Siegfried és A walkür Berlinben – Schillertheater, 2012. október 3-4. NOVOTNY ANNA beszámolója
Az idei évadnyitás javarészt Wagner jegyében telik Berlinben. Bár az operaházak már szeptemberben megnyitották kapuikat, a repertoárdarabok után mind a volt nyugat-berlini Deutsche Oper, mind a „keleti” Staatsoper a német zeneszerző egy-egy operáját viszi színre az évad első premierjeként. A Staatsoper, mely a ház felújítási munkálatai miatt évek óta (és még kit tudja, mennyi ideig) ideiglenesen a Schillertheaterben működik, az új Ring-produkció legújabb darabjaként a Siegfriedet állította színpadra. A milánói Scalával készült koprodukcióban 2010-ben mutatták be A Rajna kincsét, 2011-ben pedig A walkürt. A négy szezonon átívelő új Ring befejező darabja, Az istenek alkonya 2013 márciusában debütál Berlinben, így Wagner születésének 200. évfordulóján teljessé válik a tetralógia.
A monumentális vállalkozás csodálatra méltó, ugyanakkor az operaház koncepcióját furcsának találom. Amennyiben a ciklust szemléljük, logikusan a Siegfried bemutatója következett, ugyanakkor pontosan ezért nem értem, a rákövetkező napon miért A walkürt tűzték műsorra (aztán újra Siegfried és megint A walkür). A felcserélt napok kizökkentik a nézőt a történetből (feltéve persze, hogy valaki mindkét előadást megnézi), de ezen túl az énekeseket is roppant feladat elé állítják. Mi sem igazolja ezt jobban, mint hogy a Siegfriedben Brünnhildét éneklő Iréne Theorin másnapra megbetegedett, és helyette a 2013-as bayreuthi Ring Brünnhildéje, Catherine Foster ugrott be.
Az új Ringet Daniel Barenboim és Guy Cassiers neve fémjelzi. Cassiers, az 1960-as születésű antwerpeni alkotó grafikusnak tanult, és ez meglátszik a rendezésein is. Fiatal korához képest kifejezetten ódivatú, már-már bosszantó elemekkel él a Siegfriedben: vetített háttérrel és hologramszerű effektekkel, amelyeket már számtalanszor láttunk (díszlet: Guy Cassiers és Enrico Bagnoli). Mindemellett a színpadkép gyakorlatilag egymásra helyezett dobozokból állt, ami önmagában nem lett volna problematikus, de látszott, hogy az énekesek nehézkesen mozognak az ingatagnak tűnő állványzaton. A harmadik felvonásban visszatért a mászó-effektus, Brünnhilde és Siegfried fel-le kúsztak a színpad közepére helyezett mesterséges sziklán. További furcsaság volt a már A Rajna kincse-produkció kapcsán is kritizált tánckar szerepe (koreográfia: Csilla Lakatos). Az első felvonás után a közönség egy emberként várta és találgatta cinikusan, vajon a sárkány milyen alakban jelenik meg a kivetítőn, valamint az erdei madárnak is lesz-e animált párja. Ehhez képest kellemes csalódást okozott a leleményes ötlet, miszerint Fafnert egy hatalmas fátyol alatt mozgó táncosok jelenítették meg. A táncosok azonban a „féreg” halála után is színen maradtak, koreografált ugrásokkal és kardmozgásokkal követve a hőst. A kevesebb néha több, sajnos ez esetben zavaróvá vált a színpadi jelenlétük. Az előadás végi ováció viharában a rendező színpadra lépésekor hangosabb volt „búzás”, mint a bravó…
Szerencsére azonban ismét bebizonyosodott, hogy a sokszor uralkodó rendezői operajátszás szemlélete ellenére a hangsúlynak minden esetben az énekeseken és a zenekaron kell lennie. Ezekben pedig nem volt hiány egyik estén sem. A kritikus abban a ritkán előforduló kellemes helyzetben van, hogy csupa remek előadóról kell írnia. Lance Ryan, napjaink egyik legelismertebb hőstenorja Siegfried szerepében valódi telitalálat volt. Kitűnő hangi adottságai mellett színpadi jelenléte is erős. Tiszta és erőteljes hang, mindemellett fluid és pontos, úgy süvít át a zenekaron, mint a nyíl. Mime szerepében Peter Bronder lépett színpadra, aki nem csupán hangjánál, de alkatánál fogva is remek törpe, s életrajzát olvasva az is kiderül, hogy nem véletlenül végzett nyaktörő mutatványokat (az első felvonás végén felkapaszkodik egy rúdra, majd a lábaival csüng le róla), híresen jó fizikuma és testalkata miatt a színpadon egészen különleges mutatványokra képes. Licht-Alberich és Schwarz-Alberich, azaz Wotan (a vándor) és Alberich figurái dramaturgiailag is a darab fontos pontját képezik. Wotan arca feketére és fehérre mázolva éppen ezt a kettősséget mutatja meg, hiszen benne is jócskán van az alberichi kapzsiságból, hiába tűnik belenyugvónak és lemondónak. Juha Uusitalo és Johannes Martin Kränzle, előbbi Wotan, utóbbi Alberich szerepében fontos és meghatározó pontjai voltak az estnek. A kis szerep–nagy meglepetés Anna Larsson Erdája és Rinnat Moriah erdei madara volt. Az alvó istennő rövid szerepét kivételesen szép tónusban és rendkívüli érzékenységgel szólaltatta meg a svéd mezzoszoprán. Ugyanez a szépség virtuóz perfekcionizmussal párosult Moriah madárdala esetében. Itt rövid említést kell tennem a kitűnő kosztümökről (tervező: Tim Van Steenbergen). Erda és a madár csodálatos ruhakölteményei tökéletesen illeszkedtek a színpadképbe, ugyanakkor előnyösen emelték ki az énekesnők szépségét. Wotan és Alberich hasonló ruhában léptek színre – még egy utalás a lelki rokonságra. Siegfried már-már rockénekesbe hajló jelmeze ugyan kissé furcsa hatást keltett, nem is beszélve az elmaradhatatlan Siegfried-félhosszú hajról, de úgy tűnik, ez a hősök elengedhetetlen fizimiskája. Az utolsó felvonásban aztán ismét hallhattam a budapesti Wagner-napok sztárját, Iréne Theorint. A rövid, de annál nehezebb szerepben Theorin a megszokott kitűnő teljesítményt nyújtotta, ismét bebizonyította, hogy tökéletes Brünnhilde.
Kíváncsian vártam volna A walkür-béli szereplését is, azonban az előbb említett betegség okán másnap már nem ő lépett színre. Catherine Foster belépése azonban nem puszta „beugrás” volt, hanem (ahogy a konferanszié is mondta) kitűnő lehetőség, hogy megbizonyosodhassunk felőle, Bayreuth jól választott új Brünnhildét. Bár a színpadi mozgásán látszott, hogy rohamtempóban kellett kiállnia, hangja és alkata e szerepre predesztinálta. Erős és telt szopránhang, eltúlzott érzelmektől mentes játék: mindez ritkaság a Brünnhildék világában. Az előző estén Fafnerként halványabb hangnak tűnő Mihail Petrenko Hunding szerepében bebizonyította, hogy többre hivatott. Siegmund méltó ellenfeleként semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy hangilag és alkatilag is megfelelő partnere Peter Seiffertnek. Az est sztárja azonban kétségkívül a legendás mezzoszoprán, Waltraud Meier volt, aki a milánói bemutatón Nina Stemme partnereként lépett színre Sieglinde szerepében. A legendás színpadi jelenlét és színészi kvalitások mellett az énekesnő jellegzetes sötét tónusú hangja változatlanul meggyőző. Újabb és újabb Wagner-szereplései (legutóbb a Met-beli Istenek alkonya Waltrautéjaként hallhattam, két éve pedig Budapesten Kundryként) minden alkalommal biztosítják róla a hallgatót, hogy korunk egyik legkiválóbb Wagner-énekesnőjével van dolgunk.
A zenekar, a Berlini Staatskapelle természetesen külön méltatást érdemel, élén Daniel Barenboimmal, aki kitűnő érzékkel nyúl a komponista munkáihoz (is). Nincsenek túlkapások, a zene és az énekesek közti egyensúly végig harmonikus és adekvát. Azt hiszem, nem csak a magam, hanem az egész berlini közönség nevében szólhatok, hogy egy emberként várjuk azt a tavaszi napot, mikor végre bezárul a kör, és teljessé válik a Ring.
Fotók: Monika Rittershaus / Staatsoper Unter den Linden
* * *
Ringstücke – Siegfried und Die Walküre im Schillertheater am 3. und 4. Oktober 2012
Die diesjährige Berliner Saisoneröffnung steht im Zeichen von Wagner. Die zeitweile im Schillertheater untergebrachte Staatsoper hatte Siegfried in Kooperation mit der Mailänder Scala als neustes Stück des Ring-Zyklus auf die Bühne gestellt. Aus diesem Grund ist es unverständlich, dass Die Walküre am Tag nach der Premiere lief – so bringt man die Zuschauer aus der Kontinuität. Die Produktion ist eine Zusammenarbeit von Daniel Barenboim und Guy Cassiers. Letzterer benutzt trotz seines jungen Alters fast ärgerlich altmodische Elemente in Siegfried: Den projizierten Hintergrund und die hologrammartigen Effekte haben wir schon unzählige Male gesehen. Das Bühnenbild besteht praktisch aus aufeinanderstapelten Schachteln, was an sich nicht problematisch wäre, aber man konnte sehen, dass die Sänger sich auf dem instabil wirkendem Gerüst schwerfällig bewegen. Als der Regisseur nach der Aufführung die Bühne betritt, wurden in der Ovation die Buh-Rufe lauter als die Hochrufe.
Die von Barenboim dirigierte Staatskapelle Berlin verdient im Gegensatz jede Anerkennung. Es gibt keine Exzesse und das Gleichgewicht zwischen Musik und Sängern ist die ganze Zeit lang harmonisch und adäquat. Die Solisten sind ebenfalls ausgezeichnet – und zwar jeder einzelne. Lance Ryan, einer der angesehensten Heldentenöre unserer Zeit, war ein Volltreffer für Siegfrieds Rolle. Seine Stimmqualität sowie sein Bühnenpräsenz sind stark. Eine klare und kraftvolle Stimme, flüssig und pünktlich noch dazu: Diese Stimme schwirrt durch den Orchester wie ein Pfeil. Mime wurde von Peter Bronder gespielt, der nicht nur wegen seiner Stimme, sondern auch aufgrund seiner Statur ein guter Zwerg ist, und bei Lesen seines Lebenslaufes stellt sich heraus, dass seine halsbrecherischen Kunststücke kein Zufall waren. Im letzten Takt konnte ich dann den Star der Budapester Wagner-Tage, Iréne Theorin wieder hören. In der kurzen – aber umso schwierigeren – Rolle erbrachte Theorin die gewohnte ausgezeichnete Leistung, damit bewies sie erneut: Sie ist die perfekte Brünnhilde. Der Star der Walküre-Aufführung war wiederum zweifellos Waltraud Meier, die neben ihrem legendären Bühnenpräsenz und schauspielerischen Fähigkeiten mit der charakteristischen dunkelgetönten Stimme nach wie vor überzeugt. Ihre Wagner-Auftritte versichern den Zuhörer immer von neuem, dass es sich um eine der hervorragendsten Wagner-Sängerin unserer Zeit handelt.
Anna Novotny (Übersetzung von Bianka Schönbächler-Újlaki)
Fotos von Monika Rittershaus / Staatsoper Unter den Linden