Muszorgszkij: Borisz Godunov – A debreceni Csokonai Színház és a Szabad Tér Színház közös produkciója a Margitszigeti Színpadon, 2010. július 24. – FÜLÖP KÁROLY kritikája
Napok óta aggodalommal figyeltük a különféle időjárás-jelentéseket, és lőn: az ígért lehűlés meg is érkezett, s bár többször hevesen feltámadt a szél, az ég beborult, de a szigeti előadást elkerülték a záporok, heves zivatarok, nagy vihar nem keletkezett. Ez nagyjából a színpadon történtekre is igaz.
Vidnyánszky Attila és díszlettervező társa, Alexandr Belozub – aki a jelmezeket is jegyzi – borús színekbe öltöztette a színpadot: a szimbolikusan leegyszerűsített játéktérben az aranybarna sötét tónusai, a fekete és a törtfehér uralkodik a nyers fa árnyalataival keveredve. Ezek idézik a cári Oroszország világát, hangulatát, nyomott légkörét, élénkebb színek csupán a kocsmajelenetben és Borisz halálakor jelennek meg a jelmezekben. Az opera valamennyi jelenete azonos térben játszódik: balra kolostorkapu, a színpad közepén dőlt oszlop, valamely templom árkádos kapujának csonkja, jobbra hátul hatalmas „Cárharang”, melynek egy darabja már kitört, s hamarosan a nyelvét is kitépik: a kizökkent idő, a széthasadt történelem és a megtört sors, az emberi lélekben lezajló tragédia szimbóluma ez – mint annyiszor – Vidnyánszky színpadán.
Egyéb szimbólumokat is felfedezhet a néző az előadás során: a harang és az oszlop mellett harmadikként Pimen hatalmas krónikás könyve kerül a színpadi történések középpontjába; az életét arra feltévő szerzetes híven rögzíti Oroszország történelmét, de lapjait később kiszaggatják, s Borisz halálakor már Sujszkij szignózza a megcincált kódexet. A legérdekesebb, leglátványosabb szimbólumot pedig cárrá avatás ceremóniájában láthatjuk: az új cár – először Borisz majd Dimitrij – vállára olyan palástot borítanak három rétegben, ami egyszerre idézi a régi orosz ikonok aranyglóriás szentjeinek figuráját, a népi folklór matrjoska-babáját, merevségével, az emberi mozgást leszorító matériájával pedig az óegyiptomi szarkofágokra emlékeztet. A palást-ötlet talán bővebb kidolgozását vártam volna, például a rétegek fokozatos lefejtését Borisz sorsának függvényében. Így kissé dekoratívvá vált – ami a cárok beiktatásának ceremóniájától persze nem idegen -, de az előadás végén Sujszkij jelenete mégiscsak lekerekítette a palást történetét valamelyest.
A látvány fontos eleme a fénytechnika; teljes fényár uralkodik a nagy tablójelenetekben, a koronázás vagy a lázadás örömujjongásai közben; máskor a cselszövés, gyilkosság vagy a rettegő Borisz látomásai közben a színpad sötétbe borul, az éppen nem szükséges térelemek homályba vesznek, vagy az oldalfalként elhelyezett, jelzett faépületek deszkaborításának résein átszűrődő fénynyalábok kölcsönöznek misztikus megvilágítást a sivár falaknak.
A tér, a fény és a színpadi mozgás szempontjából a rendezés kiemelten kezeli a gyermek motívumának kérdését. A meggyilkolt cárevics emléke végig ott van Borisz agyában, rögeszméjét megerősíti a bolond és Sujszkij egy-egy mondata is, majd végül Pimen elbeszélése. A másik gyermek Fjodor, Borisz fia, aki a trón várományosaként a birodalom városait tanulmányozza építőkockáin, ugyanakkor elkülönített szobája van a színpadi téren kívül, ahová hol atyja parancsolja vissza, hol Sujszkij. A gyermekkel kapcsolatos színpadi akciók a szobajelenetben csúcsosodnak ki: Sujszkij – mint afféle ceremóniamester, aki az egész cselekmény során jelen van a színpadon, mindenről tud, mindent ő irányít – szobájába küldi az ifjú cárevicset. Játszani? Hogy ne hallja apja és a herceg vitáját? A Vidnyánszky-féle szürreális térben inkább úgy tűnik, pontosan ellenkezőleg: hogy megismerje a gyermekgyilkosság történetét, és hogy végignézze apja vergődését. A gyermekszoba voltaképp proszcéniumpáholyként funkcionál, ahonnan Sujszkij ördögi színpadán Fjodor végigszemléli apja vívódását a meggyilkolt gyermek árnyképével. A halott gyermek megjelenítése hasonlatos Vidnyánszky Jenůfa-beli megoldásával: ott a jégtömbben világító gyertyaláng, itt a törött oszlop belsejében megvilágított élénkkék szemű baba feje emlékeztet a bűn kitörölhetetlenségére, s válik a holtában is élő, az élők sorsát örökre meghatározó mitikus lénnyé.
A díszlet talapzata is a Jenůfa megoldását idézi. Alakra egyértelműen, funkcióban kicsit másképp, de hatásában nem kevésbé. A dobogó tehát a Jenůfáéhoz hasonlóan hátrafelé emelkedik, közepén árok, rajta híd ível át. Az árokból ily módon két üreg keletkezik, amit a Jenůfánál a jeges folyóvíz töltött ki, ami szimbolikusan volt jelentős, itt viszont a játéktér jól kihasználható részévé válik: legfőképp a nép helye – s ha olykor-olykor kiugrik valaki onnan, máris, mint az állatokat, korbáccsal visszaterelik oda: „Helyedre!”
Erre a szintre sem Borisz, sem a bojárok nem kerülnek le, nem is vegyülnek a néppel, csupán járkálnak körülöttük és uralkodnak „felettük”. Egy ajtó felnyitásával pedig a föld alatti kolostorcellában vagyunk: az ajtó kinyílik, Pimen könyve kitárul, s a trónbitorló itt, a mélyben vár eljövetelére. S lám, Sujszkij herceg itt is terem – ez a rendezés leleménye – úti tarisznyát ad az ál-Dimitrijnek, s elkezdi felépíteni karrierjét: szervezkedik a bojároknál, Boriszt őrületbe kergeti, a végén Piment is ő hozatja elő, és amikor az új cár, Dimitrij egy pillanatra otthagyja merev matrjoska-palástját, bizony a herceg is eljátszik a cárság gondolatával…
Keserű és nagyon mai ez a Borisz-produkció. Az előadás létrehozói egy szerkesztésében és hangszerelésében Muszorgszkij eredetijét megközelítő Borisz-változat mellett döntöttek. Az opera ismerői számára a kanonizált Rimszkij-Korszakov-változat után ez az ősi verzió tán kevésbé színesnek hathat, hiányolhatják a lengyel-képet, tehát az alkotók, a szereplők számára ennek kompenzálása fokozott terhet jelenthetett. Ugyanakkor sokan először látják a Boriszt, azoknak a feszesebb drámaszerkezet, a Puskin eredetijéhez közelebb álló dramaturgia és eseménysor, Muszorgszkij zsenialitása és eredetisége meghatározó élményt szerezhet. Jelen változatban az opera nem Borisz halálával, hanem az azt követő lázadással, az atyja kinevezte Fjodor letaszításával ér véget, valamint Dimitrij cár hatalomba lépésével. Végezetül a harang alatt megkötözött szent félkegyelmű siratja Oroszország elvesztett hitét.
A rendezés ötletei, átgondoltsága, az egyszerűségében is látványos színpadkép, a különleges erejű zene adta volna, hogy szenvedélyes, viharos előadás jöjjön létre. Hogy mégsem így történt, némileg annak köszönhető, hogy a rendező nem tudott egyformán hatni énekeseire, ami a játékkedvet illeti. Így a hangsúlyok is eltolódtak: Nyári Zoltán Sujszkijként végigmozogta-játszotta az előadást, állandóan színen volt, mindig matatott valamit, amit hol értettem, hol nem. Ezzel szemben a címszerepben Nyikita Sztorozsev ikonszerű, statikus színpadi jelenléte elégtelen volt Borisz árnyalt figurájának megidézésére. Bódi Marianna a kocsmárosné alakját élte, tüneményes és sugárzó volt benne, jelmeze a Borisz-palást pandanja: a nagy Oroszország másik szilárd intézménye – önmagában egy egész kis kocsma. Bódi Marianna pedig – díszlet biztosította környezet hiányában és a játék élvezete okán is – önmaga a fogadó. A csárdakép groteszk felfogása szórakoztató perceket okozott a súlyos dráma történései közben, ilyeténképp telitalálat! Pimen viszont alakítója fiatalsága révén elvesztette hitelességét: egyszerűen nem hittem el neki, hogy nagy idők öreg tanúja. Dicséretére szóljon Makszim Kuzmin-Karavajevnek, hogy nem is próbálta mórikálni az öregembert. Az énekkar létszáma – zenei hiányérzetünk mellett – szintén a dráma ellen dolgozott: kevesen voltak, hogy a népet megtestesítsék, ezen a ponton nem tudtak megfelelni a – régi kifejezéssel élve – kórusopera által támasztott követelményeknek.
A színpadi vihar tehát ilyen apróságok, ám fontos momentumok miatt maradt el. Mégis, összességében azt kell mondani, hogy a debreceni társulat magas színvonalon, helyi adottságainak megfelelően állította ki Muszorgszkij remekét.
Az énekes szereplők közül ki kell emelni a két orosz származású vendéget. Boriszként Nyikita Sztorozsevet láthattuk-hallhattuk, aki mintegy harminc éve énekel Muszorgszkij operájában (először Piment), így joggal várnánk el tőle az árnyaltan kidolgozott Borisz-alakítást. A színpadon szinte végig szenvtelenül mozog, hangja viszont maximálisan kárpótol a hiányosságokért. Igazi erőteljes szláv basszus, anyanyelvi szinten ismerője és birtokosa az orosz opera megkövetelte énektechnikának és dallamformálásnak, nagy öröm hallgatni énekét. Kiemelendő a hang kifejezőereje: sokszor a színpadi játékot helyettesíti, ritka kincs.
Makszim Kuzmin-Karavajev gyönyörű lírai basszus hang birtokosa, Pimenként szerzett örömet a budapesti közönségnek. A voce kiegyenlítetten szól, minden regiszterében hallható, könnyed.
Sujszkij herceget Nyári Zoltán játszotta; utálatos, undorítóan csúszó-mászó törtetőt formáz, aki szinte kéjesen fetreng abban a mocsokban, amit mások szenvedéseiből, meggyalázásából hordott össze. Undok kígyóként fészkeli be magát a zárójelenetben az elárvult palástba, majd észrevétlen csusszan ki onnan a megfelelő pillanatban. Játszik, színlel és mézesmázos, mikor mi kell céljai eléréséhez. A remek játék kimagasló énekteljesítménnyel párosul, s Nyári alkatilag is kiválóan megfelel a szerepre, élete nagy alakítását nyújtja.
Bódi Marianna zseniális kocsmárosnéjáról már esett szó, pazar játékához korrekt énekesi teljesítmény járul. Alakításából most kiderül, mitől is olyan boldog az özvegyasszony arca, amikor gácsérjáról, gácsérjával a kezében énekel. Pajzán és huncut.
Az ál-Dimitrij szólama jól passzol Cselóczki Tamás hangjához, aki magas szinten meg is valósítja azt. Nála a játékban éreztem visszafogottságot, némi egysíkúságot, a kocsmajelenetben pedig modorosságot.
Fjodort, az ifjú cárevicset ezúttal gyermekszereplőre osztották, s bár Kun Ábel igyekezett, s egész kellemes volt hangja, ha más, hasonló korú gyermekszopránok vinnyogásával vetem össze, meg ha nem is vetem. De célszerű lenne ezen a ponton is a szerzői szándékot követni.
Kszenyiját, Borisz leányát Kriszta Kinga énekelte gyönyörűen, hangjában a lemondó fájdalom melankóliája érződött.
Varlaam bumfordi alakját jól idézte meg játékban a tehetséges Bátki Fazekas Zoltán, s ha bordala nem is a legfényesebb, de a fejlődés lehetőségét magában rejtő, ígéretes teljesítmény. Scselkalov, a bojári duma titkára Fülep Máté volt, aki szép hangon énekelt, és megfelelő hangsúllyal és intenzitással volt jelen a színpadon.
A darab kulcsfigurája a bolond, itt félkegyelmű. Ha az opera záróképe az ő bánatos szólamára épül, akkor bizony valamiféle földön túli szépségű, egy egész nép fájdalmát kifejező hangot képzelne el az ember. Azért persze egy művész sem kárhoztatható, ha nem ilyen. De Böjte Sándor fáradt, matt hangja kellemetlen volt mindkét jelenetében, a záróképet meg egyszerűen agyoncsapta. A katarzis elmaradt.
Az énekkar és a gyermekkar az említetteken túl remekül szerepelt, és a játékban kapott feladatait is maximálisan ellátta. A zenekar Kocsár Balázs vezetésével színvonalasan, az eredeti mű iránti alázattal, a megismertetés szándékával játszott, azonban az első részben egy-egy ponton bágyatagnak éreztem a zenét, az általam megszokott tempóhoz képest.
De ez legyen a legkevesebb, hisz sok minden más ebben az operaváltozatban, mint amit megszoktunk. A jót könnyű megszokni. A debreceni Boriszt is meg tudnám.
(Fotók: Csokonai Színház, Máthé András)