Giuseppe Verdi: A trubadúr – felújítás az Erkel Színházban. A március 18-i és április 1-i előadásokról KONDOR KATA írását olvashatják
Hagyományos kritikát készültem írni az Erkel Színház idei Trubadúr-premierjéről, a zenei és színpadi értékek és hiányosságok számba vételével, ám a premieren és az utolsó előadáson szerzett tapasztalataim megváltoztatták a tervemet. Ezzel a bemutatóval ugyanis nem pusztán egy gyengén sikerült előadás jött létre: mind a művészi fogyatékosságok, mind a közönségreakciók sokkal összetettebb problémarendszerre utalnak, amely mellett kritikusként aligha lehet szó nélkül elmenni.
A produkció színpadi eredményeit tekintve aggasztó tendenciába illeszkedik, amelyet már többször megtapasztalhattunk az elmúlt néhány évben. Az indítás ugyan ígéretes, Galgóczy Judit rendező egy elegáns parti keretébe illeszti az előadást, amelynek előkelő vendégei épp arra készülnek, hogy megnézzék, illetve eljátsszák a művet (lévén a szereplők is jelen vannak a vendégseregben). Akár még valami jó is kisülhetne, ha ezáltal akár a színházról mint médiumról, akár a konkrét darab viszonyrendszeréről többet tudhatnánk meg. Ehelyett azonban a motívum – a jelmezektől eltekintve – a semmibe vész, nem tudjuk meg, egyáltalán miért volt rá szükség.
A rendező a kerettörténeten és a darab elsődleges cselekményén kívül még egy szálat vet fel: egy kórház/őrültekháza többször is az események helyszínéül szolgál. Rövid ideig ismét azt érezhetjük, a radikális eszközök hozzájárulhatnak a darab mélyebb rétegeinek feltárásához. A kényszerzubbonyos Leonora rendkívül erős jelenetet eredményez, és nem is nélkülöz minden alapot: a mű jóformán valamennyi szereplője sajátos kényszerképzetekkel rendelkezik, és mai fogalmaink szerint mentális betegségeket lehetne megállapítani náluk. Ezen lelki tartalmak feltárása természetesen erősen ironikus fénybe helyezné a történetet, ami ugyanakkor nagyon is járható út volna, ha másra nem, hát A trubadúr cselekménybeli buktatóit kezelni. Ismét csalódunk azonban, néhány zavaros kórházkép után funkciótlan díszletelemmé redukálódnak az ágyak, és nem rajzolódik ki belőlük egységes, előremutató koncepció.
A kezdeti jó ötletek tehát nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket, a különböző cselekménysíkok viszonya nem válik világossá. (Ha a partin játsszák el A trubadúrt, hogy jön a képbe az elmegyógyintézet? Egy elmegyógyintézetben állítják színre? Vagy a résztvevők vannak eleve elmegyógy-intézetben?) A rendezés megmarad az önmagukban érdekes, de kifejtetlen, következetlenül összedobált ötletek szintjén, a megkezdett koncepció nem illeszkedik a mű egészéhez, és ezzel az egész produkció beáll az olyan, sajátosan félbe maradt koncepciók sorába, amilyenek az Aida vagy A nibelung gyűrűje eddig színre került részei is voltak. Miközben ezek a produkciók is tartalmaznak értékes momentumokat (némelyik többet, némelyik kevesebbet), olybá tűnik, mintha a rendező csupán egyes jelenetek ismeretében találta volna ki a vezérgondolatait, és később keserűen csalódott, hogy azok nem illeszthetők a mű egészéhez.
Az énekesek az első szereposztásban szerencsésen ellensúlyozni tudták a színrevitel nem kielégítő voltát. Toronymagasan emelkedett ki az Azucenát éneklő Komlósi Ildikó, aki nem csupán hangi teljesítményével alkotott emlékezeteset, de komplex figurateremtő képességét is megcsodálhattuk. Miközben A trubadúrnak jóformán valamennyi szereplője életidegen, ellenszenves vagy beteg, az énekesnő képes valódi hősnőt elénk állítani, akinek belső démonaival való harca egyszerre váltja ki csodálatunkat és együttérzésünket. Átütő erővel, ugyanakkor hátborzongató szépséggel megszólaltatott áriáját hallgatva éreztem először és utoljára a két este folyamán, hogy talán érdemes lenne az előadást még egyszer megnézni.
Kálmándi Mihály szinte szelíd figurát hoz létre Lunából. Nem tudom, ez mennyiben fakad a koncepcióból és mennyire az énekes saját megközelítéséből (a második szereposztásban ugyanis semmiféle karakterábrázolást nem tudtam felfedezni), de a gróf megbocsátható esetlenséggel, afféle kétbalkezes, szerencsétlen emberként jelent meg, aki bármibe is fog, az biztosan balul sül el. Koherens koncepció nélkül ezt a felfogást sem lehet értékelni. Bizonyára akadna olyan előadás, amelyben értékelhetően járulna hozzá a komplex műértelmezéshez, így azonban inkább csak az énekes bársonyos baritonját tudjuk megdicsérni.
Létay Kiss Gabriella Leonóraként is művészetének megszokott értékeit vonultatta fel. Hangjának szépsége a mélységeket időnként beárnyékoló nazalitás ellenére is éteri pillanatokat okoz, a magasságok csillognak, a pianók simogatóan lágyak, összhangban a megformált karakter éteriségével. A már említett kényszerzubbonyos jelenetben ráadásul az énekesnő elismerésre méltó teherbírásról tesz tanúságot, énektechnikája a legextrémebb helyzetekben is kitart, és a slágerária nem csupán nem szenved csorbát, hanem ragyogó pillanatokat szerez.
A Manricóként színre lépő Kamen Csanev már az első előadáson is vegyes benyomásokat keltett, de ekkor még a pozitívumok kerültek túlsúlyba. A hang kifejezetten szép, olaszos fényű, legfeljebb néhány erőltetett magasságot róhattunk fel hibaként. Ám a tenoristának oly kevés az akár vokális, akár színészi kifejezőereje, hogy a megformált karakter érdektelen és egysíkú lesz; olyan, akár egy egyetlen tömbből kifaragott szobor, akit semmilyen érzelem vagy hatás nem képes mélyebben megérinteni.
Palerdi András Ferrandója ellenben telitalálat: gondosan felépített, kidolgozott figurának örülhettünk, amelyet még az énekes hangjának keménysége, kérlelhetetlensége is alátámasztott. Hátborzongatóan ellenszenves, a szálakat ravaszul mozgató veterán katona ő, aki az erőszak iránti hajlandóságát jól fel tudja használni gyenge lelkű ura támogatásában. A benne rejlő kegyetlenség remekül ellenpontozza az előadás Lunájának lágyságát, tehetetlenségét; kár, hogy a produkciónak nem sikerült kellően kiaknáznia a szembenállásban rejlő lehetőségeket.
A kisebb szerepek alakítói közül Markovics Erika Inesként tisztességgel helytállt: bár a rendezés némajátékkal növelte meg a karakter jelentőségét, különösen emlékezetessé ettől sem vált. Ruizként öröm volt újra hallani Ujvári Gergely szép hangját, még ha a premieren némi megilletődöttség is érződött néha rajta. A Magyar Állami Operaház Énekkara viszont rettenetes pontatlanságokat produkált, amelyben szerepet játszhatott a sok mozgatható elemből álló díszlet is. Ez a tér átrendezésére kiválóan alkalmasnak bizonyult, de a kórus nem egyszer annyira mögé szorult, hogy kétséges, láthatták-e valamilyen módon a karmestert, Medveczky Ádámot.
A pozitív zenei élmények miatt a rendezés keltette csalódás ellenére is érdeklődéssel ültem be az Erkel Színházba, hogy megnézzem a második szereposztást – ám az évad eddigi legnagyobb csalódásában lett részem. Nem állítom, hogy az előadás nélkülözött minden értéket, Létay Kiss Gabriella ezúttal is szépen és magával ragadóan énekelt, a Magyar Állami Operaház Zenekara – újfent Medveczky Ádám vezényletével – a pontatlanságok ellenére is okozott örömteli perceket, akárcsak a harmadik felvonásban az esetlegesen zavaró díszletelemek előtt elhelyezkedő kórus, ezzel megerősítve a premieren támadt gyanúmat. Ugyanakkor rendkívül problematikus, hogy a színpadon hangkeltéssel járó mozgások (vívás, üllőkalapálás) nem képesek a zenével egyszerre végbemenni, és ebből egy alkalommal totális széteséssel fenyegető csúnya zavar támadt.
A többi főszereplő ellenben minden várakozást alulmúlt. Még Kamen Csanev is gyengébben szerepelt, mint a premieren: már első áriájában is hallani lehetett, hogy nehézkesebben formálja meg a hangokat, és a későbbiekben rendszeresen támadtak intonációs problémái. Ezzel azonban nem volt egyedül, az első rész végére szinte fizikai fájdalmunk lehetett a sok hamis hangtól, amelyből a másik két főszereplő is erősen kivette a részét.
A Lunát alakító Alexandru Aghenie közepesen kezdett, majd teljesítménye sokat romlott. Egy-két intelligensen megformált frázis alapján úgy érezhettük, az énekes tudja, hogyan kellene megszólaltatni a muzsikát, ám nem képes arra, hogy ezt maradéktalanul megvalósítsa. Ráadásul hangja kellemetlenül éles, és egy baritonhoz képest szokatlanul világos, még fiatal korához képest is (a művész még nem töltötte be a harmincegyedik életévét) – így kevéssé képes arra, hogy fajsúlyos, jelentős személyiségként jelenítse meg a grófot. A későbbiekben ezekhez a problémákhoz jöttek az említett hamisságok, a piano és a színjátszás csaknem teljes hiánya.
Ulbrich Andrea teljesítménye szintén nem volt kifogástalan, akkor sem, ha pusztán a hangok korrekt megszólaltatását tekintjük. Sajnos ezeket a fogyatékosságokat nem sikerült a személyiség vagy az alakítás erejével sem ellensúlyozni: az első ária kifejezetten unalmas, élettelen lett, amelynek nem tettek jót a fakó, színtelen mély hangok sem. Ám ne legyünk igazságtalanok: épp az első ária előtt okoztak némi zavart a nézőtéren az előadás ellenzői, így nem tudhatjuk, hogyan teljesítene az énekesnő zavartalan közegben.
Kovács István Ferrandója jelentősen különbözött váltótársáétól. Kevésbé könyörtelen, kevésbé démonikus alakot formált meg, elsősorban hangjával árnyalva a figurát. Ugyanakkor nem alakult ki egy másmilyen, határozott körvonalakkal és arccal rendelkező karakter, így ezen az előadáson kevésbé vonta magára a figyelmünket a figura. Az énekes szép basszushangja viszont üde színfoltot jelentett az est folyamán, eltekintve néhány fakóbb magasságtól.
Végezetül nem mehetünk el szó nélkül a közönségreakciók mellett. A premieren történt botrányt még akár jogosnak is tarthatjuk a rendezésben feltárt hibák következtében (eltekintve attól, hogy a nézők jelentős része az egyébként kiváló szereplőknek SEM volt hajlandó tapsolni a rendező megjelenése után). Ugyanakkor az a kellemetlen érzésünk támadhat, hogy ilyen erős indulat és ellenérzés nem alakulhat ki a függöny legördülte utáni néhány percben, tehát annyi idő alatt, amennyi a rendelkezésünkre állt konstatálni: valóban nem állt össze koherens egésszé a rendezés, valóban rosszul sikerült színpadi megvalósítást láttunk. Nem, ilyen mértékű indulat gyaníthatóan az előadás egésze alatt, vagy még régebb óta gyűlt fel. Emellett figyelembe véve az interneten már az előzetes fotók által kiváltott tiltakozáshullámot (amikor még tényleg nem sejthetjük, működik-e az előadás), meg kell állapítanunk, hogy bár nagyon jelentős energiákat képes megmozgatni a közönség, ez az energia nem feltétlenül függ össze az előadás színvonalával. Ami elsősorban azért probléma, mert ha a hazai közönség nem igényes, átgondolt produkciókat szeretne látni, akkor nem támaszthat ilyen követelményeket az operajátszó intézmények felé sem, és a színházak ilyen törekvéseit sem honorálja. Bár az Operaház Faggatója üdvözölhető közönségnevelői szerepet fejthet ki, úgy vélem, önmagában ez nem elég: szisztematikusan kellene segítséget nyújtani az operakedvelők számára, hogy ne rettentse el őket az első meglepő elem, képesek legyenek megnyugtatóan értelmezni a látottakat (a premieren egy mögöttem ülő néző már az egyik könnyen dekódolható jelenetet, Leonora hajvágását sem értette).
A hazai kulturális élet sajátos paradoxona, hogy kiemelkedő jelentőséget tulajdonítanak a rendezés modern vagy hagyományos voltának: egyfelől mert ezt a szembenállást sokan pusztán a külsőségekre redukálják, másfelől mert a klasszikus előadások hívei éppen a muzsika felsőbbrendűségével szokták alátámasztani nézeteiket, miközben az utolsó Trubadúr-előadáson egyetlen panaszt sem hallottam a nem kielégítő zenei megvalósításról (márpedig ha a zene az elsődleges, akkor a zenei produkció hibáinak jobban kellett volna latba esniük). Jelen kritika természetesen nem képes – még a kissé hosszúra nyúlt zárszóban sem – a teljes problémakört és a hozzá kapcsolódó megoldási javaslatokat feltárni, ám ha másra nem, arra mindenképpen jó volt ez A trubadúr-premier, hogy szembesüljünk vele: ezekkel a kérdésekkel foglalkozni kell.
Fotók: Mányó Ádám