Giacomo Puccini: Bohémélet – a Bajor Állami Operaház december 15-i előadásáról KONDOR KATA írt kritikát
Karácsony közeledtével természetesen a Bajor Állami Operaház is elővette a maga Bohémélet-előadását, melyet az intézménytől szokatlan módon, klasszikus rendezésben játszanak. Nem ez az egyetlen hasonlóság azonban a budapesti produkcióval: mindkettő nagy hírű rendezőnek évtizedeken át játszott, szinte legendássá vált alkotása. A müncheni produkciót 1969-ben mutatták be Otto Schenk rendezésében, és a modern előadásokhoz szokott müncheni közönség idén is lelkesen ünnepelte (bár meglehet, karácsony közeledtével ők is lágyabb szívűvé válnak). Kínálja magát tehát az összehasonlítás: miben hasonló és miben különböző, miben jobb illetve rosszabb a bajorok szép, klasszikus, karácsonyi Bohémélete, mint a mienk?
Az első meglepetés a számtalan, részletekbe menő hasonlóság. Az ember szinte kedvet érez fellapozni a librettót: ez a sok apróság mind benne van? Későbbi utánanézés azt mutatja, hogy valóban nagyon pontosak a színpadi utasítások, és az is látszik, hogy a múlt század közepe tájékán működő mesterek azokat szinte mind kötelező érvényűnek érezték magukra nézve. Természetesen a díszletek és a jelmezek is nagyon hasonlók, a müncheni (Rudolf Heinrich munkája) kissé részletgazdagabb, mint a mienk, de ez nem azt jelenti, hogy feltétlenül szebb, inkább kissé reálisabb (ez különösen a harmadik felvonás esetében feltűnő, mikor is Münchenben egy egyszerű, külvárosi udvart látunk, szemben a mi romantikus téli utcaképünkkel).
Jelentős különbség azonban a két előadás között, hogy Otto Schenk rendezése a jelek szerint igen jól karban van tartva: olyan kis részletek is kidolgozottak, amelyekről nehéz elképzelni, hogy több mint negyven év alatt, megfelelő törődés nélkül megmaradtak volna. Különösen jók a négy bohém jelenetei, akik mindannyian alaposan végiggondolt figurák, a sokszor jellegtelenné szürkülő Schaunard például a társaság sava-borsa (gondoljunk csak bele, hogy kétszer is ő áll a középpontban, amikor mind a négyen együtt vannak!), és Rodolphe és Marcel negyedik felvonásbeli jelenete is remek, előbbi odamutatja Mimi főkötőjét barátjának: „Látod, még mindig itt tartok!” – mondja szavak nélkül. Mire Marcel válaszul Musette képét emeli fel: „Én is”. (Idehaza az utóbbi években egy olyan megoldás jelent meg, amelyben a két férfi inkább rejtegetni próbálja egymás előtt érzelmes pillanatait.)
Vannak aztán az előadásban egyedi, nem minden Bohéméletben megjelenő sajátosságok. Ilyen például a háziúr, Benoît alakja, aki közel sem annyira öreg, mint amilyen általában lenni szokott, inkább idegesítő piperkőc, aki nagy valószínűséggel semmilyen nőt nem tudott elcsábítani, hanem csak nagyzolásból bólint rá a bohémek történeteire. Aztán persze megbánja, de már nem vonhatja vissza, így kérlelhetetlenül kihajítják. A harmadik felvonásban is van néhány jól sikerült megoldás: a kocsmából kitámolygó, hazafelé induló részegek még csak valóságosabbá teszik a közeget, de az, hogy Mimi úgy bújik el, hogy végig jól láthatjuk a reakcióit, már a főcselekmény szempontjából is jelentésképző erővel bír. Illetve bírna, amennyiben az énekesnő el tudná játszani a benne végbemenő lelki folyamatokat.
És ezzel el is érkeztünk a müncheni produkció legnagyobb fogyatékosságához. Mert hiába a frissen tartott, jól működő rendezés, a párizsi üzleteket megjelenítő szép díszlet, ha az énekesek nem hozzák a kívánt színvonalat. Márpedig éppen a főszereplők voltak azok, akikkel a legtöbb problémánk lehetett. A Mimit éneklő Ana María Martínez esetében az eddigi nemzetközi eredmények csak kérdőjeleket szülhetnek. Az énekesnő egyáltalán nem rendelkezik szép hanggal, nem kellemes hallgatni, ráadásul szinte folyamatosan erősen vibrál. Hangja sötétebb is, mint amit megszokhattunk Miminél, ám ez még nem lenne baj, ha nem egy kimondottan csúnya szín irányába tendálna. Emellett alakítása sem okoz örömet: közhelyes, sablonos figurát hoz, rettentően idegesítő és buta vigyorral, ami szinte az egyetlen arckifejezése.
A Rodolphe-ot éneklő Stephen Costello esetében csak egy hajszálnyit jobb a helyzet. A fiatal tenorista nem kimondottan rossz, bár néha úgy érezzük, még az is jobb lenne, mert legalább valamilyen lenne. Mind hangja, mind személyisége teljesen jellegtelen, tisztességgel elénekli a szerepet, ám hangja nem különösebben szép vagy emlékezetes, és egyéniségét tekintve sem tudja kitölteni Rodolphe karakterét. Még akkor a legjobb, amikor az együttesekben szerepel, ott elég csak tennie a dolgát, kis fogaskeréknek lennie az egészben, ám a Mimivel való páros jelenetekben egyszerűen csak egy kellemes külsejű, fiatal fiút látunk, aki nem teljesen tudja, mit kellene kezdenie akár a nővel, akár saját magával.
Élményt nyújtott azonban Massimo Cavalletti Marcel-alakítása, amelyhez szép olasz baritonja is hozzátette a magáét. A rendező Rodolphe barátját igazi heves vérmérsékletű, „ami a szívén, az a száján” típusú karakternek ábrázolta, és az énekes remekül képes ezeket a vonásokat életszerűvé tenni. Igazi humoros figura lesz az ő megformálásában Marcel, ám ugyanakkor megmarad a jellembeli mélysége is, amiben az énekes telten zengő hangja is szerepet játszik. Párjaként Anna Virovlanszkij szárnyaló szopránjával ámulatba ejtette a hallgatóságot. Az énekesnő kristálytiszta, könnyed hanggal rendelkezik, és egyénisége is képes kitölteni Musette alakját. Ha kell, elbájoló, ha kell, hisztérika, és képes elhitetni, hogy valóban minden férfi a lába előtt hever.
Ahogyan már korábban is szó esett róla, Schaunard kiemelten fontos az előadásban. De ez nem lenne így, ha az őt alakító Andrea Borghini nem tudná élettel megtölteni a szerepet. Nem tudom, láttam-hallottam-e már ennyire jó Schaunard-t, már-már túl jót, hiszen a négy bohém közül ő a legemlékezetesebb, mind szép hangját, mind játékát illetően. Érdemes megjegyezni a nevét, nagy valószínűséggel találkozunk még vele. A negyedik bohémet, Colline-t Tareq Nazmi formálta meg, az előadás nagy részében szerethető, kicsit bumfordi óriást alakítva. Aztán a Kabátáriában hirtelen megmutatja, milyen jó basszushang rejlik benne, és – mintha csak megnyomtak volna egy kapcsolót – a hátralévő részben már ezen a szép és ígéretes hangon énekel. A kisebb szerepek alakítói közül emlékezetes még a Benoît-t alakító Christian Rieger, aki jól eltalált karakterrel örvendeztet meg minket.
A Bajor Állami Operaház Zenekara Asher Fisch vezényletével elég nehezen jött formába. Talán már unják a minden karácsonykor eljátszott Bohéméleteket, mindenesetre az első felvonásban eléggé lélektelennek éreztem játékukat, amelyet időről-időre pontatlanságok rontottak. Nagyjából a harmadik felvonásra magukra találtak, addigra már elhittem nekik, hogy a világ egyik legjobb operaházának együttese, de egy négy felvonásos darab esetében azért ez mégsem szerencsés időzítés. Ellenben az intézmény Énekkara, ugyan csak kevés jelenetben szerepel, de meggyőzően teljesített.
Kínálta magát az összehasonlítás a müncheni és a saját Bohéméletünk között, és bármennyire is nem vagyok az a típus, aki valamiféle hazafias felbuzdulásból az ilyesféle összevetésekben mindenáron a hazait hozza ki győztesnek, ezúttal mégis azt kell mondanom, idén a mi előadásaink nagyobb élményt nyújtottak. Nem mintha nem lennének számos ponton jobbak a feltételek a bajoroknál (rendezés karbantartása, kiváló fiatal énekesek a mellékszerepekre), ám Puccini olyan mértékben építette operáját a két főszereplőre, hogy ha ők nem a megfelelő színvonalon teljesítenek, az egész előadás nem tudja elérni célját. Így felemás érzéssel távoztam Münchenből.
Fotók: Bayerische Staatsoper