Csendes siker

2010. október 27.

Ian Bostridge áriaestje a Művészetek Palotájában – 2010. október 22. BÓKA GÁBOR kritikája

Ian Bostridge (Fotó: Sheila Rock, EMI)

Ian Bostridge (Fotó: Sheila Rock, EMI)

Nincs mit csodálkozni azon, hogy szolid félháznyi közönség volt csak kíváncsi október 22-én este Ian Bostridge első budapesti fellépésére. Az (egyébként világhírű) angol énekművész nem tartozik a magukat a művek rovására előtérbe helyező dalnokok mind szélesebb táborába, ráadásul repertoárja sem abból a korszakból (jelesül az olasz nagyromantika és verizmus korából, közelebbről Verdi és Puccini életművéből) táplálkozik, amellyel ma Magyarországon szinte kizárólag sikert lehet aratni. Mivel az elmúlt pár évben láttunk rá példát, hogy nemzetközileg elismert, nagy presztízsű énekes adottságairól eltérő, ámde népszerű műsorral érkezett hazánkba, annál inkább értékelendő, hogy Bostridge nem tér le a számára kiszemelt útról – mely a német dalirodalom szinte teljes spektruma mellett a barokk és a klasszika lírai tenorszerepeit, illetve a XX. század repertoárjából elsősorban Britten munkásságát öleli fel. E következetes művészi magatartással szép karriert lehet befutni – máshol, de nem Magyarországon. Ezt a szomorú tényt mintegy lakmuszpapírként jelezte, hogy a Művészetek Palotája máskor oly naprakész és gazdag kínálatot biztosító lemezboltjában ezúttal alig árválkodott néhány Bostridge-lemez.

Csodálkoznivaló tehát nincs a történteken – sajnálkoznivaló annál inkább. Aki vette ugyanis a fáradságot, hogy meghallgassa a koncertet, magasrendű művészi élmény emlékével térhetett haza. Sietek hozzátenni: az élmény nem pusztán intellektuális jellegű volt – noha az efféle repertoárban jeleskedő és számottevő történészi múlttal is rendelkező előadót hajlamosak vagyunk előzetesen az „intellektuális művész” címke alá gyömöszölni. A tapasztalat azonban azt mutatja, Bostridge nemcsak a művészi megformálás tudatosságában jeleskedik (melynek a kikezdhetetlen, mellesleg felsőfokú tanulmányok nélkül elsajátított énektechnika csak egyik összetevője), de az ihletett pillanatok által kiváltott nagy csöndek előidézésében is. Mindezt szinte eszköztelen előadásmóddal éri el: tartózkodik a barokk muzsika minden tekintetben korhű előadásmódjától – vagyis éneklése során nem illusztrál, a zene és a szöveg által sugallt érzelmeket nem fordítja le egy az egyben vokális effektusokra. De azt sem mondhatjuk, hogy Bostridge előadásmódjának átéltségével fegyverezne le; ugyanis az egész koncert során úgy tűnt, a művészt lehetetlen kizökkenteni saját világából, amit maníros színpadi megnyilvánulásai jeleztek. Bostridge mindvégig önmaga a színpadon: forgolódása, hunyorgatása, állandó izgés-mozgása mintha éppen erről, a néha már-már kínos őszinteségről akarná elterelni a figyelmet.

Ian Bostridge (Fotó: Sheila Rock, EMI)

Ian Bostridge (Fotó: Sheila Rock, EMI)

Azon kapom magam, hogy írásom elején leszögeztem: nem saját magát a mű elé helyező személyiséggel állunk szemben – s most mégis hosszabb ideje foglalkozom ezzel a személyiséggel. Ellentmondás? Nem feltétlenül: Bostridge valóban erős egyéniség, de nem a szó temperamentumos, lehengerlő értelmében – fő vonásai inkább az elmélkedés és a megfigyelés. Természetesnek látszik tehát, hogy a műsor első részében felhangzott Vivaldi-ária (La tiranna) eget-földet megmozgató kitárulkozását az énekes még nem tudta a maga teljességében élményszerűvé tenni. Ehhez hozzájárulhatott az is, hogy a mindvégig betegséggel küzdő Bostridge-nek az első számokban még a hang pozicionálásáért is meg kellett küzdeni. (No és ahhoz is hozzá kellett szoknia a Giardino Vivaldi-játékán szocializálódott fülnek, hogy a kíséretet ellátó első osztályú együttes, a Fabio Biondi vezette Europa Galante megközelítése nevéhez méltóan inkább gáláns, mintsem szélsőségekben tobzódóan szenvedélyes.) Az első részt lezáró Boyce-szám (SoftlyRise, O Southern Breeze) a maga mérsékeltebb érzelmi skálájával már minden tekintetben adekvátan szólalt meg – eddigi megállapításaink mellé pedig azt is feljegyezhettük, mily sokat emel egy előadás hitelességén, ha az előadó anyanyelvén énekel. A második rész erről a szintről rugaszkodott még magasabbra, egészen az első ráadásként énekelt Ariodante-részlet, a Scherza infida csúcsáig. Itt minden együtt volt, hogy valóban nagy muzsikálás fültanúi lehessünk: a koncert végének felfokozott lelkiállapota, az énekes immár optimális fizikai és mentális állapota – s végül a Vivaldiénál kontemplatívabb Händel-muzsika. Ian Bostridge jóvoltából megtapasztalhattuk, hogy milyen is az, amikor két kisebb energia összeadódva nagyobb robbanást eredményez, mint az előzőleg hatásosabbnak gondolt gyúanyag.

A robbanás ugyanis bekövetkezett az est végén: az addig röviden és visszafogottan tapsoló közönség még a zenekar távozása után sem hagyta abba a tapsot – ilyesmit öt éve nem láttam magyar koncertpódiumon. Épp ezért szomorú, hogy ha nem is milliókat, de még kétszer ennyi embert sem sikerült becsalogatni erre a sokáig emlékezetes koncertre.

(Fotók: Sheila Rock, EMI) 

Händel: Ariodante – Scherza infida

Hasonló bejegyzések