Erkel Ferenc: Hunyadi László – Magyar Állami Operaház, 2012. szeptember 30. FÜLÖP KÁROLY beszámolója
Másodszor is madárlesre indultunk az Operába. Megnézni a Hunyadi László második szereposztását. Vagy az elsőt. Vagy a nulladikat. Manapság nem tudhatni ezt… Premier 29-én, főpróba 28-án… Ez utóbbi – némileg ellentmondóan – az Opera honlapján az alábbi kiterjesztésekkel szerepel: „zártkörű főpróba, mindenki operája”, picit feljebb: „nyilvános, jótékony célú”. Végül félig nyilvános volt: miként a premieren Ókovács Szilveszter büszkén beszámolt róla, 1200 határon túli magyar nézte meg a főpróbát ingyenesen az Operaház meghívására. Vagyis a közönség egy része már a premier előtt megtekinthetett egy tulajdonképpeni bemutatót. A képet tarkítja még, hogy futó repertoár-előadásoknak is rendeznek főpróbát az évadban – nehéz kiigazodni ezen. Mint ahogy a Hunyadi-rendezésen is: végül a 28-ai főpróba csapatának premierjére ültünk be szeptember 30-án, s az akkor látottak, pontosabban a többedszeri megtekintés utáni megfigyelések némileg elkedvetlenítettek.
Jóindulatomat tükrözi, hogy a rendezésbe a premier felfokozott hangulatában többet láttam bele, mint amennyi valójában megtörténik. Saját értelmezésem koronázási ékszerekről és az ország javait széthordókról szólt, a repülő még az emigránsokat is jelenthette volna, de jobban megfigyelve – elsősorban a rendezés későbbi részeinek ismeretében – nem erről van szó. Mai emberek, öltönyös-táskás alakok hozzák-viszik a Hunyadi-sztori kellékeit, s a darab során megjelennek időről időre, hogy aktiválják azokat: láncot, pallost, kardot – mikor mit. Bevallom, így inkább hat üres látványosságnak, mint átgondolt üzenetnek. Végül a Szent Korona is előkerül, gondolom, Mátyást vizionálva a történet végén. Nos, ha a tárgyaknak, a darab kellékeinek mai áthallásaik is vannak, egyetlen kérdésem azért akad: kinek a fejére szánná a rendező mai vészterhes időinkben a becses történelmi jelképet?
Most már az is világos, vajon ki a király. Mármint a szerepe szerinti V. László, a jelmeze alapján sokak által orosz gárdistának, a Sybill című operett „kis Petrov”-jának, mások által viszont Ferenc Józsefnek vélt figura. Magam is ez utóbbiak táborát erősítem.
A választ a rendező, Szűcs Gábor adta meg az előadás műsorfüzetében: „A Hunyadiak története, az a periódus, amelyben a család naggyá vált, kiteljesedett, legfényesebb napjait élte, önmagában is roppant lebilincselő. Engem mégis izgatott, miért írták 170 évvel ezelőtt szerzői a darabot? Egyszerű párhuzamok rajzolódnak ki: a Hunyadi László menyasszonyára szemet vető V. László, Habsburgként született magyar király döntésképtelen, gyenge személyiség. Az 1840-es években Mária Terézia másodszülöttje, V. Ferdinánd ül a magyar trónon, akit ugyancsak tehetetlen figuraként tartanak számon nemcsak a kortársak, a történetírás is. Erkel Hunyadija azt a lehetőséget veti föl: egyszer már megszabadultunk egy tesze-tosza Habsburgtól, megszabadulhatunk a másiktól is.”
Ezen az estén hasonlóképp élveztem a Héja Domonkos vezényelte zenekar erőteljes, temperamentumos játékát, kritikaként az előző este is bíráltakat említeném csupán. Az énekkar kicsit ziláltabb teljesítményt nyújtott, mint szombaton – főleg igaz ez a férfikarra.
A címszerepben Kiss B. Atilla a tőle megszokott formában énekelt, énektechnikailag professzionálisabban, árnyaltabban, mint váltótársa, szövegmondásban, -érthetőségben olykor elmaradva tőle. Férfias Hunyadi-figurát hoz a színpadon, aki céljaiban, erkölcsében határozott, megalkuvást nem tűr, ugyanakkor hangjában, mozgásában a kelepcébe került ember tétovasága is megjelenik. Az énekesre korábban jellemző fényes magasságok ma már nem minden esetben könnyedén szárnyalóak, többször karcosnak halljuk őket, s a művésznek olykor láthatóan-hallhatóan meg kell dolgoznia egy-egy problémásabb hangért. Ettől függetlenül Hunyadiként Kiss B. Atillával mindenképp számolni kell, ha a nehezen kiosztható darabot műsoron akarja tartani a színház (ami alapvető kötelessége és adóssága az Erkel-életművel szemben).
Rálik Szilviára viszont ez sajnos nem érvényes. Az énekesnő igazi szerepköre nem az áldozatként szenvedő, hanem az elszánt, tettre kész hősnők világa, mint azt korábbi sikeres Fidelio-Leonórája, Lady Macbethje, Saloméja vagy Elektrája mutatják. A főképp a német repertoárban kiválóan érvényesülő drámai hang Szilágyi Erzsébet szerepében éles, nehezen befogadható. Talán Rálik Szilvia maga is érzi ezt, s így színészileg, vagy inkább személyiségében sem igazán tudja hitelesen megjeleníteni a nemzet özvegyének nagyasszonyi portréját.
A közönség persze hálásan megtapsolja a produkciót, mert látja a befektetett munkát, igyekezetet, és az elmosott koloratúrákat kivéve a gyilkos szólam magasságai, mélységei nem is okoznak gondot az énekesnőnek, látványos dolgokat tud a hangjával, ha élhetek a szinesztézia eszközével. Azonban a színháznak érdemes lenne elgondolkodnia azon, hogy egy egyébként kvalitásos művészét hozza méltatlan helyzetbe a tévesen kiosztott szereppel; azt, akire bátran és biztonsággal építhet más, fontos előadásokban.
A további szerepekben nagyon sok kiváló hangi-színészi teljesítményt hallottam: Nyári Zoltán V. Ferdinánd-Lászlója, Cser Krisztián Cilleije, Bretz Gábor Garája mind kiemelkedő alakítások, s főképp hangilag mély benyomást tettek rám. Balga Gabriella Mátyása ígéretes, míg Kriszta Kingát láthatóan szívébe zárta a közönség Gara Mária szerepében: szépen abszolvált koloratúrái méltán arattak sikert, egyben a fejlődés irányát is kijelölték. Szép hang birtokosa, ugyanakkor nem hallgatható el a kiforratlanság; teljesítménye még nem kiegyenlített, olykor felszabadultan száll a hang, vivőereje is van, máskor meg fojtottnak, visszafogottnak és halványnak hat.
Mit is mondhatnék még? Kováts Gergely Csanád Palotása még mindig nem tetszett, néhány megtépázott madár még ott didereg a buszmegállók plakátjain. Az Operaházban fut a Hunyadi-produkció, tavasszal a középiskolásoknak (is). Száll a holló rendületlen.
Fotók: Szaszik Árpád, Vermes Tibor