– Személyes élményeink – ÁDÁM TÜNDE, BÓKA GÁBOR és FÜLÖP KÁROLY írása
Alig hihető, hogy Kelen Péter már a hatvanat tölti be a mai napon. Ő, akit színpadon mindig kortalannak láttam, és ő, akiről az eszemmel persze tudom, hogy már a születésem előtt bőven színpadon volt… Furcsa is lesz, hogy elsőként egy olyan szerepét citálom elő, melyben sosem láthattam színpadon, ámde az 1978-as Erkel színházi Szerelmi bájital-előadásról készült egy rádiófelvétel, mellyel a mai napig adós a Magyar Rádió a közönségének, és amelyen olyan énekes nagyságok szerepeltek, mint Begányi Ferenc, Sólyom-Nagy Sándor, Kalmár Magda és természetesen Kelen Péter. Azonban ebből a felvételből Kertész Ivánnak és azóta megszűnt műsorának (Emlékezetes alakítások) hála, legalább részleteket ismerhetünk – és én legalábbis rongyosra hallgattam. Képeket is láttam az előadásból, ami azért nem mozgókép, de legalább valamit hozzátesz a látványhoz, amiről lemaradtam. E felvételről tudom például, hogy Kelen Péternek egyéb erényei mellett kiváló humorérzéke van, és vígoperai szerepben is tudott brillírozni, jóllehet pályája későbbi, általam ismert szakaszában már más jellegű, drámai szerepkörben alkalmazták. Mégis, ahogyan Nemorinóként komédiázik, az egyik meghatározó audió-élményem lett. Kelen Péter színészi kvalitásait jellemzi, hogy pusztán hallás alapján el tudom képzelni, milyen gesztusokat, mozdulatokat társít az énekelt dallamokhoz, mert a hanglejtésében, hangszínében minden benne van: Nemorino tapasztalatlansága, mulyasága, naivsága és szeretetreméltósága – és ez Kelen Péter zsenialitása. Milyen sokszor kell majd ezt még leírni, egyéb szerepei kapcsán!
Mert voltak mellette audiovizuálisak is, számosak. Lammermoori Luciától Toscán át A trubadúrig, Az álarcosbálig, Don Carlosig, amit még utoljára azért elcsíptem, és persze a nagy favorit, a Bohémélet, amely éveken át ünnepi esemény volt: minden karácsonykor a Tokody–Kelen-párossal. (Ebből még szerencsére egy jó pillanatban készült tévéfelvétel, míg a sok kiváló előadás az emlékezetünkben marad csak meg. De megmarad!) Jó Rodolphe az lehet, akinek gondolkodás nélkül elhisszük, hogy költő-bohém énjével egészen egyszerűen összeférhetetlen, hogy másféle állást vállaljon és így keresse meg a tűzifára valót. Ennek Kelen költője tökéletesen megfelelt, minden ízében művész-Rodolphe volt, aki a darab vidámabb jeleneteiben mindig vevő volt a kollégák poénjaira, sőt ő maga is kezdeményezett (sosem volt kétszer ugyanolyan), közben pedig bizonyára nem vagyok egyedül, aki a harmadik és negyedik felvonásban megkönnyezte a Mimiért aggódó és róla lemondó költő fájdalmát.
És ha már lemondás: nem hallgathatom el, hogy Kelen Péter az a művész, akit határtalanul tisztelek azért, hogy önként és a csúcson fejezte be pályáját, úgy vonult vissza, hogy nekünk csak a kiemelkedő alakításaira kell emlékeznünk. Persze, hogy hiányzik, azóta is. De megőrizzük, és nem felejtjük, amit kaptunk tőle. Szeretettel köszöntjük születésnapja alkalmából, és kívánunk neki még sok szép születésnapot, erőt, egészséget!
Szerelmi bájital: Nemorino és Adina duettje – Kalmár Magdával
***
Kelen Péter kerülte a nyilvánosságot, a személye körüli felhajtást. Interjút nem adott, magánéletéről nem szóltak a lapok. Nem lett világhírű – noha énekelt külföldön –, beérte a világszínvonallal. Autogramot is csak félve mertem kérni tőle, de a legtermészetesebb egyszerűséggel adott, nem önmagát ünnepeltetve, hanem csak úgy félrevonulva a művészbejáró egyik oszlopánál.
Hálás vagyok a sorsnak, hogy abban az időszakban lettem operalátogató, amikor Kelen Péter művészete a legfényesebben ragyogott. S ha már kollégám a karácsonyi ünnepi Bohéméletek kapcsán említette a Tokody Ilonával való legendás párosát, én gyermek- és kamaszkorom megannyi hétköznapi előadását is ünneppé avatom, amit Kelen Péterrel élhettem át. Az Operaház másik vezető szopránja, Pitti Katalin is legkedvesebb színpadi partnerének vallotta, s kettejük izzón szenvedélyes játéka előadások hosszú éveken át tartó szériájában okozott katartikus élményt az operakedvelő közönségnek. 1986-tól kezdve sokszor láttam őket együtt a Traviatában, A lombardokban, a Manon Lescaut-ban, az Anyeginben és végül 2000-ben a Toscában. Lelkesen tapsoltam Kelennek, hiszen ezeken – és más előadásain is – világszínvonalon – vagy némileg afölött – tolmácsolta a zeneszerző gondolatait, kiegészítve művészi eszköztárának egyedi értékű kincseivel. Mindegyik szerepében hiteles volt, alakítása mélyen átélt: akár a kedvesét túlvilági látomásként harcra ösztönző lovag, akár a félvilági nőbe belehabarodott s annak életébe a megváltó, igaz szerelmet hozó, majd az asszonyt megalázó ifjonc szerepében. De ugyanúgy elhittük neki, hogy a szeszélyes Manon szinte őrültté tette, s csalódásában majdnem kezet is emel szerelmére, s ő volt az élettől s kacér kedvesétől búcsúzó naiv költő is és a festő, akit szerelme tanít színleg meghalni – a festő, aki el is játssza kedvesének, hogy hisz a megmenekülésben. Mindegyik szerep Kelen Péter is egy kicsit, de a művészi palettán van elég árnyalat arra, hogy mindegyik másképp váljék emlékezetessé.
Sokszor világhírű vendég mutatkozik be Kelen valamelyik szerepében, s hiába a profizmus és a tökéletesség, hiányérzetünk támad. Lemeze viszonylag kevés, de érdemes meghallgatni Macduff áriáját a Hungaroton Macbeth-lemezén. Utánozhatatlan. Egyetlen áriában Kelen művészetének titka. S élőben is képes volt pusztán egyetlen áriával elbűvölni a közönséget: a Polgár László-gála Eleázár-áriája alatt áhítatos csendbe burkolózott a nézőtér…
Manon Lescaut: Duett a második felvonásból – Pitti Katalinnal
Falstaff: Fenton áriája – Milánó, Teatro alla Scala
***
Kelen Péter művészete az opera műfajáról szerzett élményeim origója. Életemben először 1993 májusában láttam operaelőadást: a Carmen Erkel színházi felújítására vetett el jó sorsom. Nem ismertem még énekeseket, fogalmam sem volt, kiket látok-hallok. De életre szólóan belém ivódott a Don Josét alakító művész izzó szenvedélye, a Micaelával szembeni pajkossága, a zárójelenet kilátástalan kétségbeesése,ami még a Carmen megölését követő rendezői geget, José öngyilkosságát is hitelessé tudta tenni. Később jegyeztem csak meg, hogy Kelen Pétert láthattam aznap Komlósi Ildikó Carmenjének oldalán. Különös ajándéka a sorsnak, hogy éppen tíz évvel később, 2003-ban, mintha csak az én jubileumomat is számon tartotta volna valaki, ismét ők ketten voltak a Carmen főszereplői – immáron másik rendezésben, de ez mit sem változtatott a dráma hőfokán.
Kelen művészetének amúgy is alapvető jellemzője, hogy bármely körülmények között képes volt színházat varázsolni maga köré. S erre sokszor kényszerült: itthon ritkán volt alkalma kiemelkedő rendezőkkel dolgozni – a ritka kivételek (s itt főképp Békés András rendezéseire kell emlékeztetnünk) kivételes csúcspontok az amúgy is egyenletesen magas színvonalú életműben. Minden alakítását elmélyülten dolgozta ki, s jelenlétével feledtetni tudta a hozzá nem méltó körülményeket. Mikor vele láttam az Operaház jelenleg is futó Manon Lescaut-produkcióját, fel sem tűnt annak szegényessége és dilettantizmusa – csak a Tokody–Kelen-páros művészi szimbiózisára lehetett figyelni.
S nem egyszer láthattam azt is, mennyire inspiratív partner Kelen Péter: ugyanazon énekesnő, akit korábban modorosnak láttam egy szerepben, Kelen oldalán szinte kivirult: minden mozdulata hiteles és átszellemült lett, öröm volt nézni.
Az alatt a tizennégy év alatt, míg nyomon követhettem Kelen Péter pályafutását, a Lammermoori Lucia, a Hunyadi László, A trubadúr, a Traviata, Az álarcosbál, A végzet hatalma, a Don Carlos, a Carmen, a Manon Lescaut, a Bohémélet és a Tosca tenorszerepeiben hallhattam. Tekintélyes lista, mégsem teljes: sok alakításról koromnál fogva maradtam le (így a Pillangókisasszonyban, a Szerelmi bájitalban vagy A lombardokban), más operákat viszont butaságom miatt mulasztottam el vele – mint például az Anyegint, melynek Lenszkijét még bőven énekelte a kilencvenes években. Ám voltak olyan szerepek is, melyek szinte kiáltottak utána, mégsem énekelte el őket. Ilyen Gabriele Adorno a Simon Boccanegrából, mely nem találta meg őt a nyolcvanas években, mikor utoljára játszották nálunk a darabot – pedig a figura indulatos fiatalsága nagyon is illett volna Kelenhez. A pályafutás vége felé pedig szívesen láttam volna őt Eleázárként, akinek áriáját több gálaműsoron is szívszorítóan tolmácsolta, vagy a fiatalkori televíziós produkció kísérlete után életkorban és tapasztalatban is meggyőzőbb Canióként. Sajnos egyikre sem került sor.
Elgondolkodtató, hogy miért hagyott ránk ilyen kevés lemezfelvételt a művész. Mivel interjút sosem adott, nem tudhatjuk, hogy a lemezcégek nem bíztak-e benne eléggé, vagy ő maga volt elégedetlen vokális produkcióival. Akár így, akár úgy: hiba, nagyon nagy hiba, hogy így történt. S bár A láng, a Macbeth, a Lodoletta Hungaroton-, illetve Az arles-i lány EMI-lemeze különleges kincs, a színpadi előadások lenyomatát őrző számtalan – és sajnos kiadatlan – rádió- és televíziós felvétel bizony nagyon hiányzik a Kelen-rajongók gyűjteményéből.
Ha csak egy szerepet emelhetnék ki a hatalmas Kelen-repertoárból, úgy az számomra a Tosca Cavaradossija lenne. S nem csak azért, mert ebben láttam a legtöbbször, s ebben is búcsúzott a színpadtól három éve, de azért is, mert ez a Cavaradossi interpretációtörténeti jelentőségű alakítás. Amit ebben a szerepben (különösen az utolsó felvonásban) Kelen nyújtott: a folyamat, amíg a kétségbeeséstől a reménykedésen, a boldogságon, a visszafogott örömön keresztül eljutott a felismerésig, hogy Toscát becsapták, majd a halálba való beletörődésig, s aztán ahogy Tosca kedvéért eljátszotta az utolsó komédiát – az a magyar színjátszás aranykönyvébe tartozó teljesítmény. Kitörölhetetlen, életre szóló élmény – s kaphatunk-e ennél többet egy előadóművésztől?
Hoffmann meséi: Kleinzack-legenda
Faust: a címszereplő kavatinája
Szereplista:
A MÁO-ban énekelt szerepei:
Balassa Sándor: Az ajtón kívül (Isten)
Balassa Sándor: Karl és Anna (Karl)
Bizet: Carmen (Don José)
Csajkovszkij: Anyegin (Lenszkij)
Donizetti: Lammermoori Lucia (Edgardo)
Donizetti: Szerelmi bájital (Nemorino)
Erkel: Hunyadi László (címszerep)
Gounod: Faust (címszerep)
Gounod: Rómeó és Júlia (Rómeó)
Kodály: Psalmus Hungaricus (zsoltáros)
Massenet: Werther (címszerep)
Mozart: Don Giovanni (Don Ottavio)
Muszorgszkij: Borisz Godunov (Bolond)
Offenbach: Hoffmann meséi (Hoffmann)
Puccini: Bohémélet (Rodolphe)
Puccini: Gianni Schicchi (Rinuccio)
Puccini: Manon Lescaut (Des Grieux)
Puccini: Pillangókisasszony (Pinkerton)
Puccini: Tosca (Cavaradossi)
Puccini: Turandot (Altoum császár)
R. Strauss: A rózsalovag (Olasz énekes)
Verdi: A trubadúr (Manrico)
Verdi: A trubadúr (Ruiz),
Verdi: A végzet hatalma (Alvaro)
Verdi: Az álarcosbál (Gustavo)
Verdi: Don Carlos (címszerep)
Verdi: Don Carlos (Lerma gróf)
Verdi: Lombardok (Oronte)
Verdi: Macbeth (Malcolm)
Verdi: Requiem (tenor szóló)
Verdi: Rigoletto (A mantuai herceg)
Verdi: Traviata (Alfréd)
Egyéb szerepek:
Verdi: Macbeth (Macduff) – lemezen
Verdi: Falstaff (Fenton) – Teatro alla Scala
Leoncavallo: Bajazzók – filmen
Puccini: A köpeny (Henri) – szabadtéren, egyszer
Díjai:
Érdemes művész – 1981
Kiváló művész – 1989
Kossuth-díj – 1997
Prima díj (2009)
Diszkográfia:
Respighi: A láng (Donello) (vez.: Gardelli)
Verdi: Macbeth (Macduff) (vez.: Gardelli)
Mascagni: Lodoletta (Flammen) (vez.: Charles Rosekrans)
Cilea: Az arles-i lány (Federico) (vez.: Charles Rosekrans)
(Fotók: A Magyar Állami Operaház archívumából – Mezey Béla)