Történelmi kalandozás a Sebős-Körös mentén – Erkel utolsó operája a Szabad Tér Színház műsorán. FÜLÖP KÁROLY kritikája az augusztus 19-i és 20-i előadásokról
Az augusztus 20-i nemzeti ünnep kiemelt eseményeként került színre Erkel Ferenc István király című operája a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. A projekt kiemelkedő voltát bizonyítja az előzetes médiakampány, a menet közben operakoncertből szcenírozott előadássá alakított produkció, a közös éneklés, emléklap és légifotó, s nem utolsósorban a megelőző pluszelőadás: a később műsorrendbe vett protokollbemutató, valamint az operának a köztévében megversenyeztetett közvetítése az RTL Klub pártfogolta István-rockoperával, a főműsoridő peremén, kissé az éjszakába nyúlóan. Aki viszont nem versenyként, hanem külön-külön megtekintette mindkét művet, István ürügyén érdekes történelmi kalandozásban vehetett részt: megismerhette a pályakezdő és az élettől búcsúzó király küzdelmeit, azok történelmi és mai áthallásait, üzenetét. Láthattuk, hogy István gyötrelmei nem értek véget trónra kerülésével: hasonló konfliktusokkal, ellenerőkkel haláláig számolnia kellett, csak az ellenük való küzdelem eszköze lett más: erről szól Erkel műve. A másik, az Alföldi Róbert jegyezte produkciótól hangos azóta a média, az internetes vitafórumok; most essék szó csupán az Erkel-opera szigeti színreviteléről.
Erkel utolsó befejezett operája – hallottuk sokszor az előadás beharangozóiban. Hogy ki fejezte be, az már más kérdés; a szerzőség körüli viták és feltételezések még sokáig adhatnak feladatot a zenetörténészeknek, de mára – különösen a befogadó szempontjából – gyakorlatilag mindegy az idős mesternek és fiainak az alkotás folyamatában betöltött pontos szerepe, annak aránya, nem ez marad a művelődéstörténet egyetlen homéroszi kérdése (a problémáról bővebben itt olvashat). Noha az opera zenéje messze nem egységes sem hangzásvilágában, sem minőségében, s ugyanez a színpadi jelenetezésről is elmondható, mégis jelentékeny alkotást láthattunk az augusztus 19-én és 20-án színpadra került változatában. Nem marad adós a zene az Erkeltől ismert dallamossággal, noha újító törekvései is tetten érhetők – például többen is rámutattak a nászszoba-kép hasonlóságaira Wagner Lohengrinjének megfelelő jelenetével vagy egyes vezérmotívumoknak szintén a német mesteréhez hasonló alkalmazására. Ugyanakkor a nagyszabású kórusszámok sodró emelkedettsége magával ragadja a nézőt-hallgatót, egy-egy ária vagy jelenet szépsége pedig megteremti az est nemzeti ünnephez méltó, felemelő hangulatát. Különösen szép ezek közül Imre herceg Szűzanya-látomását elbeszélő áriája vagy Crescimira érkezése, a magyar hont sajátjaként köszöntő szavai. Ugyancsak megkapó Zolna imája a pogány oltár tövében és a tébolyult Crescimira utolsó jelenete. Ha az opera nem is éri el a Bánk bán vagy a Hunyadi László kiegyensúlyozott színvonalát, pláne ismertségét, az előbb felsorolt szépségek zenei emlékét biztosan szívesen viszi magával a színházi estről távozó néző. S ha reménykedhetünk Bán Teodórának, a Budapesti Nyári Fesztivál művészeti vezetőjének a műsorfüzetben megfogalmazott gondolataiban, akkor hamarosan – ősszel, bár ennek nyomát még nem láttam másutt – az Erkel Színházban is üdvözölhetjük az operát.
A díszelőadás rendezője Nagy Viktor, még inkább az Erkel László KENTAUR tervezte forgó-mozgó díszlet. A díszlet- vagy inkább látványtervező a kör szimbóluma köré szervezi az előadást. Ez kisebb-nagyobb mértékben mindvégig manifesztálódik, lásd a forgószínpad alapköre, a plakátok lángoló koronája vagy a pogány oltár tűzköre esetében; de a történelmi látomások közt láthatjuk Dózsa tüzes koronáját is, vagy éppen az 1956-os forradalom kör alakban kivágott zászlóit. A színpad forgó alkatrészei, falai is emlékeztetnek koronára, a hasadás a viszályokat jelzi, a nászi ágy baldachinos fülkéje szintén kör alakú. A szereplőgárda, a kórus beforgatásai során, a színpadi mozgásokban – kiemelten a táncokban – megvalósuló körkörös mozgások mind az alapkoncepció részei. Érdekes megoldás, hogy az opera végén a Szűzanya – a szintén kör alakú – glória helyett püspöksüvegben jelenik meg. A szimbólumrendszert a kör, a korona (hatalom) mellett a kard (erő, erőszak, lázadás) és annak kereszt (egyház) alakú markolata egészíti ki, továbbá figyelmet érdemel, hogy a sámán fejéke és a trónszék támlája hasonló díszítésű.
Nagy Viktor nem rendezte túl a darabot, s lássuk be, a mű erre nem is ad nagy lehetőséget. Nagy vonulások, hatalmas kórustablók, áriák és egy-egy nagyobb szabású kettős váltakoznak, mindez nem nagy mozgásteret ad a rendezői leleményeknek. De mint vadromantikus történet csábít a tobzódó látvány csapdái felé. Itt elsősorban a pogány kép túlcsorduló vizuális megvalósítására gondolok: a lángoló tűzkarika látványnak még elfogadható, de a koboldszerű lények öltözéke, rúdmászása és tánca már-már viccesnek hatott, ráadásul nem is újszerű, láttunk ilyet például az Operettszínház Szentivánéji álom-produkciójában. Viszont mindenképp felsőfokon kell méltatni a világítástechnikát: nem csupán a fantázia- (vagy fantasy)dús jelmezeken más-más színben megcsillanó fények látványos játéka emlékezetes, hanem a mennyezeti lámpák szórt fénye is. Ha már elküldeni nem lehetett azt a rengeteg bogarat, ami a színpad előterében hemzsegett, a látványban hasznossá lehetett tenni. A fentről jövő fénynyalábok megvilágításában a kellemetlen szállongók a színpadnak folyamatos ragyogást kölcsönöztek. Sajnos a televíziós felvételen ebből vajmi kevés látszott, ez a csoda csak a helyszínen jelenlévők kiváltsága maradt. A rendezés alapvetően tisztelettel bánik a darabbal, talán túlságosan is; s noha nem igényelnék nagy akciókat, pláne rendezői színházat, de határozottabb színészvezetés, a konfliktusok erőteljesebb kidolgozása fontos lett volna. Néhányan persze hozott anyagból egész jól megoldották a színészi játékot, de többeknél elkélt volna a rendezői segítség.
A zenei szövet különleges része az érdekes hangzású báli táncjelenet. A kevesebb itt is több lett volna; bár kétségkívül érdekes és újszerű a koreográfia, nyilván köszönhető ez a korábban a balett világából ismert producernek, Bán Teodórának is, de láthatóan a balettkar nem tudta maximálisan teljesíteni a koreográfus elvárásait, az összhang hiányzott, az összkép minden igyekezet ellenére is ziláltnak tűnt. Ez további gyakorlással nyilván tökéletesíthető, de most, tekintettel a rövid próbafolyamatra, még kiforratlan; talán célszerűbb lett volna kevésbé balettszerű, inkább báli táncot tervezni a mostani bemutatóhoz.
A feladat nagysága és a megvalósítás magas színvonala okán előre kívánkozik a MR Szimfonikus Zenekar és Énekkar, valamint a Budapesti Stúdió Kórus Oláh Gábor, illetve Strausz Kálmán karigazgatásával, Vajda Gergelynek a nagy létszámú együttest jól összefogó, átgondolt zenei irányításával.
A produkció létrehozói a hazai operaélet legismertebb énekesei közül választották ki a főszereplőket. A legismertebb nem minden esetben a legjobb szinonimája, de mindenesetre húzónév a mai énekesek sorából. Istvánt, a magyarok királyát ezúttal Bretz Gábor formálta meg. A basszus és basszbariton szerepekben jeleskedő művész jó kiállású király, hangban is általában imponáló, de színészi játékban most keveset kaptunk tőle. A szerephez meglehetősen fiatal, amit persze még hitelesíthetne színészi játékával, de az idősödő király vívódásaival, gyötrelmeivel ezúttal adósunk maradt. Hangját most egy-egy jelenetben, érdekes módon pont a líraiakban, erőtlennek éreztem, amiből viszont szintén erényt kovácsolhatott volna a megtörtség ábrázolásában. Gizellát, a nejét Wiedemann Bernadett alakította; a szerző nem túl sok énekelni valót szánt a királynénak, ezeket Wiedemann jelesen teljesíti. A kis szerepen túl is tudjuk: nagy hang birtokosa, tud is énekelni, kétségtelen. Most mégis inkább színpadi jelenlétének nagyszerűségére, fenséges nőiességére, az anyai szeretet és részvét megtestesítőjére figyelhettünk fel. Alakítása annak mintája, hogyan lehet életet lehelni egy szerző által kidolgozatlan figurába, hogyan lehet végigélni és láttatni egy sorsot, ami csak a többi szereplő hátterében bontakozik ki.
A legegyenletesebb és legmagasabb színvonalú énekesi produkciót a Sebőst alakító László Boldizsártól, az Imre herceg szerepében fellépő Balczó Pétertől és az István öccsének, Péternek szerepét éneklő Szegedi Csabától hallottuk. László Boldizsárnak kifejezetten jól állnak a negatív tenorhősök (lásd még Pinkerton, mantuai herceg), éneke mindvégig szenvedélyes volt, játéka színészi teljesítményként is jelentős. Apróbb beszédtechnikai problémákra azonban érdemes odafigyelnie. Balczó Péter – bár bizonyos magasságok már képességeinek határán szólaltak meg – nagyon szép énekesi produkciót nyújtott. Játékának visszafogottsága, átszellemült szoborszerűsége egyfajta panteonba helyezi a herceg idealizált alakját. Szegedi Csaba intrikusként igazi sunyi játékos, arcjátékával számító és a rombolást kéjesen élvező figurát teremt, miközben hangja is üzembiztosan szolgálja a jellemábrázolást.
Fontos alakítás a két női főszereplőé is: Zolnaként Szakács Ildikó szép dallamformálását, kellemes színpadi jelenlétét üdvözölhettük, s noha nem volt hibátlan éneklése, áriájának vége picit bizonytalan volt, összességében ideális megtestesítője volt a hit és pogány kedvese közt vívódó leány figurájának. Az est legmegrázóbb alakítását Keszei Bori adta, bár az énekszólam olykor egy-két számmal nagyobb, mint ami az énekesnőnek kényelmes, s a szerep drámaisága, főként a harmadik felvonás nászszoba-jelenete talán erőteljesebb drámai szoprán hangot kívánna. A mikroport azonban egyes kényes részeknél segít, s ami elvitathatatlan: Keszei Bori színészileg nagyon kidolgozta a szerepet; az esküvőig lelkes és boldog, a nászszobában elkeseredetten szenvedélyes és elszánt, a gyilkossági és az őrülési jelenetben könnyekig megható. Itt mutatkozik meg énekművészetének legjava is: gyönyörű pianókat formál, ugyanakkor jó érzékkel adagolt prózaközeli dallamformálással teszi még drámaibbá a megbomlott lélek vergődését. Kiemelendő még néhány kisebb szerep alakítója: Bátki Fazekas Zoltán sámánként, s főként színészileg Balatoni Éva (Jóva) és Sárkány Kázmér (Vazul) erősítették a produkciót.
Befejezésül az opera zárójelenetéről röviden: a Mindenhatóhoz fohászkodó István három vízióban látja meg a jövőt, a magyarság további sorsát. Erkel eredetileg az 1848-as forradalmat szánta harmadiknak, a cenzúra persze nem engedte. Most az 1956-os forradalmat láthattuk. Nem meglepő, még ha Erkelhez kissé meghökkentő is, de ha már aktualizálunk, akkor kicsit merészebbnek kellene lenni, talán még jobban közelíteni a mához. Sajnos az árnyjáték sem sikerült igazán, ma, az Attraction Látványszínház angliai és itthoni sikerei idején a magyar közönségnek már több, precízebb látvány kell. Vagy legalább üzembiztos.
Ezután már csak István halála következett: a fohászkodó István mögött megjelent a Szűzanya, s a haldokló követte őt a háttérszínpad semmibe vesző sötétjébe. Noha érthető a jelenet, valahogy mégsem volt kellően hatásos. Talán ott kellett volna abbahagyni, amikor István a Szűz ölébe hajtja fejét, s már nem kellett volna felállni, s a hosszú utat megtenni a színpad végéig.
Megpróbáltam kör-vonalazni, miként láttam az ünnepi István királyt a Margitszigeten. Hiányosságai, hibái ellenére is úgy gondolom, fontos előadás született, élvezhető zenei és színpadi megvalósításban, s külön örömre ad okot, hogy a tévéközvetítés révén minden érdeklődő számára hozzáférhetővé és rögzíthetővé vált a zeneszerző életművének különleges, kuriózumértékű darabja. S talán többen szembesültek azzal is, hogy a már említett rockoperának alternatívája is akadhat Szent István napján. Miközben írásom készült, vetettem egy pillantást az Operaház honlapjára is: nem látom az őszi műsortervben Erkel művét. Remélem mégis, hogy nem kell túlzottan sokat várni az újbóli találkozásra. Hogy a műsorra tűzésig már nem is olyan sok víz folyik le a vén Dunán. Vagy a Sebős-Körösön.
Fotók: Kaiser Ottó / Szabad Tér Színház