a kislányba bújtatott amazont szokatlan evidenciával hiteti el a nézőkkel.

Megyesi Zoltán Almaviváját kivételes hely illeti meg e szerep és általában a Rossini-tenorszerepek hazai interpretációtörténetében vokális kidolgozottsága, a szólam megformálásának igényessége és stílusossága okán. Olyan – a premier óta egyébként sokkal felszabadultabbá vált – alakítás ez, mely alapot adhatna arra, hogy további Rossini-darabokat mutassanak be a művész kedvéért.

Bartolo: Szüle Tamás (fotó: Csillag Pál)

Vokális szempontból Szüle Tamás Bartolója nincs egy súlycsoportban a szereposztás többi tagjával: első felvonásbeli áriájának hadaró része megoldatlan, s ez bizonyos fokig a színpadi alakításra is rányomja a bélyegét. Ami más pillanatokban ugyanakkor kellően felszabadult ahhoz, hogy sosem túlzó, s mindig jóízű komédiázásával méltóan illeszkedjen bele a fiatalok alkotta szereposztásba – időnként még a Gardelli által emlegetett „Bartolo-tragédiából” is megcsillantva valamit. Fülöp Zsuzsanna Bertaként értékes kabinetalakítással és jól megoldott szólójelenettel járult hozzá a sikerhez.

Mert a nagy siker természetesen most is megvolt – s úgy érzem, ezúttal nem csak a mű önerejénél, de – legalábbis május 4-én – az előadás értékeinél fogva is. A produkciót ebben a formában nem játszani tehát luxus lenne – sőt úgy vélem, csak négy alkalommal műsora tűzni is luxus volt. Nem dúskált ez az évad annyira a jó előadásokban, hogy ne tudtunk volna elviselni még néhány hasonlóan üdítő sevillai kirándulást.

Hasonló bejegyzések