Giacomo Puccini: Tosca – Szegedi Nemzeti Színház, 2015. március 29. BÓKA GÁBOR kritikája
Szörnyülködéssel vegyes borzongás fut végig a Szegedi Nemzeti Színház nézőterén, mikor a Toscát megnyitó híres akkordok után felgördül a függöny, és feltárul a Sant’Andrea della Valle-székesegyház képe… Pontosabban azé az alagsoré vagy szerelőcsarnoké, ami megmaradt belőle a 2060-as évekre, amikor Anger Ferenc rendezése játszódik. Alig néhány ütemen vagyunk csak túl, és máris szembesülünk az előadás egyik alapkérdésével: lehetséges-e a Tosca cselekményét más korba helyezni, mint amit a szövegkönyv előír? Nem mintha jelen sorok írója elvből ellenezné az ilyesfajta eljárást – de a Tosca mégiscsak a realista operák egyik legtökéletesebbike: a színpadi utasítások szinte kódolva vannak a zenében, ám ezeken túl a párbeszédek is hemzsegnek a konkrét idő- és helymeghatározásoktól. Mondhatjuk persze, hogy Scarpiák és Bonaparték mindenkor voltak és lesznek, és „volteriánusokkal” is mindig lehet majd fenyegetőzni (miként az Operaházban, úgy sajnos Szegeden sem tudják helyesen leírni a nagy francia filozófus nevét). Ha tehát a rendezés a kortól eltekintve híven illeszkedik a zenéhez, akkor túl is léphetünk első megdöbbenésünkön: fogadjuk el, hogy ez a Tosca ötven év múlva játszódik – és nézzük, milyen konzekvenciákat vonhatunk le ebből!
Túlléphetnénk – ám a közönségreakciókból ítélve a nézők többsége számára feldolgozhatatlan a barokk templombelső hiánya, a (közvélekedés szerint) „csúnya díszlet”. És mivel sokak számára egy-egy új rendezés megítélése kizárólag a díszlet milyenségén múlik, célszerű innen közelítenünk az Angyal Mária három évtizedet átélt dekoratív rendezését felváltó új verzióhoz. Szendrényi Éva színpadképe az első felvonásban valóban aligha nevezhető szemet gyönyörködtetőnek: a barátságtalan, sötét hodály falai „telehányva” graffitikkel, melyek között „La Maddalena” arcképe éppúgy felfedezhető, mint az Ave Maria szövegének töredékei. Olyasfajta látvány ez, amiről mi, az operába járó közönség büszke tagjai szívesen fordítjuk el a fejünket, lesajnáló kézmozdulattal minősítve az ilyen művészetet. Ám mindez más megvilágításba kerül, amint feltárul a második felvonás díszlete: egy multinacionális cég vezérigazgatói irodáját látjuk, kellően ízléstelen, ám kétségkívül drága berendezési tárgyakkal – legyen elég csupán az íróasztalba épített akváriumot említenem. A hatalmas üvegablakokon felülnézetből csodálhatjuk Rómát, benne a Szent Péter-székesegyházzal – körülötte Scarpiáén kívül még több felhőkarcoló is magasodik. Világos a rendezői üzenet: a magát az isteni világrend fölé helyező fogyasztói társadalom, mely könnyen csaphat át diktatúrába, szorosan összefonódik egyfajta mindenhol egyforma konzumkultúrával; ezzel szemben a szabad önkifejezés csak a szubkultúrában lehetséges – és így máris barátságosabban tekintünk az első felvonás falfirkáira (még ha önálló esztétikai értékükről konzervativizmusunk okán esetleg nem is lennénk meggyőződve). A két kultúra szembeállításának morbiditásba hajló terepe a harmadik felvonás, ahol a kivégzés az Angyalvár turistái szeme láttára lezajló látványosság – erős ötlet, ugyanakkor lemészárolja Tosca és Cavaradossi búcsúkettősének bensőségességét, mely – sajnos – bizony kódolva van a zenében…
Aligha mondhatjuk, hogy ne lenne érdekes, mi több: fontos az a társadalmi probléma, amelynek felszínét Anger Ferenc ebben az előadásban megkapargatja. Csakhogy a történelmi–politikai háttér a Tosca esetében valóban csak háttér, amely előtt kontúrosabban látszanak bizonyos emberi viselkedésminták, kapcsolattípusok. Egy Tosca-előadás igazi feladata ezek reprodukálása vagy akár átértelmezése lenne. Nem tudom, hogy az énekesek ellenállásán tört-e meg a rendező lendülete, esetleg a hagyománytól elrugaszkodó koncepció kidolgozása igényelt-e túl sok energiát, netán az a körülmény játszott-e közre, hogy az általam látott vasárnap délutáni előadáson már keveredtek a szereposztások – mindenesetre a rendezésben a szereplők közti interakciók kidolgozása nem hogy revelatívnak nem nevezhető, de sokszor elemi szinten megoldatlan. Különösen kínos pillanatokat szerez a címszerepben fellépő Nadia Cerchez játéka. Nem bántó szándékkal, hanem a jelenség pontos definiálása céljából írom le: úgy viselkedik a színpadon, mint egy gimnazista színjátszó, aki a Toscát alakító Maria Callast utánozza – alakításában egymást váltják a (sajnos ritka) jól elkapott pillanatok a dívásan modoros megmozdulásokkal és az amatőr eszközökkel. Még szerencse, hogy ez a színészi eszköztárát tekintve még igencsak kiforratlan művész több mint ígéretes hangi kvalitásokkal bír, és ennek nyomán vokális produkciója, ha nem is kifogástalan, de meggyőző: a hang igazi drámai szoprán matériának ígérkezik, mely ráadásul éppen a magas fekvésben teljesedik ki – a Szegedi Nemzeti Színháznak különös felelőssége, hogy jól egyengesse a művész pályáját.
László Boldizsár és Kelemen Zoltán rutinból hozzák Cavaradossi, illetve Scarpia figuráját, nem túlságosan zavartatva magukat attól, hogy ezúttal kapucnis pulóver, illetve a sci-fi filmeket idéző egyenruha feszül rajtuk. Mindketten igen jól énekelnek: ez különösen László Boldizsár esetében volt feltűnő ezen a délutánon, aki nemhogy élt, de olykor már-már visszaélt kirobbanó formájával, és alaposan kitartotta a szólam exponált magasságait. Tekintettel azonban arra, hogy rég hallottam már ilyen minőségben ezeket a hangokat magyar tenoristától, minden elvi berzenkedésem dacára sem tudom őt kárhoztatni ezért. Pataki Bence egy valódi basszushang ígéretével tűnt fel Angelottiként, Andrejcsik István túlzásoktól mentesen alakította a sekrestyést, Kiss Tivadar pedig talán egyedüliként valódi karaktert, körüljárható személyiséget teremtett Spolettából.
A Szegedi Szimfonikus Zenekar, mint mindig, ezúttal is legjobb formáját nyújtotta Pál Tamás műismeretet, színházi rutint és ihletettséget egyesítő irányítása alatt. Nem rajtuk múlt, hogy a számos értéket, részletszépséget felmutató előadásról összességében mégis elégedetlenül távoztunk.
Fotók: Szegedi Nemzeti Színház