Repertoárszemle XXII.

2011. március 10.

Arrigo Boito: Mefistofele (új szereplőkkel) – 2011. február 20., 23. BÓKA GÁBOR kritikája

Régen írhattuk le utoljára az Operaház kapcsán, hogy – mintha mi sem történt volna – problémamentesen lezajlott benne egy premier. Most, szabályt erősítő kivételként, ez is megesett: a Mefistofele második szereposztásának is megadatott, hogy bemutatkozhasson az idei évadra kitűzött négy előadásán – hogy aztán jövőre a feledés homálya borítsa be ezt a kiemelkedő minőségű produkciót. Azt ugyanis elöljáróban leszögezhetjük: a szcenikailag (Antal Csaba) és rendezésében (Kovalik Balázs) egyaránt remekmívű előadás második szereposztásban is élményt adó nézni- és hallgatnivaló, amint ezt a közönség reakciói is tanúsították.

Az előadás egészéről elmondható, hogy bár az új csapatban az elsőhöz képest máshová kerültek a hangsúlyok, összességében a két általam látott előadás is ugyanolyan izgalmas, figyelemfelkeltő produkció volt, mint a szeptemberi széria. Ez nem utolsó sorban a darab új karmesterének, Köteles Gézának az érdeme. Az utóbbi években nem egy alkalommal figyelhettünk fel a fiatal dirigens színházi érzékére, határozott, karakteres zenei elképzeléseire, muzikalitására, magabiztos irányítói készségére (mindezek elsősorban a Pomádé király előadásain mutatkoztak meg) – bizonyos előzetes elvárásokkal érkeztünk tehát az előadásra, melyeknek Köteles Géza teljességgel meg is felelt. A zenekari hangzás igényes és szép (ez nyilván a premiert megelőző gondos betanítói munka eredménye is), a hangzás sosem túlvezérelt (pedig a partitúra bőségesen kínál lehetőséget a harsogásra), s feltűnő, hogy Köteles mennyire odafigyel az énekesekre, hogy vezénylése az előadás egészére, s nem csak a zenekari árokra irányul. Mivel a Mefistofele nem olyan opera, amely akár technikailag, akár érzelmileg könnyen adná magát, úgy vélem, ennek megszólaltatása volt Köteles Géza eddigi legigényesebb operaházi feladata, melyet kiválóan oldott meg – lehetetlen, hogy az ilyen teljesítményeknek ne legyenek konzekvenciái a jövőben.

Gaston Rivero, Bazsinka Zsuzsanna és Palerdi András

Gaston Rivero, Bazsinka Zsuzsanna és Palerdi András

Faust szerepében vendégénekes, Gaston Rivero mutatkozott be. Az operaházi rendszerváltás óta eltelt rövid időszakban, az évad közben felforgatott szereposztásokat értékelve gyakran merül fel a kérdés, hogy a jelentősen megszaporodott importénekesek közül kit volt érdemes meghívni és kit nem – a karácsonyi Bohémélet-sorozat tapasztalatai alapján magam erős szkepszissel figyelem e legújabb kori vendégjárást. Gaston Rivero azonban, futballnyelven szólva, minőségi igazolás, szerepformálása igazolta meghívását. Pedig a művész többszörös hátránnyal indul: sem hanganyaga, sem testalkata nem kelti bennünk a klasszikus hőstenor-képzetet, ám ő profi módon lesz úrrá az akadályokon. Alkata kifejezetten előnyére válik a rendezés által megkövetelt értelmiségi, szemüveges Faust-figura megteremtésekor, hanganyaga pedig (melynek megítélése persze személyes ízléstől függ, de engem önmagában nem különösebben nyűgöz le) énekkultúrája jóvoltából jóval előnyösebb színben tűnik fel a ténylegesnél. A dallamívek lekerekítettsége, a magasságok biztos, nem préselt, hanem természetes megszólaltatása, no és nem utolsó sorban az anyanyelvi természetességű dikció mind-mind tanulságokkal szolgálhatnának a papírforma szerint jobb képességű, ám általában mégis gyengébb teljesítményt nyújtó hazai kollégák sorának.

Bazsinka Zsuzsanna után szinte kiáltott Margit és Heléna kettős szerepe: e kiváló drámai érzékkel megáldott lírai szoprán ismét legsajátabb szerepkörében nyújt kiemelkedő alakítást. Az éneklés kifogástalan, a színpadi jelenlét pedig mind a szerep fennsíkját jelentő börtönjelenetben, mind a Heléna-képben (különösen a Trója lerombolására emlékező pillanatokban) olyan intenzíven átélt, hogy a néző olykor szinte szégyenlősen elfordítaná tekintetét ennyi szenvedés láttán. Az alapvetően nem realista előadási közegben Bazsinka Zsuzsanna alakítása húsbavágóan valóságos, ám ezt a hatást nem realista eszközökkel, hanem személyes kisugárzásával éri el. Az évad nem túl nagy számú kiemelkedő pillanatainak legnagyobbjait éltük át a Margit-ária és a börtönjelenet kettősének hallgatásakor.

Jelenet, 3. felvonás

Jelenet, 3. felvonás

Partnereinél valamivel halványabb Palerdi András a címszerepben, noha ez a szerepformálás is magas színvonalú, alaposan előkészített és kidolgozott. Palerdi jóvoltából él a figura, e (rendezői koncepcióból adódóan) nem-démoni Mefisztó – Nyársatnyelt Tóbiáson kívül még egyetlen szerepében sem láttam e kiváló adottságokkal rendelkező énekest ilyen lelkesedéssel és meggyőzően játszani. Hogy mégis bizonyos hiányérzetünk marad az alakítást követően, az megítélésem szerint a vokális produkcióra vezethető vissza, mely ezúttal inkább korrekt, mintsem élményszerű. Ez nem annyira a felkészültség, mintsem a hangi adottságok számlájára írható – Palerdi hangja inkább basszbariton, mint igazi basszus, mély hangjai (még az olasz opera nem éppen extrém mélységeket igénylő világában is) nem igazán átütőek, s a magasságok is elvékonyodnak olykor. A művész énekkultúráját dicséri, hogy elfogadhatóan megoldja ezeket a kényes pillanatokat, ugyanakkor az erőfeszítés bizonyos fokig a színészi alakításra is visszahat, amiért az minden meggyőző ereje ellenére is nélkülözi a teljes felszabadultságot – ezt elsősorban a Walpurgis-éj magánszámának számos apró jeléből, bizonyos (a másik szereposztásban nagyot szóló) játékötletek felemás kivitelezéséből vagy teljes kihagyásából veheti észre a néző. (Az EU-zászlót például meglehetős enerváltan tekeri magára Palerdi a „Van trónom, van kormánypálcám, / és kényura vagyok büszke királyságomnak, / de az egész világot markomba akarom zárni!”  szavak közepette – pedig mennyivel nagyobbat üt ma ez a részlet, mint akár csak fél évvel ezelőtt is!) Mindezekkel együtt is Palerdi András Mefistofeléje színvonalas, jó alakítás, biztos pontja a produkciónak – és fokozatos felszabadultabbá válásával még jobb lehetne.

Kiss Tivadar és Gaston Rivero

Kiss Tivadar és Gaston Rivero

Azért a feltételes mód, mert immáron nyílt titok: lehetne, de nem lesz. Az Operaház vezetése különböző okokra hivatkozva jövőre nem játssza legkiválóbb előadásainak egyikét, mely egy izgalmas, noha nem beteljesült tökéletességű művet katartikus előadásban kínált a közönségnek. Az utolsó (mindössze nyolcadik!) előadás délelőttjén elhangzott: bizonyos, az utóbbi években bemutatott, hatalmas díszleteket és bonyolult színpadtechnikát alkalmazó előadások a nagy anyagi befektetés ellenére igen alacsony nézőszámot vonzanak, ezért kerülnek le a műsorról. Mindez nem vonatkozhat a Mefistofelére, melyre az általam látott öt alkalommal kivétel nélkül telt ház volt kíváncsi. A február 23-i, utolsó előadás végén pedig egyenesen álló taps köszöntötte a művészeket és búcsúztatta az előadást, mely olyan minőségű operaszínházi esztétika jegyében fogant, ami a jelek szerint a közeljövőben nemigen fog otthonra találni a honi operajátszás keretein belül.

(Fotók: Juhász Attila, Magyar Állami Operaház)

Hasonló bejegyzések