Múltidézés – ünneprontókkal

2010. augusztus 10.

Giacomo Puccini: Bohémélet – Budafest Nyári Opera- és Balettfesztivál, 2010. augusztus 8. CSEPELYI ADRIENN kritikája

Rost Andrea

Rost Andrea

Érdekes tapasztalatot gyűjtöttem ma reggel: ha az ember beüti a Youtube keresőjébe Puccini nevét, láthatja, hogy nem a Toscára, nem a Pillangókisasszonyra és nem is a Turandotra keresnek rá legtöbben, hanem a Bohéméletre. Nos, ami engem illet, nem épp ez a kedvenc darabom a szerzőtől, ám a tegnap esti előadást azért nem hagyhattam ki. Manapság ritka ugyanis mifelénk az operatörténeti pillanat, kapva kaptam hát az alkalmon, hogy elcsípjem Rost Andreát Mimi szerepében – első alkalommal a Magyar Állami Operaházban.

Előre leszögezném: szeretem a Budafest rendezvényeit, értékes és szép kezdeményezés ez a sorozat (bár a műsorfüzetükre ráfért volna egy korrektor), amely minden évben hoz néhány különleges élményt. Annál kevésbé szeretem a Budafest közönségét: soha ennyi, gátlástalanul a művészek képébe vakuzó nézőt és a pár perces köszöntőbeszéd ellenére is késő (!) delikvenst nem láttam még, mint tegnap. Tessék mondani, kérem: a második felvonás kedvéért cicomázták magukat annyira?

No de vissza a tárgyhoz!
Rost Andrea gazdag, színes és erőteljes hanganyagát legfeljebb a néha (szerencsére ritkán) túlzásba vitt vibratóival tudja aláásni, ám ezen az estén (nagyon helyesen) kerülte az általam nem éppen kedvelt eszközt. Szerettem őt Mimiként: tiszta volt, megejtően szép és egyszerű, miközben hangjából mélységes kétségbeesés, naivitás és boldogság sugárzott akár egyetlen árián belül: elképesztő színskáláját képes közvetíteni az érzelmeknek. Úgy tűnik, ő a naivaszerepekben teljesedik ki igazán, de ha zsákba meg usánkába öltöztetik, akkor se tudom róla levenni a szemem: operaszínpadra született.

Alex Vicens

Alex Vicens

Éles ellentétben állt vele Alex Vicens (Rodolphe), aki ugyan rendre a nagy ívű, szenvedélyes szerepekben hódítja meg a közönséget, itt azonban számomra kicsit túl sok, túl harsány és túl éles volt, s nem csak játéka, de néhol a hangja is. Kifejezetten nyílt, világos tenorja tökéletesen működött „férfitársaságban”, a bohémek között, ám abban a pillanatban, ahogy kettesben marad, vagy legalábbis duettezik Mimivel, más kifejezésmódot, más hangnemet illett volna megütnie, mert így kissé egysíkúvá és szerelmi szempontból hiteltelenné vált az előadása. (Ráadásul ki tudná ezeket az apró árnyalatokat hitelesebben megélni és előadni, ha nem egy lánglelkű költő?) Döcögősen, nyersen kezdett a darab elején, nagyáriájában pedig rendre föléintonált.

Az est mellékszereplői közül kettőt emelnék ki.
Váradi Zita lubickolt Musette szerepében, harsogó és frivol, csupa élet, csupa szín alakítása pont olyan volt, amilyennek a kor „nagyasszonyait” elképzelem: gyönyörű, vad, ugyanakkor kiváló önértékeléssel rendelkező, érző lelkű, nagybetűs NŐ. Ráadásul hangilag is könnyedén és természetesen oldja meg a szerepet. Brava!
Rácz István Kabátáriája megríkatott. Olyan megtört volt a hangja, olyan mélységeket villantott meg benne, hogy egy pillanatra emberközelivé, mi több, megérthetővé tette számomra valamennyi bohém közül a legsemmirekellőbbet: az önjelölt filozófust. Köszönet érte!

Váradi Zita

Váradi Zita

Ami a többi bohémeket illeti, Ambrus Ákos (Schaunard) és Molnár Levente (Marcel) is kiválóan teljesített, érdemes volt figyelni, mennyire összhangban mókázott a kvartett – értve ezt az apró spontán gesztusokra és a begyakorolt mozdulatokra egyaránt.
Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara (Kesselyák Gergely vezényletével) azonban egy árnyalattal haloványabb, fakóbb volt a kelleténél, még az egyébként indokoltan harsány jelenetekben is. Nagyobb hibát nem véltem felfedezni játékukban, ám egy Puccini-opera nem közepes lángon melegített zacskós leves, hanem égető, forró tűz – ez hiányzott a vasárnap esti produkcióból.
Az énekkarral – leszámítva a tolongás hevében elejtett dobot – elégedett voltam, hogy a zenekar az énekesekhez képest halk volt, az nem az ő hibájuk.

Bár általában nem kedvelem az ódon, prehisztorikus szcenírozásokat, Oláh Gusztáv Bohémélet-díszletei (akárcsak Márk Tivadar jelmezei) kedvesek a szívemnek, különösen igaz ez a harmadik kép téli fasorára. Ha már hagyományos, akkor legyen így hagyományos – Istenem, mekkora a különbség a borzalmas Nabucco-lepedőkhöz képest!
Nádasdy Kálmán rendezése (már legalábbis ami maradt belőle) hagyja élni, lélegezni a történetet, semmi olyanra nem kényszeríti az énekeseket, ami nem volna célszerű – ám ebben olyan letisztultság és elegancia lakozik, hogy összetenném a két kezem, ha ilyen rendezésekkel halmoznának el utódai. Leszámítva az utolsó jelenetbeli furcsaságot, hogy a halott Mimi mellett elhaladó Rodolphe-nak okvetlenül látnia kellene, hogy a lány már nem él, de rajta kívül mindenki más látja azt (miért nem néz rá? Miért kell a szoba másik végében ülnie, ha emiatt logikai bukfenc következik be az amúgy sima eseményfolyamban?), hibátlan, aprólékosan kiművelt és szórakoztató előadás ez. Kérdés persze, hogy Nádasdytól származik-e ez a faramuci ötlet, netán a darabot „színpadra állító” ifj. Palcsó Sándortól, esetleg az énekesek összeszokottságának hiányából fakadt.

Úgy gondolom, néha igenis szükség van az effajta előadásokra: visszaadnak valamit az opera lelkéből, múltjából, a mi Aranykorunkból, amit jólesik magunkba szippantani és elraktározni az ínséges időkre.

Hasonló bejegyzések