…avagy A lélek tájképei Werther vásznain. Az Operaház október 25-i Massenet-felújításáról FÜLÖP KÁROLY írt kritikát
Miközben az Operaház új produkcióival egyrészt igencsak megosztja közönségét, annak egy nem elhanyagolható részét meghökkentő rendezésekkel bőszíti, a másik oldalon igyekszik a publikum kedvére is tenni például a barokk vagy – mint most – a francia repertoár műveinek feltámasztásával. Massenet Werthere nem sokkal a szintén goethei származású társ, a Faust vitatott, de gondolatébresztő színpadra állítása után és az Otello-fiaskó körül dúló, csak lassan csendesülő viharok közepette érkezett az Andrássy útra. Werther ritka vendég errefelé: a bécsi ősbemutató után kilencven évet kellett várnia a pesti közönségnek, hogy 1984-ben az Erkel Színház, később a felújított Operaház repertoárjára kerüljön Jules Massenet „lírai drámája”, majd a széria 1988-as kifutása után most, több mint negyedszázadnyi szünet után Szikora János rendezésében újból életre keljen.
Az európai szentimentalizmus alapművének mostani bemutatója aligha nevezhető formabontónak: nem provokál, nem erőltet a műbe attól idegen mozzanatokat, nem vállal nagy és meglepő fordulatokat. Történetet mesél, szépen, érzelmesen, a zene és a színpadi látvány közvetítésével a közönség számára is átélhetően. Úgy is mondhatnám: Szikora Werthere jól fest… Jól fest a címszereplő, a hölgyek talán még jobban Kovács Yvette Alida szemet gyönyörködtető, káprázatos jelmezeiben. Valamennyi szereplő ruhája – az anyag finomsága, a kidolgozottság, a változatos ötletek – maximálisan kielégítik a korhű iránt vágyakozó néző igényeit. Jól fest Werther abban az értelemben is, hogy a rendező – sajnálatomra – festőművészt csinált belőle. Megpróbálom ezt egyfajta metaforaként értelmezni: azazhogy Werther mégiscsak költő (aki festeni is tud), és költészetének képi világa jelenik meg a díszlet paravánként ki- és betolható vásznain. Ha ezt a kis rendezői beavatkozást elfogadja a néző, akkor az olvasmányaiból megmaradt Werher-emlékeknek is megfelelő, ideális és hiteles történetet kap Szikorától.
Az előadás nyitóképe akár a szentimentalizmus stílusjegyeit szemléltető tabló is lehetne: Werther otthonában járunk, a szobafal díszes ornamentikája megkopott, a mennyezet freskói szétcsúsztak, a falak megdőltek, megroggyantak – mintha minden a főhős félresiklott életének lenyomata volna. A megsebzett költő (festő) átvérzett ingében utolsó képét festi, vásznán az utolsó történet, a Charlotte-szerelem színtereinek napfényes kulisszái… A szomorú szerelem története az ifjú Werther visszaemlékezéseként, a díszletparavánok tájképeinek előterében elevenedik meg. Szikora ezzel a trükkel mégiscsak hozzátesz valamit az egyszerű történetmondáshoz: Werther reálisnak ábrázolt, sivár életterébe beépíti a képzelet által megszépült idilli tájképeket, s ebben a díszlet a díszletben megoldással a romantikus-szentimentális festmények között – tehát nem (a színpadon ábrázolt) valós környezetben – mutatja be a szerelmi háromszög nagyon is reális kilátástalanságát. A két világ: vágyak és realitás, álmok és valóság egyetlen ponton egyesül csak, a haldoklás pillanataiban. Ekkor eltűnnek a napfényes tájképek, az utolsó vásznon egyetlen vérfolt; nincsenek csodás jelmezek, a kopott falakat is már csak sejtjük; a színpadot betölti a sötétség, a háttérben hófúvás. Minden zord, minden rideg: a halál pillanatában mégiscsak a szerelmeseké a világ – ketten, egyedül. A vég a megváltás reményét hozza a főhősnek: Werther ragyogó látomásában a korábban hallott karácsonyi dal töri meg az éjszaka csendjét, de mintha nem is a gyerekek, hanem az angyalok égi kórusa énekelné azt.
Igazi világnagyság, a francia operák specialistája, a nyolcvankét esztendős Michel Plasson vezényelte az Operaház legújabb bemutatóját. A magát zenei világutazónak nevező művésztől elvárható a mű anyanyelvi szintű tolmácsolása, s ezt meg is kapjuk az idős mestertől. Itt-ott ugyan kicsit komótosan hagyta medrében folyni Massenet muzsikáját, kis iróniával azt mondhatnánk: hagyta a közönséget is együtt szenvedni a hősökkel. Viszont előadása ihletett, sohasem a rutin, hanem az újraalkotás elszántsága, új megoldások keresése vezérli, mindig új közönséget kíván meghódítani – különösen, ha francia darabról van szó. Az epikus-szentimentális zenei vezetés mellett a kellő feszültséget is megteremti, gondoljunk csak a harmadik felvonás szerelmi kettősének drámai izzására. A zenekar összeszedetten és drámai erővel játszott, legszembeötlőbben a zenei bevezetőben és a negyedik felvonás előtti közjátékban, de a zsánerképek és a Charlotte–Sophie-kettős sokszínűsége is kibontakozott a francia vendég pálcája nyomán. Sokak számára biztosan örömöt hozott Michel Plasson budapesti fellépése, s az előadás után talán többen is éreztük, hogy már magában az is felemelő, ha közös térben lehetünk egy ilyen nagysággal, elhivatott művésszel – legendával.
Az előadás másik külföldi vendége az ugyancsak jelentős világszínpadokon is megfordult mexikói tenor, Arturo Chacón-Cruz volt a címszerepben. A párizsi, éppen Michel Plasson dirigálta etalon Werther-produkció után az ember némi aggodalommal ül be a nézőtérre: van-e Werther Jonas Kaufmann után, érdemes-e bemutatni egyáltalán, találni-e megfelelő formátumú címszereplőt? Nos, ha nem tudunk elvonatkoztatni attól az előadástól, hogy ott, akkor valami megismételhetetlen született nagyon ritka és szerencsés csillagzat alatt, ha ezt tudva nem vagyunk képesek nyitottak maradni minden újra, akkor örökké csalódottak leszünk. Arturo Chacón-Cruz nem rossz énekes, de nem elementáris erejű Werther. Középhangjaiban nem túl szép hanganyag birtokosa: ez adottság. Viszont jól bánik vele, jó technikával énekel, magasságai biztosak és diadalmasak; talán túlzottan is a szólam perfekciójára koncentrál, s kevesebb marad a kifejezésre. Jól tetten érhető volt ez a nagy drámai kitörésekben, például az első felvonás zárójelenetében vagy éppen a szerelmi kettősben – hiába a partner és a zenekar szenvedélye, a hatás elmarad. Ugyanakkor a slágerszám, az Osszián-ária szépen sikerült, s valószínűleg meg is hatotta a közönséget – a lelkes tapsokból ítélve. Arturo Chacón-Cruz hangjának egyébként van kifejezőereje, ezzel képes is élni különböző felvételeinek tanúsága szerint, de a színpadi jelenlét kidolgozottsága is fontos lenne, s ez egyelőre hiányzó tényező a nagy művésszé válás útján.
Schöck Atala szép hangon éneklő, bájos Charlotte volt. Gyönyörű mezzo hangjával a szólam ideális megszólaltatójává vált; csupán egy-egy ponton, a szerep mélyebb fekvéseiben éreztem kevésnek a hangot; hallható volt, de talán kevésbé hatásos és erőteljes. Figurájának mosolygós arca éppoly hiteles, mint a szentimentálisan szenvedő és vívódó. Az el nem sírt könnyekről szóló áriája az előadás egyik legszebb pillanata volt, nagyobb tapsot is megérdemelt volna – ha a közönség jobban ismeri a darabot.
A háromszög harmadik sarka, Albert szerepében Haja Zsoltot láttuk-hallottuk. Nemes tartása, színpadi mozgása tökéletesen keltette életre azt az ideált, amit a romantikus regények gazdag polgárairól képzelünk. Szólama jelentőségében elmarad a két főhősétől, de fontos jeleneteiben Haja Zsolt súllyal van jelen. Éneke kiegyenlített, világos lírai baritonja szépen szól; én talán picit sötétebb tónusú hangot képzelek a figurához, de ez Haja produkciójának értékéből mit sem von le. Sophie, az örökké vidám kedélyű, bolondozó csitri szerepét Celeng Mária énekelte-játszotta szép hangon, odaadással, lelkesen. A darabban ő Werther állandó búskomorságának dramaturgiai ellenpontja, Celeng Mária tolmácsolásában ennek megfelelően valamennyi felvonásban a kellő intenzitással van jelen. Busa Tamás, valamint Egri Sándor és Szerekován János hangjukhoz, karakterükhöz jól illő szerepben kaptak játéklehetőséget.
A gyermekkart Gupcsó Gyöngyvér tanította be, karácsonyi daluk összhangzása nem könnyű feladat, de sikerül jól megoldani már az első felvonásban. A darab fináléjában viszont a hangosítás nem tesz jót, felnagyítja a hibákat: bántóan élesnek hat a gyermekek angyali hangja. És mindehhez hirtelen a szemünkbe is világítanak a színpad mélyéről.
Összességében üdítő produkció az új Werther; jól fest a mostanában sokszor elidegenítő előadások közt az Operaház palettáján. Viszont nem jól fest a félig üres nézőtér: a premieren a harmadik emeleti közönséget a földszintre invitálták, ciki lett volna, ha Michel Plasson üres széksorok előtt vezényel. Sokszor esett már szó róla: nem ártana átgondolni az Operaház jegyárait; tizenkét-tizenötezer forintért nem tudja megvenni az itthoni közönség a jegyeket. Lehet erre azt mondani, hogy az Erkel Színház olcsóbb, csak éppen bizonyos darabok az Operában mennek. Goethe Werthere például ajánlott olvasmány középiskolásoknak, de szinte esélytelen, hogy itt megnézhessék az ifjak az operaváltozatot. Aki viszont megteheti, menjen: szép előadást fog látni!
Fotók: Nagy Attila, Pályi Zsófia / Magyar Állami Operaház