A mögöttünk hagyott évad kismestereit szemlézzük – ahogy mindig: névsorban. ÁDÁM TÜNDE, BÓKA GÁBOR ÉS KONDOR KATA írása
Negyedik alkalommal vállalkozott arra szerkesztőségünk, hogy számba vegye: kik nyújtották az évad legfigyelemreméltóbb epizódalakításait operaszínpadainkon. Az eddigi három alkalommal növekvő számú (tíz, tizenegy, majd tavaly tizenkét) alakítás került be válogatásunkba; hogy idén visszaesés tapasztalható, s csak öt szerepformálást emeltünk ki, annak aligha az az oka, hogy mint a héten minden, e szemle is igazodni próbál az öt karika sugallta nemes versengés szelleméhez. Sajnos idén nemcsak az operabemutatók száma csökkent drasztikusan Budapesten és vidéken egyaránt, de repertoár-előadásból is jóval kevesebbet tartottak; csökkenő előadásszám mellett pedig kevesebb lett a szóba jöhető kismester-alakítás is. Nem is beszélve a premierek színvonalcsökkenéséről, ami vajmi kevéssé inspirálhatta kiváló művészeinket, hogy legjobb formájukat hozzák… De közelítsünk pozitívan: öt kiváló epizódalakításra még így is felkaptuk a fejünket – s tegyük hozzá: a válogatás nyilván szubjektív, hiszen nem láthattunk mindent, mindenkit. Reméljük, három hét múlva legalább annyi olimpiai aranyérmese lesz Magyarországnak, ahány operai kismestere volt a mögöttünk álló évadban!
Bódi Marianna – Brigitta (Korngold: A halott város – Csokonai Színház / Fesztiválszínház)
Bódi Marianna Korngold operájának kettős szerepében már nem először mutatja egy szerepben több oldalát: ahogyan a Ruszalka Jezsibabájaként egyszerre tündéri boszorkányt és valódi, hús-vér nőt is alakított, így most a házvezetőnőt, Brigittát és az apácába oltott orfeum-táncosnőt egyaránt hitelesen állítja elénk. A halott város nyitójelenetében ismét, újra, sokadszor rácsodálkoztunk egyedi hangszépségére és arra az énektechnikai fölényre, mellyel a legnehezebb szólamokat is magától értetődő természetességgel szólaltatja meg. Amitől az alakítás kismesteri lesz a perfekt vokalitáson túl, az a pszichológiai mélységeket feltáró opera aprólékosan kidolgozott szereplőjének színészi megformálása, melyben jelen van a házvezetőnő empátiája és az orfeumjelenet hölgyének frivolsága egyaránt.
Cser Krisztián – Angelotti (Puccini: Tosca – Magyar Állami Operaház)
Azt gondoltuk, az Operaház Tosca-előadásán már nem nagyon tudunk meglepődni – és mégis. Elkezdődik a darab, és az első percekben egy bársonyosan szóló, egészséges férfihangot hallunk. Ekkor tudatosul, mennyire fontos Angelotti szerepe, hiszen ő szólal meg először a darabban – ha jó énekes személyesíti meg, az egész este jól indul, míg ha nem megfelelő, már az elején azon töprengünk, miért jöttünk el sokadszorra is erre az előadásra. Természetesen Cser Krisztián esetében az előbbi történt: sötét, meleg basszushangja mellett illúziókeltő megjelenése és színészi játéka is emlékezetessé tette alakítását. Az ő megformálásában Angelotti hús-vér figura, akinek az előadásból már jól ismert mozdulatai most mind értelmet nyertek, és eggyel növelték az este élményt nyújtó szereplőinek a számát.
Megyesi Zoltán – Goro (Puccini: Pillangóasszony – Magyar Állami Operaház)
Az Operaház Pillangókisasszony-előadásaiban Goro szerepkörét szerencsés módon hosszú időn át ugyanazok a művészek alakították-alakítják, így – szemben azokkal a szerepekkel, amelyekben tucatnyian fordulnak meg néhány évad alatt – lehetősége nyílik egy-egy művésznek hosszú távon, évről évre érlelni, mélyíteni a figurát. Ebben a szerencsés helyzetben van most a legifjabb Goro, Megyesi Zoltán, akinek alakítását négy és fél éve láthattuk először: már akkor is meggyőzött arról, hogy lefegyverző vokális adottságaival a nakodo szerepének nemcsak színészileg, de zenei eszközökkel is karakterisztikus megformálója – olyan, aki nemcsak a személyiség visszataszító voltát hozza meggyőzően, de akinél mindez nem megy a zeneiség rovására, hanem mindig a lehető legnagyobb mértékben tiszteli a kottában foglaltakat. A már 2007-ben is késznek tűnő szerepformálást mára érett alakítás váltotta fel, jól példázva a tudatos pálya- és szerepépítés diadalát.
Sebestyén Miklós – Masetto (Mozart: Don Giovanni – Magyar Állami Operaház)
Noha a Don Giovanni valamennyi szerepe tekinthető főszerepnek, mégis már másodszor válik kismesterré Masetto alakítója – aligha véletlenül. A jólelkű, ám kissé forrófejű hősünk a cselekménynek nem elsőszámú alakítója, ám Zerlinával közös buffa-jelenetei üde színfoltjai lehetnek egy-egy előadásnak. Az Operaház frissen felújított Don Giovanni-előadása sajnálatosan nélkülözi a darabon végigvonuló koncepciót csakúgy, mint az egyes alakítások kidolgozását, éppen ezért figyelemreméltó, hogy Masetto szerepében Sebestyén Miklós igazi, kidolgozott karakterrel érkezik az előadásba, melyben ráadásul eredetileg a Kormányzó szerepét kellett volna alakítania. A beugrás sikeres: Masettóként örömteli perceket szerez a nézőnek, színpadi fesztelenségével csakúgy, mint kifejező, szép éneklésével, melyet ígéretes basszus hangon abszolvál.
Szüle Tamás – Biterolf (Wagner: Tannhäuser – Művészetek Palotája)
Szüle Tamás Biterolfja élő bizonyítéka annak, micsoda energiák szabadulhatnak fel egy művészben, ha a langyos vízből megfelelő alkotói körülmények közé kerül. Tetszhalott állapotban vegetáló operaházi Tannhäuserünkben Biterolf szólama mindannyiszor elhangzik – a Művészetek Palotájában idén megrendezett Wagner-napokon viszont meg is szólalt; mintha más énekes torkából jöttek volna ugyanazon hangok, pedig ahogy az Operaházban is sokszor, úgy most is Szüle Tamás énekelte a dalnokot. S amit mindehhez színészileg hozzátett! Már az első felvonás fináléjában figyelmet kelt marcona megjelenése, mindvégig a robbanás határán lévő magaviselete, mely a dalverseny-jelenet szólójában aztán robban is – s figyelemre méltó az az interakció is, melyet Szüle ebben a jelenetsorban a neki rendelt házi szurkolótáborral folytat.