Wolfgang Amadeus Mozart: Figaro házassága – koncertszerű előadás a Művészetek Palotájában, 2012. szeptember 27. BÓKA GÁBOR kritikája
Szeptember utolsó hete a félig sem szcenírozott operaelőadások jegyében telt a Művészetek Palotájában: két nappal a közelmúltban recenzeált Kékszakállú herceg vára után a Figaro házassága szólalt meg Vashegyi György vezetésével és együttesei, a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar közreműködésével. A produkció nem minden szempontból jelentett újdonságot: szűk két hónappal korábban Vashegyi a szombathelyi Iseumban is dirigálta a darabot, a mostanival részben azonos szereplőkel, de akkor helyi zenekar, a Savaria Szimfonikusok élén. A mostani előadás valódi érdekességét tehát nem elsősorban az jelentette, hogy mennyire sikerül kielégítő szereposztást összehozni (noha éppenséggel ez is jelenthette volna: mint tudjuk, kizárólag hazai erőkre támaszkodva ez korántsem magától értetődő), sokkal inkább az, hogy a régi hangszereken játszó zenekar interpretációja nyújt-e valami újat, itthon eddig (legalábbis élőben) nem ismertet az oly sokszor hallott partitúra megszólaltatása során. A koncert aztán igen meggyőző választ adott a felvetett problémára.
A kijelentés, miszerint a Figarót nem hallottuk még idehaza régi hangszereken, persze finomításra szorul. Hiszen ha igaz is, hogy a darab valóban nem csendült még fel a XX-XXI. század során eredeti vagy kópiahangszerekből álló régizenei együttes tolmácsolásában, akadtak már karmesterek, akiknek interpretációja modern hangszeres zenekarokkal együttműködve kisebb vagy nagyobb mértékben hasznosította a régizenei praxis elsajátítása során nyert ismereteiket. A legkézenfekvőbb példa éppen Vashegyié, aki nem csak Szombathelyen, de – más Mozart-művek mellett – az Operában is vezényelte már a Figarót: a különbség nem csak tempók és karakterek, de általában a zenekar hangzásképének tekintetében is (képzavarral élve) szembeszökő volt. Ehhez képest arra számítottam, hogy olyan nagy különbséget nem fogok tapasztalni a korábbi Vashegyi-interpretációk és a mostani között; meggyőződésem volt, hogy a historikus elvben gyökerező karmesteri felfogás sokkal fontosabb tényező, mint az, hogy ténylegesen milyen hangszerek szólalnak meg a pódiumon. Az előadást hallgatva aztán mindinkább fel kellett adnom korábbi álláspontomat: a zenekar hangzásképe önmagában, s nem kevés részlet megoldása konkrétan olyan revelációval szolgált, ami súlyos érv az engedmények nélküli historikus előadásmód igazsága mellett. A különbség mindenekelőtt – s ez aligha meglepő – a vonóskar játékában keresendő: hangzásuk a modern hangszerekhez szokott fül számára mattabb, karcosabb, keményebb – ám mindezt cseppet sem negatívumként írom: ez a fajta megszólaltatásmód a XX. századi nagy karmesterek interpretációival szemben, akik a Mozart-operákban a szépség mindenek felett valóságát hangsúlyozták, a drámaiságra, sőt a Figaro esetében talán nem túlzás, ha azt mondjuk: a forradalmiságra helyezi a hangsúlyt. Az operaházakban megszokotthoz képest csökkentett vonóskari létszám (6-6-4-4-3) nem nyomja el a fúvósokat, sőt ideális egyensúlyba kerül velük – márpedig a Mozart-operák zenekari letétjében ez különösen fontos, nem ritkán dramaturgiai jelentőséggel bíró tényező. Éppen ezért sajnálatos, hogy az együttes egyetlen igazi gyenge pontja, a megbocsáthatónál jóval gyakrabban hibázó kürtszólam sokszor felborította e kényes egyensúlyt, bizonyos számokban az élvezhetőségi küszöb határát súrolva. A mérleg pozitív oldalához tartozik viszont Gyöngyösi Levente, mint mindig, most is fantáziadús continuojátéka – ezúttal, a változatosság kedvéért, fortepianón.
Vashegyi György interpretációja a zenekari játék koncipiálásán, no meg a drámai építkezés zenéből kiinduló megvalósításán túl nyilván a szereposztás kialakítására is kiterjedt – e tekintetben a produkció, noha összességében pozitív benyomást keltett, mégsem mutatott teljesen egységes képet. Csereklyei Andrea (Susanna), Heiter Melinda (Cherubino), Gál Erika (Marcellina), Kovács István (Figaro) és Megyesi Zoltán (Don Basilio/Don Curzio) alakítására ezúttal nem térnék ki részletesebben, hiszen az ő alakításukat a szombathelyi előadás kapcsán már módomban állt hosszabban-rövidebben jellemezni. Mindössze Kovács István kapcsán kívánkozik ide, hogy ezúttal, a koncertpódiumon állva éneklését, és egyáltalán, létezését jóval felszabadultabbnak éreztem, mint az Iseum színpadán. Milyen jó volna, ha e kiváló énekes és előadó végre találkozna egy olyan rendezővel, aki kibontja a meggyőződésem szerint benne rejtőző nagyszerű operaénekest!
Az „új beállók” között elsőként Szegedi Csaba Almaviva grófjáról kell megemlékeznünk: az utóbbi egy-két évben repülőrajtot vett, s mind érettebb, meggyőzőbb produkciókat nyújtó bariton ismét olyan szereppel gazdagította repertoárját, mely mind hangi adottságaihoz, mind színpadi karakteréhez nagyon is illik. Természetes, hogy e rendkívül bonyolult figurát első alkalommal, s főként koncertkörülmények között még nem jeleníthette meg a maga összetettségében – ám amit kaptunk, az így sem kevés: több mint meggyőző vokális produkció, a kényes, magas fekvésű áriában egyenesen bravúros megoldásokkal, melyek már-már feledtették, hogy az ária most hallott, Mozart által bővített változata bizony gyengébb, mint az eredeti, tömörebb verzió. Érdemes felfigyelni Szegedi Csaba szituációteremtő készségére is: nyilván a jó színpadi iskola teszi, hogy (egyelőre főként a vígjátéki indíttatású jelenetekben) csalhatatlanul találja el a megfelelő hangütést, hangvételt. Ha valamit hiányolhatunk ebből az Almavivából, az a félelmetesség és az ebben rejlő nagyság, ami néhány lépcsőfokkal a szoknyabolond fiatalember fölé dimenzionálja a gróf alakját.
Szutrély Katalin Almaviva grófnéja mind vokálisan, mind figurateremtés tekintetében szolid, becsületes alakítás, de nem adja teljesen azt a formátumot, amit a szerep megkívánna. Lorenzo Da Ponte librettójában a grófné szerepe mennyiségileg háttérbe szorul Susannáé mögött, Mozart pedig – tudható – némi gondolkodás után Susanna szólamát írta magasabbra, minden konvenciót felrúgva a szobalánynak juttatva a prima donna szerepét. Ez azonban cseppet sem jelenti azt, hogy a grófné alakja elsúlytalanodott volna: két áriája olyan zenei tüneményt teremt, amely önmagában is biztosítja a karakter színpadi jelentőségét. Szutrély Katalin az első áriában még nem találta meg a hangját (nem csak átvitt értelemben, de szó szerint sem: intonációs problémákkal küszködött), s noha a szerencsétlen kezdet után produkciója sokszorosan feljavult, s második áriája már kifejezetten szépen sikerült, azt a bizonyos sugárzást mindvégig hiányolnunk kellett szerepléséből – s nem tudhatom, színészi eszközökkel tudná-e ezt pótolni, ha megfelelő irányítás alatt újra foglalkozhatna a szereppel.
Bartolóként Cser Krisztiánt először hallottam klasszikus értelemben vett buffo basszus szerepben. Hangja súlyosabbnak tűnik, mint ami e szerepkörben ideális, fiatalsága pedig kiáltó ellentétben van Bartolo karakterével – ám egyik kifogás sem döntő érv az alakítás ellen, hiszen súlyosság ide vagy oda, Cser Krisztián meggyőzően hadarta el áriájának középrészét, kérdést sem hagyva technikai felkészültségéről; fiatalossága pedig kellően koncepciózus rendezésben érdekes megformálás kiindulópontjává is válhatna. Blazsó Domonkos Antoniója sem hangilag, sem karakter tekintetében nem tudott jelentőséget adni a dráma egyik fordulópontját előidéző figurának. Szívesen hallgattuk viszont Ballabás Aliz üde Barbarináját.
Az előadás még egy tanulsággal járt: lett légyen bár a Figaro házassága bármilyen magasrendű muzsika, a zeneirodalom egyik csúcsa – önmagában, színpad nélkül nagyon sokat veszít hatásából. Abból kiindulva azonban, hogy az utóbbi időben mily kevéssé meggyőző eredményre vezettek azok a félszcenírozási kísérletek, melyekben Vashegyi György együttesei közreműködtek, magam abban reménykedem, hogy a most beharangozott Mozart-ciklus ebben a koncertszerű formában folytatódik tovább – remélhetőleg semmit sem engedve a most elért művészi színvonalból.