Az álarcosbál Wrocławban, 2012. június 20. CSEPELYI ADRIENN írása
Tizenötezer ember. 15 000. Ízlelgetem, próbálgatom a mennyiséget, de még úgy is felfoghatatlanul nagynak tűnik, hogy ez két előadás közönsége. Márpedig a szám valós: ennyien nézték meg Wrocławban Az álarcosbált – szabadtéren, egy futballstadionban. És nem ez volt a legmegdöbbentőbb számomra az este folyamán.
A szabadtéri előadásoknak évtizedes hagyománya van a lengyel városkában: minden évben műsorra tűznek egy megaprodukciót az Olimpiai Stadionban, bár őszintén megvallom, amíg nem néztem meg a saját szememmel ezt az ideit, nem egészen volt elképzelésem, mit is jelöl pontosan ez a nagyívű jelző. Na, most már tudom.
Wrocław már régi, kedves ismerősként fogad, valahányszor visszatérek, de mivel a város nem túl nagy, én meg szeretek sétálni, nem nagyon utazgattam a helyi tömegközlekedési eszközökön. Most azonban egy Chaplin-filmbe illő lábtörésnek hála, eszem ágában se volt sétálni, így villamossal indultam a stadionba, meleg ruhával és esernyővel felszerelkezve. Arra már csak a tömött járművön jöttem rá, hogy a fedélzeti jegyautomata csak bankkártyát fogad el, ami persze nem volt nálam – erre a körülöttem álló utasok döbbentettek rá, mert meg voltam győződve róla, hogy csak nem találom a megfelelő ablakot a pénzemnek. Letörtségemet látva egy középkorú hölgy határozottan odalépett a géphez, majd három másodperc múlva odanyújtott nekem egy jegyet. Hiába próbáltam érte odaadni a három zlotyt készpénzben, köszönte, nem kérte, sarkon fordult, és arrébb ment.
Még nem ocsúdtam az első sokkból, amikor már jött is a másik: a stadion előtt a villamos egy pillanat alatt teljesen kiürült – mindenki Az álarcosbálra jött ugyanis. A bejáratnál már tömött sorokban kígyóztunk befelé, utoljára focimeccsen éltem át ilyet, az se Magyarországon volt. A java azonban még csak most jött: ha nem sántítottam volna, biztos ugrok egyet ijedtemben, amikor befordultam a szektorok bejáratához. Lacikonyha, teázó, pirogos és pattogatottkukorica-árusok, óriási hangfalak és egyelőre ismeretlen rendeltetésű, böhömnagy gépek, plusz álarcos emberek. Mert Az álarcosbálra álarcban megyünk, barátocskám. Ha esetleg nálatok nem tudnák az ilyesmit. Az ominózus álarcok a délelőtti jelmezes felvonulásból maradtak: Wrocław énekkarai és táncosai parádéztak egy órán át a belvárosban mazsorettekkel és katonazenekarokkal. Na, ez a körítés.
A stadion lefelezett gyepén áll egy gigantikus kivetítő hangfalakkal körbevéve, és persze az egyelőre rejtélyesen összecsukott, de még így is irdatlan méretű díszletek. És tömeg. Lefotóztam, mert messziről jött ember azt mond, amit akar – meg hát magamnak is akartam egy képet róla, hogy másnap reggel ne tűnjön fájdalomcsillapítók miatti lázálomnak az a 7500 ember.
Ami a megaoperát illeti, tessenek elképzelni mindezt igen gyors egymásutánban, esetenként párhuzamosan: óriáskivetítő, fényorgia, tűzijáték, igazi máglyák, gigantikus lampionok, görögtűz, forgószínpad, a történet előrehaladtával összeálló díszlet. Bevonulás szigorúan igazi, élő lovakon. Szinte zsibbadtam az első felvonás végére, és még csak nem is a fentiek ütöttek igazán mély sebet kissé ványadt magyar operaönérzetemen, hanem az, hogy mindeközben nemhogy első osztályú, de egyenesen kiemelkedő énekeseket hallottam. (És levonhattam azt a következtetést, hogy Ulrica áriáját utálják a lovak, félnek tőle és megbokrosodnak. Leellenőriztem: a második előadáson is ugyanazoknál a hangoknál kezdtek el nyeríteni. Kísérteties.)
Oscar szerepében Aleksandra Kubas egészen lenyűgözött hangi adottságaival és már-már földöntúlinak tűnő frazírozásával. Giuseppe Altomare telt, kellemes baritonja (Renato) és Anna Lubańska vérfagyasztóan hiteles Ulricája szintén kiemelkedtek az egyébként nagyszerűen teljesítő énekesek közül. A zenekar és a kórus a nehézségek ellenére is pompásan működött együtt – az előadás nem csak látványát, de hangzását tekintve is a legmagasabb igények szerint készült.
A szünetben aztán a végső gyomrost is bevitte a wrocławiak mérhetetlen profizmusa: a lacikonyhák körül beindították a szélgépeket és a lézervető ágyút, így a sejtelmes, lila ködben bolyongva volt lehetőségem végignézni, hogyan lényegül át gyermekké a nyolcvanéves néni és a tarra borotvált bőrdzsekis harmincas, hogyan csacsognak a tizenéves lányok arról, milyen elképesztően jó ez a darab – és hogyan lesz egy operaelőadásból szenzáció, esemény és élmény. A lézertől, pirogillattól meg a kultúrsokktól megrészegülve visszabukdácsoltam a lelátóra, és hagytam, hogy magával ragadjon a darab grandiózus befejezése, az aprólékos műgonddal megtervezett, több száz emberből álló élőkép, és persze a kitörő ováció, ami mindezt fogadta.
Láttam már néhány kiemelkedő előadást életemben. Jártam a világ jelentős operaházai közül többen is. Beszélgettem már nagy művészekkel, élhettem át botrányt, veszteséget, felemelő és megható pillanatokat a páholyomból. Azt azonban, amit ettől a két Álarcosbáltól kaptam, csak nagy sokára sikerült szavakba öntenem. Ez az előadás nevetve taposta ízzé-porrá az összes létező előítéletet az opera tetszhaláláról, és semmisítette meg azt az évek óta erősödő, kétségbeesett érzést a lelkem legmélyén, hogy az, amit csinálok (az opera népszerűsítése), egy kilátástalan, már-már megmosolyogni való, bolond küzdelem. Nem az. Az opera, az az opera, amit 2012-ben, az labdarúgó Európa-bajnokság kellős közepén láttam Wrocławban, él. Szemébe röhög mindazoknak, akik a koporsóját ácsolták, és köszöni szépen, jól van. A hangzásából ítélve nagyon jól.
Fotók: Opera Wrocławska
Wyobraż sobie wszystkie superlatywy – Bal maskowy Giuseppe Verdiego we Wrocławiu
Przedstawienia na wolnym powietrzu mają dziesięcioletne tradycje we Wrocławiu: w każdym roku znajduje się w repertuarze jedna megaprodukcja na Stadionie Olimpijskim. Dopóki nie obejzalem swoimy oczami tegorocznego przedstawienie, nie mogłem sobie wyobrażić, co jednak oznacza te ambitne określenie. Ale teraz to już wiem. Prosze wyobrażać sobie to wszystko na bardzo szybkich obrotach, czasami pojawiające się równolegle: mega ekran, orgia świateł, sztuczne ognie, naturalne ogniska, gigantyczne lampiony, greckie ognie, scena obrotowa, a wszystko to tworzy całosć scenerii w miare rozwoju akcji. Występ ściśle oryginalny, na żywych koniach. Prawie zdrętwiałem na końcu pierwszego aktu i prawdę mówiąc nie tylko powyższe sceny zranily naprawdę głęboko moją głupią dumę węgierskiego kibica opery, ale i to, że w międzyczasie uslyszałem śpiew nie tylko pierwszorzędnych, ale wręcz wybytnych śpiewaków. Byłem zupełnie oczarowany wokalnym talentem i prawie nieziemskim frazowaniem Alexandry Kubas w roli Oscara. Pełny i miły baryton Giuseppe Altomarego (w roli Renato) i autentyczne, aż mrożące krew w żyłach obrazowanie Ulrici przez Anna Lubanską wyrózniały się sposród wspaniale występujacych spiewaków. Po przerwie odurzony od laserów, zapachu pierogów, a generalnie od szoku kulturalnego, z potykaniem wróciłem na swoje miejsce na trybunie i poddałem się uczuciu, żeby mnie poniosło okazałe zakonczenie, ta skrupulatnie i z wielka troska zaplanowana sceneria – w którym wystapiło setki ludzi –, i wybuchle oklaski i owacje, z jaką publicznosć to przyjela. Te przedstawienie z uśmiechem zniszczyło wszystkie istniejące obawy o pozornej śmierci opery.
Adrienn Csepelyi (Dr. Ildikó Szabó)