Komlósi Ildikó és Marcello Giordani koncertje a Művészetek Palotájában, 2011. szeptember 27. ÁDÁM TÜNDE kritikája
Ezek fogadtak minket a Művészetek Palotájában – így rögtön meg is állapítottuk, hogy már koncerthez sem elég egy zenekar, egy karmester, egy-két énekes és esetleg kottaállvány: a HD és 3D árnyékában már divatjamúlt, hogy valaki kiálljon és énekeljen – csak úgy. Minimum ki kell őt nagyítani, hogy minden rezdülését láthassuk messziről is, mindegy, hogy ez mennyire előnytelen számára. És ha még félszcenírozó-művészünk is van (és történetesen igazgatója a koncertnek otthont adó intézménynek), akkor magától értetődő, hogy vetíteni és világítani fog valamit. Nagy dologra ne tessék gondolni: nézünk piros amorf valamit, mondjuk lehet virág, mivel a Carmenhez az passzol. Van kék valami is, lehetne éppen szem, mondjuk Attavantié, ám pont a Tosca nem képezte részét a műsornak. Minden más slágert kipipálhattunk egyébként, és ez a másik tanulsága az estének: aki mezzónak születik, egész pályáján hat-nyolc koncertszámot variálhat, mert ettől eltérni – úgy látszik – nem lehet. Más kérdés, hogy tenorslágerekkel Dunát, Tiszát, Amazonast lehet rekeszteni, mégis mindig ugyanazokat halljuk. A koncertműfaj ennek ellenére nagyon népszerű, bár hálátlan jószág. Extra erőfeszítéseket kíván az előadóktól, jóformán percenként más karakter bőrébe kell bújni, miközben színpadi szituáció nincs mögötte. És minél kevesebb a fellépő, annál megterhelőbb a feladat: a közönség nem zenekari számokért jön el, viszont öt-hat vagy még több ária és duett előadása több teljes opera előadásával felér.
Alighanem ezt látták be hőseink, amikor az eredeti műsorból elhagytak néhány számot. Így az első félidő még fél óra sem lett, és ebben két zenekari számot is meghallgattunk – bár mondhatnám, hogy nem a Parasztbecsület intermezzója és A szicíliai vecsernye nyitánya hangzott el! De. Magától értetődő, hogy a Carmen-előjáték és a Végzet-nyitány sem maradhatott ki, és voltaképpen különös, hogy a Manon-intermezzo talonban maradt. Ezzel nagyjából a koncertek zenekari számainak jegyzékét is összeállítottuk. Pedig nem volt teljesen érdektelen a Miskolci Szimfonikusok játéka, legalábbis számomra mindenképpen felért egy rehabilitációval, hogy a Parasztbecsület– és Bajazzók-részleteket ezúttal nem a miskolci színház szerény akusztikai lehetőségei közepette és az aprócska zenekari árokba szorított néhány zenekari tag által megszólaltatva hallottam. Makulátlannak nem mondható, de tisztes produkció volt ez. Olykor a karmester (Marco Balderi) mintha feloldódott volna, és lelkesedésével a hangerő egyenes arányban nőtt – ezért kár volt, elvett és nem hozzáadott.
Nem volt ám ez rossz koncert. Minden fenntartásunk ellenére volt értelme, mert bizonyos pillanatokban megcsillantak azok a bizonyos színek és fények – és most nem a reflektorokra gondolok. Mégiscsak két világsztár lépett fel, ha ugyanazokat az elcsépelt nótákat fújták is. A koncert egyfelől Komlósi Ildikó profizmusának bizonyítéka lett, másfelől ismerkedés Marcello Giordani igencsak korlátozott színpadi jelenlétével. Ismeretlen okból mindketten első számnak választották a műsoruk egyetlen kevésbé ismert darabját. Az Adriana Lecouvreur hercegnőjének áriája az opera egyetlen igazán értékelhető része, mázli, hogy épp mezzóra írta a szerző. Mellé a Luisa Miller tenoráriáját hallottuk – ez meg olyan, mint Radames románcával kezdeni egy koncertet (nem elég, hogy az operában is rögtön az elején van?), a két ária szerkezete is hasonló. Ekkor még nem tudtam persze, hogy jön a híres románc is a második részben. Akárhogy is, ez a két ária nem a hangulat felpezsdítésére való – nem is nagyon pezsgett még. (Ha eltekintünk a lelkes előtapsolóktól – ez is kötelező koncertkellék volna?)
Giordani jött, és eldalolta a Kacagj, Bajazzót, és neki is nagyon tetszhetett, mert a ráadásban megismételte. Egyébként én is ennek adnám az est legjobbja díjat, ha nem jön később… – na de ne szaladjunk előre.
Az első félidő egy furcsán befejezett Santuzza–Turiddu-duettel ért véget, amelyből (nem utoljára az este folyamán) világossá vált, hogy Komlósi és Giordani nem egy súlycsoport a színpadon. Komlósi Ildikó tudatosan (vagy csak érzi a határt), de jól egyensúlyoz a túl sok és a túl kevés között: mi az, amit elbír a koncertkörülmény, mi az, amit viszont megkövetel egy komplex előadás. Giordani ezt aligha érzi, és mivel az a típusú énekes, akire azt szokták mondani, hogy bőven elég, ha megáll és énekel – nem is értem, miért nem áll meg inkább. Mert sajnos megpróbál színészetet vinni a dologba, amitől egész este az volt az érzésem, hogy szívesen felmennék és megkötözném, csak szűnjön végre a karlengetés, és hogy félpercenként ellenőrzi, nem esik-e, vagy a helyén van-e még a szíve. Mindezt hatványozottan kaptuk az óriás kivetítőn, szemöldökhúzogatással és homlokráncolásal együtt, így legfeljebb csukott szemmel zárhattuk ki a produkcióját. Kár érte, mert a tenorista igazi olasz hang, az a fajta világos színű és erős tenor, amitől az erre fogékonyak rögvest elolvadnak. Ők bizonyára a hadonászást is elnézik neki.
De mégis, volt olyan pillanat, amikor meg tudott lepni. Belekezdett a Virágáriába (újabb sláger, pipa), de úgy, mintha egy nápolyi dal volna, és az ária első szakaszát így vitte végig, ettől olyan hangulata lett, mintha tényleg elmélázva emlékezne vissza a börtönben töltött időre, és nem a szokásos csúcsra járatott szenvedélyességgel rontott neki az áriának – hiszen azzal ráér a végén is. Azt sem mondom, hogy ez volt a legjobb produkciója, de valamit mégis mutatott abból, hogy elképzelése volna talán az előadóművészetről, éppen csak rendező kellene mellé, aki leszoktatja a rettentő manírokról – vagy legalább hátraköti a kezét.
Bátran nekiugrott a Radames-románcnak is, de ha már Aida: az Amneris-duett jobban sikerült. Ráadásnak volt még Nessun dorma (újabb pipa), a közönség akkor már tombolt – lehet, hogy tényleg ezt akarják mindig hallgatni?
Míg Giordani slágereket vonultatott fel, Komlósi inkább több arcát, vagy talán a pálya több szakaszát mutatta be, persze ő is slágerekkel. Világos, hogy Carment már kinőtte, mert az Habanera könnyedségét, frivolságát meg kell csinálnia, de nagyon profi, ahogy megcsinálja. Általában nagyon tudja, mit csinál a hangjával. És ha már itt tartunk: nemcsak a hangjával, a testével is. Rendre rácáfol arra, hogy csak kinyújtott karral lehetne énekelni, az Aida-duettben merészen bevonja partnerét a játékba, és viszonylag több sikerrel jár, mint korábban.
Amneris, Eboli és Delila (utóbbi kettő a ráadás volt, pipa) a mostani hangjához passzoló szerepek, brillírozhat velük, mutathat hangszépséget, kifejezőerőt – és mutat is. Így, ha valamiért, ezért megérte a kötelező mezzo-slágerek felvonultatása: pontos lenyomatát kaptuk a művészi pálya aktuális szakaszának.
Voltak színek, voltak fények. Nemcsak az óriási, kerek vásznon, hanem a színpadon is.
Mi mást akarhatnék még egy koncerttől?
Fotók: Művészetek Palotája / Pető Zsuzsa