A legendás hőstenorra emlékezünk – SCHIFFER MÁRTON írása
Mario Del Monaco a XX. század egyik legjelentősebb tenorja volt, abból a korból, amikor az opera Olaszországban még nem határolódott el olyan élesen a könnyűzenétől, mint napjainkban. Egy olyan kor szimbóluma, mely sokak számára az utolsó valódi énekeslegendák szinonimája.
Számos felvétel örökítette meg csodálatos hangját, egy kor lenyomataként, kikerülhetetlenné téve az utókor számra is. A hang birtokosát pedig sokan százada legjobb hőstenorjának tartják.
Del Monaco 1915. július 27-én, Firenzében született, már fiatal korában zenei képzésben részesült; hegedülni tanult, majd a pesarói Rossini Konzervatórium növendékeként találkozott Renata Tebaldival, akivel később sokszor énekelt egy színpadon, illetve CD-sorozatot is készített vele Verdi és Pucciniműveiből.
Énekesi karrierje 1940-ben kezdődött Puccini Pillangókisasszonyának Pinkertonjaként a komponista nevét viselő milánói színházban. 1941-ben vette feleségül Rina Filipinit, és a világháború ideje alatt hazájában énekelt. 1946-ban debütált a Covent Gardenban, 1951 és 1959 között rendszeresen énekelt a Metropolitanben, elsősorban Verdi- és Puccini-hősöket. Ekkor már az egész világon ismerték a nevét, és imádták erős, zengő, nemesen áradó tenorját.
1975-ben vonult végleg vissza, majd 1982. október 16-án betegség következtében hazájában, szülővárosától nem messze, Mestrében hunyt el.
A világ vezető operaházainak közönsége mellett azonban a Magyar Állami Operaház nézői is szívükbe zárták Del Monacót, legalábbis a korabeli kritikák tanúsága alapján. Budapesten három szerepben, összesen nyolc alkalommal lépett fel: először 1969 márciusában két alkalommal Otellót énekelte, majd a következő év áprilisában szintén két este lépett fel Saint-Saëns Sámson és Delila című operájában Sámson szerepében. 1971. március 27-én újra Sámsont, április 1-jén ismét Otellót játszotta. 1973-ban lépett fel hazánkban utoljára, akkor Canio szerepében, két alkalommal.
Verdi utolsó előtti operájának címszerepe szinte összeforrt Mario Del Monaco nevével. Legalább 200 alkalommal énekelte Otellót, bár bizonyos források 400 körüli számot említenek.
Amit viszont biztosan tudunk, hogy ennek a szerepnek a valaha volt egyik legnagyobb tolmácsolója mind hangi, mind színészi kvalitásait tekintve. Otello szerepe az egyik legnehezebb tenor-szólam az operairodalomban, ám Del Monaco hihetetlen eleganciával énekelte azt, és olyan technikai fölénnyel, amivel kevesen rendelkeztek.
Sötét, hősi hangja mondhatni predesztinálta erre a szerepre, de különleges módon élt hangjával. Del Monaco Otellója az emberi természet összes aspektusát fölvonultatja, az őszinte szerelemtől, szeretettől a szinte égető gyűlöletig, féltékenységig olyan széles spektrumát járja be az érzelmeknek, amire talán csak ő volt képes.
Baritonális hangfekvése az erős, zengő mély hangokra alapozva olyan erős középregisztert tett lehetővé, mely dús vibratójával minden egyes hangnak súlyt adott. A budapesti fellépések kapcsán külön megemlítik, hogy Del Monaco „hangja legszebben természetesen a magas fekvésben cseng”, ez a szép csengés azonban soha nem vált öncélúvá, még az olyan szerepekben sem, ahol erre lehetőség nyílt volna.
Mario Del Monaco emléke a felvételei révén örökre élni fog, és minden bizonnyal még hosszú évekig etalon lesz Otello megformálójaként.
Hallgassuk őt minél többet!
Mario Del Monaco fellépései a Magyar Állami Operaházban:
1969. március 19.: Verdi: Otello (címszerep)
1969. március 23.: Verdi: Otello (címszerep)
1970. április 25.: Saint-Saëns: Sámson és Delila (Sámson)
1970. április 28.: Saint-Saëns: Sámson és Delila (Sámson)
1971. március 27.: Saint-Saëns: Sámson és Delila (Sámson)
1971. április 1.: Verdi: Otello (címszerep)
1973. május 15.: Leoncavallo: Bajazzók (Canio)
1973. május 18.: Leoncavallo: Bajazzók (Canio)
Bajazzók: Canio áriája
Otello-film: finálé (1954)
Turandot: Nessun dorma
Carmen-finálé, a partner: Irina Arhipova
A Nyugat lánya: Ch’ella mi creda
Tosca: Levélária
A trubadúr: Di quella pira (Arena di Verona)
André Chénier: Improvviso
Norma: finálé, a partner: Elinor Ross (1967)
(Fotók: a Magyar Állami Operaház archívumából – Mezey Béla, illetve Mario Del Monaco önéletrajzi könyvéből)