Tapshalál

Ferruccio Furlanetto dalestje a Müpában – a január 12-i koncertről BÓKA GÁBOR írt kritikát

Budapesten az elmúlt egy-két évben örvendetesen megnövekedett a dalestek száma. Igazi világnagyságok tették tiszteletüket fővárosunk koncertpódiumain: Ian Bostridge, Magdalena Kožená a tavalyi évadban járt itt, Edita Gruberová ezen a héten érkezik. Önálló dalsorozatot indított a Zeneakadémia és az Opera is, melynek keretében a neves vendégek mellett a legjobb hazai művészek is megmutathatják, mit jelent számukra a dal. S ha mindez nem lenne elég, idén még olyan izgalmas kísérletről is beszámolhattunk, mint a Mundruczó Kornél rendezte szcenírozott Téli utazás. Úgy tűnik, valami megpezsdült a hazánkban régóta halottnak hitt műfaj állóvizében.

Ám kérdés, nem bizonyul-e fölöslegesnek a koncertszervezők szemmel láthatóan heroikus igyekezete? Aki január 12-én este elzarándokolt a Müpába, és körülnézett a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem igencsak foghíjas sorai között, legalábbis ellentmondásos benyomásokat szerezhetett. Kinek rendezzük a dalesteket, ha szemmel láthatóan nincs rá közönség? A közönségreakciókat hallva – és az internetnek hála, olvasva – sajnos az az érzésünk támad, hogy a budapesti zenehallgató számára még mindig csak az számít értékelhető énekesi teljesítménynek, ami fülrepesztően hangos és a hangterjedelem szélső értékeit súrolja – minden másra nagyvonalúan legyinthetünk, s nyugodt szívvel sorolhatjuk az „említésre sem érdemes” kategóriába. Legalábbis így gondolhatták azok, akik nem tették tiszteletüket az évad egyik legfontosabbnak ígérkező hangversenyén – mert akik eljöttek, azok minden erejükkel igyekeztek bizonyítani, hogy mennyire tisztában vannak az esemény jelentőségével. Igyekezetüknek pedig tapssal próbáltak érvényt szerezni – ha kellett, ha nem. Az az érzéketlenség, amivel a hallgatóság jelentős része nemhogy az első félidő alkalmi dalcsokrait, de a második felvonásban felhangzó négytételes ciklust is szétdübörögte, legalább annyira sokat mond el dalkultúránk siralmas állapotáról, mint a koncert csekély látogatottsága. Mindez szemmel láthatóan az est szólistáját is meglepte, aki az első szám után még óvatosan igyekezett elhárítani az ovációszerű tombolást, ám később feladta a harcot. Becsületére váljék, hogy ezek után a két lehetséges út közül a nehezebbiket választotta, és a kevéssé értő befogadó közeg ellenére is megpróbálta érvényre juttatni a dalok drámaiságát, szuggesztivitásával nem csupán hatást kelteni igyekezett, de a kifejezés magasabb rendű követelményeinek is meg kívánt felelni.

Ezek után különösen kiemelendő az a tény, hogy Ferruccio Furlanetto – hiszen róla beszélünk – törekvését siker koronázta. A pódiumszereplésének körülményei és hatásfoka között mutatkozó hatalmas eltérés arra figyelmeztethette a hallgatót, hogy az előadóművészi minőség megteremtésének nem az átélés az egyetlen lehetséges eszköze. Nem csupán az énekes iránti empátiánk mondatja, hogy Furlanetto mindvégig az átélés legkisebb jele nélkül énekelte végig műsorát, de gesztusai, mimikája ezt időről időre jelezték is felénk – ami az egyes dalok közötti szünetekben történt, az nem csak a közönség, de a művész részéről is egyetlen hatalmas elidegenítő gesztusként értelmezhető. És mégis: Furlanetto Rahmanyinov- és Muszorgszkij-tolmácsolásai egy pillanatra sem hatottak kimódoltnak, megcsináltnak, művinek – minden egyes momentumuk a hitelesség légkörét árasztotta.

Ferruccio-Furlanetto_4_Copyright-Igor-Saharov1
Ferruccio Furlanetto (fotó: Igor Saharov)

Vizsgálhatnánk persze elemeire bontva is az élmény mibenlétét. Kezdhetnénk a – szláv nyelvekben jártasabb barátaim véleményére hagyatkozva írom – már-már anyanyelvi hitelességű szövegejtéssel: azzal, hogy Furlanetto nem csupán az egyes hangzókat ejti megvesztegetően pontosan, de előadásában a szöveg minden egyes szótagja plasztikussá, élővé válik a szöveg-zene egység megvalósítása jóvoltából. Folytathatnánk azon, hogy milyen merészen bánik Furlanetto a különböző effektusokkal: nem csupán az érzelmi árnyalatok elsőrendűen zenei megfogalmazása válik érzékletessé előadásában, de bátran nyúl a szövegben kódolt zajeffektusok hangutánzó megjelenítésének eszközéhez is. Gondoljunk csak a koncertet nyitó monumentális Rahmanyinov-dal, A sors, e tőrőlmetszetten romantikus Beethoven-hommage kopogásának minden alkalommal más színű, de mindig zörejszerű – s éppen ürességében kísérteties – megszólaltatására! S végül: írhatnánk részletesen arról, hogy a hanganyag önmagában való szépsége az eddig felsorolt erények nélkül is kiemelkedő élménnyé avatta volna Furlanetto fellépését – a voce nemhogy a hanyatlás legkisebb jelét mutatná, de mindinkább érettnek tűnik, s tisztán zenei eszköztára szinte korlátlan. A halál dalai és táncai című Muszorgszkij-ciklusban hallott karakterizálás, legyen szó akár hangutánzásról, akár két szereplő párbeszédének képszerű megjelenítéséről, az előadó-művészet legmagasabb fokán álló teljesítmény volt, amit – tegyük félre koncerttermi arisztokratizmusunkat – voltaképpen méltán köszöntött az imént kárhoztatott ováció.

Szinte törvényszerű, hogy Furlanetto nyomasztó nagysága mellett valamelyest háttérbe szorult az est zongoristájának, Igor Csetujevnek a teljesítménye. Méltatlanul: noha az énekes szuggesztivitásához valóban nem volt mérhető, a produkció jóval többet mutatott fel e dalok sajátos világának ismerete és ezen tudás közvetítése terén annál, mint hogy Csetujevet afféle untermannként kelljen elkönyvelnünk.

Fotó: Igor Saharov