Richard Wagner: Parsifal – Deutsche Oper, Berlin, 2012. október 21. NOVOTNY ANNA beszámolója
A volt nyugat-berlini opera, a Deutsche Oper számára a 2012-es év különösen fontos, mivel idén száz éve nyitotta meg kapuit a ház. Emellett természetesen kiveszi a részét a Németországban már-már irreálisnak látszó Wagner-versengésből. Az előző írásomban tárgyalt Staatsoper-Ring mellett a Deutsche Oper is színpadra állítja a saját tetralógiáját, sőt egy rockosított, fiataloknak szóló verziót is terveznek. A minőség és a mennyiség aránya azonban egyre kétségsebbé válik számomra, főként az október 21-i Parsifal-premier után. Alkalmam volt ugyanis szembesülni a híres-hírhedt német „Regietheater/oper-rel”, azaz a rendezői szín- és operajátszással.
Sosem voltam ellensége az ilyesféle színreviteleknek, sőt! Szilárd meggyőződésem, hogy ameddig gondosan végiggondolt és a műhöz illeszkedő koncepciója van a rendezőnek, és azt konzekvensen végigviszi az egész darabon, addig inspiratív és gyümölcsöző lehet ez a fajta posztmodernség. A Deutsche Oper Parsifal-premierjén azonban nem ez történt. A fiatal rendezőnek, Philipp Stölzlnek valószínűleg fogalma sem volt arról, mihez nyúl, másrészt minden bizonnyal nagy sci-fi rajongó. Hogy a két állítás mennyiben függ össze? Hamarosan megvilágítom, először azonban érdemes egy darabig elidőzni azon, mit is láthatott (és láthat még néhány előadáson át) a néző. Vajon a közléskényszer vitte rá a rendezőt, hogy a nyitány alatt élőképben mesélje el az opera előzményét, vagy úgy gondolta, hogy a nézők nem tudják, milyen operát jöttek megtekinteni? Mindenesetre a holdbéli, leginkább a Csillagok háborúja-filmeket idéző tájon látjuk Jézus keresztre feszítését, Kundry nevetgél a kereszt tövében stb. Sajnálatos módon a függöny újbóli összehúzása után, de még a nyitány alatt a szereplők nem tudnak teleportálni, így dobogás és zörgés zavarja meg a nyitány végét. De sebaj, amit eddig láttunk, az békés, átlagos rendezést ígér. Lovagi kosztümökben a lovagok, fekete lepelben Kundry, amikor pedig Gurnemanz a múltbéli történeteket eleveníti fel, a sziklák tetején felvillannak a megfelelő élőképek, hogy a kevésbé gazdag fantáziával rendelkező nézők is el tudják képzelni az eseményeket.
És akkor megjelenik Parsifal, a menedzser, öltönyben, nyakkendővel. Itt még azt gondoltam, hogy biztosan a második felvonásban derül ki, vajon mivégre ez az időutazás. Akkor ért azonban a hidegzuhany: Klingsor ugyanis maja pap, aki éppen az egyik, a tahiti lányoknak öltöztetett virághölgyek által elcsábított lovag szívét veszi ki – akárcsak a Káli-pap a legendás Indiana Jones-trilógia második részében –, olyan sisakban, amely – ahogy a mellettem ülő szellemesen megjegyezte – pont olyan, mint Amidala hercegnő fejfedője (Star Wars). A rendezésekben megszokott Kundry-transzformációknak nyoma sincs, nem lesz belőle femme fatale, ugyanabban a fekete lepelben igyekszik valamiféle hatást kifejteni Parsifalra, amelyikben majd a harmadik felvonásban is megjelenik. A menedzser és a maja pap egy lassított felvétel-szerű kardpárbaj-pantomimban megmérettetnek – és ekkor már a néző felhagyott minden reménnyel. Nem véletlenül: a lovagok egyszerű mosdatlan hajléktalanokká amortizálódnak a harmadik felvonásra, közéjük toppan be Parsifal, akit, miután Amfortas saját magába döfi a lándzsát, és meghal, királlyá választanak. Kundry boldogan csatlakozik az extatikus tömeghez. Vége.
Nos, ha egy kicsit belemélyedünk az 1967-es, müncheni születésű rendező életrajzába, meglepő – illetve a látottak fényében egyáltalán nem meglepő – adatokat találunk. Stölzl pályájának eddigi éveiben ugyanis szinte csak és kizárólag reklámokat és videoklipeket rendezett. Olyan gyöngyszemek fűződnek a nevéhez, mint a Rammstein vagy az Evanescence együttes videói, a reklámok közt pedig a Tic Tactól kezdve a Rolexig széles a paletta. A 2005-ben kezdődő operarendezések listája kevesebb, mint tíz címet takar, ezek között van többek közt egy Denevér, egy Bűvös vadász és egy Rienzi. A fent ecsetelt történet fényében a néző nem azon gondolkozik, vajon hogy illik bele ez az egész a Parsifal-történetbe, hanem azon, hogy kinek a jó ismerőse lehet Stölzl a Deutsche Operben (ahol 2010-ben a Rienzit is rendezte).
Érdemesebb tehát áttérni a szereposztásra, hiszen rendezések ide vagy oda, mégis a zene a legfontosabb elem, hiába egyes rendezők minden igyekezete, hogy ennek ellenkezőjéről meggyőzzék a közönséget. A címszerepben a németek legújabb „hőse”, Klaus Florian Vogt lépett színre. A kürtösből hőstenorrá avanzsált énekest 2012-ben Az év énekese ECHO-díjjal tüntették ki, és idén jelent meg első lemeze Helden (Hősök) címmel. Hogy a tapasztalat hiánya teszi-e, vagy minduntalan összehasonlít az ember (tudniillik a megkerülhetetlen Kaufmannról van szó), Vogt inkább megfelelt, mintsem tündökölt Parsifal szerepében. Bár a szólam kívánalmainak megfelelt, ereje sokszor nem volt elég ahhoz, hogy átvigye a zenekart. Evelyn Herlitzius Kundryja éppen az ellentéte. Éles – az ízlésemnek néhol túlságosan éles – szopránja pontos és tiszta. Sok színészi játékot nem követelt tőle a rendezés, legfeljebb néhol hisztérikus kacajban való kitörést, de azt a lélektani folyamatot, amelyet a második felvonás kínál, nem aknázta ki a rendező. Az est legnagyobb hőse Herlitzius mellett Matti Salminen Gurnemanza volt. A finn, majd 70 éves basszista a világ minden szegletében énekelte Wagner operáit, a 2013-as Budapesti Wagner-napokon pedig a magyarországi közönség is újra láthatja Gurnemanz szerepében (ahogy Vogt-ot is, ő Walther von Stolzingként lép színpadra A nürnbergi mesterdalnokokban). Ami Vogntak hiányzik, az Salminennnek megvan: és ez nem más, mint a tapasztalat. Szinte felülemelkedve a körülményeken, magabiztosan és hihetetlen intenzitással énekel. Kiemelendő még Thomas Jesatko Klingsor és Thomas Johannes Mayer Amfortas szerepében.
Ahhoz, hogy mégis bizakodva távoztunk az operából, az énekesek mellett a Donald Runnicles vezette zenekarnak köszönhető. Érzékeny, árnyalt interpretációjukban a wagneri opus mélyebb rétegei is eljutottak az arra érzékeny hallgatósághoz.
Fotók: Matthias Baus / Deutsche Oper Berlin