Koloratúr mezzoszopránból lett lírai szoprán, és az élet igazolja a döntést. Létay Kiss Gabriella rendszeresen főszerepeket énekel az Operaházban és az Erkel Színházban. A készülő Triptichonról és a tragikus operák kihívásairól beszélgettünk. GERENCSÉR PANNI interjúja
– Angelica nővér elveszíti gyermekét és öngyilkos lesz. Milyen élmény ezt eljátszani?
– Egy új szerep mindig kihívás, le kell ásni a mélyére, meg kell találni a mondanivalóját személyiség és technika szempontjából egyaránt. A mély emberi dráma Angelica történetében eleinte erősen meghatározta a tanulást. Rendkívül nehéz egy olyan anyát elénekelni, aki éppen megtudja, hogy a gyermeke, akitől évek óta el volt választva, meghalt. Volt, hogy érzelmileg annyira megterhelővé vált számomra, hogy félre kellett tennem egy időre a tanulást.
– Mennyire engedi, hogy előadás közben elvigyék az érzelmek?
– Egy szerep beérésének különböző fázisai vannak. Miközben tanulok, folyamatosan jönnek fel bennem érzések, élmények, amik miatt még érzékenyebben érintenek ezek a személyes traumák. Ez a tanulási folyamat része. De amikor az ember felkerül a színpadra, akkor már sok más feladata is van. Én, mint énekes, másmilyen állapotban vagyok, mint a néző, aki viszont ott, az előadáson kapcsolódik először a karakterhez, őt ott sokkolják a mély, érzelmi drámák. Szereplőként számolnom kell ezzel, és meg kell találni az egyensúlyt.
– Van olyan kihívás, amivel ebben a darabban szembesült először?
– Nem igazán, hiszen rendszerint drámai kimenetelű szerepeim vannak. De tény, hogy lelkileg ez az egyik legnehezebb feladatom eddig. A Mefistofelében Margit megfojtotta a gyerekét, és megmérgezte az anyját, de igazából nem volt tisztában azzal, hogy mit csinál. Az is hasonlóan megrázó volt.
– Meséljen a Triptichonról!
– Ez valójában három egyfelvonásos Puccini-operát jelent. Sűrű időszakot élek, hiszen a próbák mellett sok Pillangókisasszony-előadásom is volt, a Triptichon premierje pedig szombaton van. Mivel három operáról van szó, rengeteg énekes munkáját kellett összehangolni. De jó hangulatban telnek a próbák, élvezzük a készülődést.
– Van kedvenc szerepe?
– Talán a Pillangókisasszonyt emelném ki, mindig nagy vágyam volt, hogy elénekelhessem. De mindegyik karakter mélyen érint, amikor játszom, akkor éppen az a legfontosabb számomra.
– Ön szerint mik az ideális operaénekes tulajdonságai?
– Összetett ez a pálya; nem elég a hangi adottság, a jó technika, erős idegrendszerre is szükség van. Emberek elé kell kiállni, játszani, a nehézségeket, problémákat kívül hagyva lenyűgözni, magunkkal ragadni a közönséget. Meg kell tudni emészteni azt a szituációt is, hogy kitesszük magunkat az emberek elé, és ők reagálnak ránk, ki így, ki úgy.
– Mi a legnagyobb kihívás az éneklésben az ön számára?
– Nem szoktam ezen gondolkodni. Szerencsés időszakot élek, elég sok mindenben gondolnak rám. Volt, hogy egy évben csak két-három szerepet játszottam, most viszont sorra jönnek a feladatok egymás után. Jól kell beosztani az időmet, hogy mindegyikre megfelelően felkészüljek. Angelica nem hosszú szerep, nincs annyi énekelnivaló benne, mint egy Pillangóban, de mégis kell idő, hogy technikailag, érzelmileg igazán a helyére kerüljön. Mindig arra törekszem, hogy örömömet leljem az előttem álló feladatban, még akkor is, ha drámai szerep.
– Hogyan kezd hozzá egy szerep megtanulásához?
– Számomra fontos a lelki háttér. Először nem megyek mélyre, csak felvázolom magamban a karaktert. Aztán elkezdem az énekelt anyag tanulását. A mély tartalom és a zenei rész fokozatosan olvad össze, mélyül, és a színpadi próbák során érik be igazán. Egy új rendezésnél előfordulhat, hogy van egy elképzelésem a szerepről, aztán jön a rendező, és egy kicsit másképp közelíti meg a karaktert, a szituációt. Ez része a szereplő kialakulási folyamatának. Kicsit könnyebb a helyzet, amikor egy már megrendezett darabba lépek be. Ilyenkor a karakter meg van határozva, hiszen valaki már eljátszotta. Ehhez persze hozzájön az én elképzelésem, személyiségem, de mégsincs vele akkora munka. Az élő produkció varázsa is adhat még egy kis pluszt, de addigra már máshogy jár az agyam, próbálok mindent elengedve belehelyezkedni a szerepbe.
– Kitől kérhet segítséget, ha akár éneklésben, akár színészi megformálásban elakad?
– Egy-két operaházi korrepetitortól, akikkel rendszeresen dolgozom, illetve tanáromtól és kollégámtól, Németh Judittól. Nem tudunk sűrűn találkozni, de például az új szerepeket mindig átnézem vele. Fontos számomra a külső visszajelzés. Jó, ha valaki meg tudja nézni kívülről a próbát. Ha van olyan szerencsénk, hogy készül felvétel, akkor lehet igazán hallani, hogy „ja, itt még hiányzik valami”. Befelé általában máshogy hallja magát az ember.
– Amikor bekerült a Zeneakadémiára, inkább szoprán vagy mezzo szeretett volna lenni?
– Nem volt konkrét elképzelésem, de nem is ez volt a lényeg. Mindig azt énekeltem, ami éppen megfelelt a hangomnak, hol szopránfekvést, hol mezzót. Akkor még a lírai mezzoszoprán szerepek, nadrágszerepek voltak többségben. A Zeneakadémián széleskörű tudásra tettem szert. Ebben nagyon sokat segített nekem Keönch Boldizsár, a tanárom és más művészek, például Pászthy Júlia és Gulyás Dénes instrukciói, illetve a mesterkurzusok, amiken részt vettem. Nem voltunk sűrűn operába járó család, így nem volt lehetőségem arra, hogy már kiskoromban elvarázsoljon a színpad. A Zeneakadémián kezdtem igazán megismerni a szakmát.
– Miért választotta akkor az énekesi pályát?
– Eleinte nem is gondoltam erre, bár négy-öt kórusban is énekeltem. Aztán a nővérem és a sógoraim vittek el Rőth Mártához, aki a tanárom lett. Ő javasolta, hogy felvételizzek a Zeneakadémiára, én pedig bíztam benne. Elsőre felvettek, ami erősített ezen a pályán. Mivel nem volt gyerekkori álmom, hogy operaénekes legyek, ha akadályba ütköztem volna, lehet, hogy nem próbáltam volna meg újra a felvételit. A visszajelzések, hogy kellek, továbblendítettek az utamon. Fantasztikus dolog, hogy most itt énekelhetek az Operaházban és az Erkelben.
– 2000-ben megnyerte a Magyar Rádió Énekversenyét. Hogy gondol a versenyzésre? Jónak tartja, hogy vannak zenei versenyek?
– Jónak tartom, bár én magam soha nem szerettem versenyezni. Van, akinek lételeme ez a fajta kihívás, engem nagyon stresszelt. Most is sokkal jobban érzem magam egy darabon belül, ahol nem csak egy ária erejéig állok ki, hanem benne vagyok egy folyamatban. Ezen kívül egy versenyeredmény alapján nem lehet előre megmondani, hogy az adott énekes be fog-e futni, vagy sem, nem szabad abszolút igazságként kezelni az eredményeket.
– Van példaképe?
– Vannak énekesek, akiket szeretek nézni és hallgatni. Ilyen például Mirella Freni, de szeretem Renata Scottót is, meg Maria Callas felvételeit. Vannak új énekesek is, akiket érdemes megnézni. Nem mondanám, hogy túl sokat használom a YouTube-ot, de ebből a szempontból hasznosnak tartom.
Fotók: Magyar Állami Operaház, ill. Vermes Tibor