…avagy Mit hihetünk el Selmeczi György Spiritiszták című operájában? MONA DÁNIEL műismertetője a január 19-i premier elé
A Magyar Állami Operaház 2014. január 19-én mutatja be az Alekszandr Blok Komédiásdi című drámáján alapuló operát, a Spiritisztákat. A Blok-mű csupán ötletadó forrásnak nevezhető, a cselekmény Colombina megidézéséig követi a darabot, onnantól teljesen elválik tőle.
Az operát leginkább uraló jelenség a bizonytalanság. Más operákkal ellenétben (ahol idővel mindenkiről megtudjuk, hogy kicsoda, és minden rejtélyre fény derül), itt tele vagyunk/maradunk megválaszolatlan kérdésekkel. A művet megpróbálhatjuk végig reális történésként értelmezni, vagy tekinthetünk az egészre mint szimbólumra; a férfi-nő viszonyok, még pontosabban a nő-férfi viszonyok bemutatására.
Nőalakunk (az opera egyetlen szóló női szerepe) Colombina, aki egy eszményi nőidézést, egy spiritiszta szeánszot követően jelenik meg a színen. A mű hátralevő részében különböző férfiak oldalán látjuk érzelmes duettet énekelni. E váltások olyan váratlanul és gyorsan mennek végbe, hogy teljesen felborítják a hallgató valóságérzetét. A történések mégsem mondhatók egyértelműen víziónak. A nép (kórus), a színpadon elhelyezett második zenekar, illetve a kapatos Desiré figurája igenis valóságos személyek. A szerelmi etűdökkel parallel zajló bál újra és újra rákényszerít minket, hogy valóságnak fogjuk fel a látottakat-hallottakat.
A báli közönség – elsősorban a Herceg – szórakoztatására érkező háromfős társulat megegyezik három korábbi főszereplővel. E dupla csavartól kezdve már nem csak azt fedi homály, kik ők tulajdonképpen, hanem azt is, mi a színdarab (a színdarabban), és mi a valóság. Az a valóság, melyről korántsem tudjuk, hogy legalább az létezik-e… Emiatt azt sem hihetjük el biztosan, hogy a bált félbeszakító lövések megölik Colombinát. Hogy is hihetnénk el, mikor valamivel később ő énekli az opera zárószavait?!
Selmeczi zenéje – ezt a mű valamennyi énekese kiemeli – érthető és fogyasztható. Ennek oka, hogy a szerző elutasítja a modernitás kényszeres újítási szándékát, és örömmel nyúl vissza régi korok nem véletlenül időtálló stílusaihoz, műfajaihoz, dallamvilágához és harmóniakészletéhez. Mégis képes ezt a hagyományelvűséget modern köntössel egyedi, frappáns, de közönségbarát stílussá alakítani. Újat mond tehát, meghagyva az aha-élmény és a dallam-fülbemászás lehetőségét. Operál visszatérő témákkal, tánctételekkel, fanfárokkal stb. Zenéje kifejező. Szinte látnunk sem kell a csuklással küszködő Desirét ahhoz, hogy tudjuk, egy részeges alakkal állunk szemben. Colombina megjelenése fenséges pillanat, a szerelmi együttesek pedig a bel cantóban gyökereznek. Találkozunk nyüzsgő mulatozókkal és félelemmel teli kíváncsiságtól remegő spiritisztákkal is. Minden felismerhető és odaillő. Az olasz nyelvvel a szerző szintén a romantikus olasz opera előtt tiszteleg. A szöveg gördülékeny, és segíti a zene áramlását. Az opera közepén helyet foglaló orosz nyelvű betét így még hatásosabb, még karakteresebb.
Világos eszköz a kettős zenekar is. Egy teljes értékű együttes foglal helyet a színpadon. A két zenekar közti kommunikáció és váltogatás komoly dramaturgiai segítség, melyet Selmeczi ügyesen ki is használ. S habár egy pillanatra azt hisszük, ettől tudjuk, mi a színjáték és mi a valóság, rá kell döbbennünk, hogy megint csak a látszat megtévesztő felszínét kapirgáljuk.
A Spiritiszták tehát igazi audiovizuális desszert, ugyanakkor szellemi bomba is. A zene nem vonja el a figyelmet, nem igényel külön elmélkedést. A zene kifejez, a zene gyönyörködtet; enged a mondanivalóra összpontosítani. Van is mire koncentrálni… Szinte bármire rákérdezhetünk: van? nincs? az, ami? Dőljünk hát hátra, élvezzük a zenét, és próbáljuk meg eldönteni, mit hihetünk el a szemünknek, mit hihetünk el Selmeczi Györgynek!