Verdiből jeles

2012. április 11.

Giuseppe Verdi: Don Carlos – élő közvetítés Münchenből, a Bajor Állami Operaházból, 2012. január 22. ÁDÁM TÜNDE kritikája

Négy vagy öt felvonásban? A müncheni Don Carlos veti fel azt a kérdést, amelyről már többször beszélgettünk baráti körben: a sokféle verzió közül melyik a legjobb Don Carlos? Alighanem inkább úgy kellene kérdezni: melyiket szeretjük jobban, hiszen pro és kontra érvelni mindegyik mellett lehet. A francia nyelvű megoldást most hagyjuk, nézzük a leggyakoribb, Budapesten is futó négy felvonásos és a januárban, Münchenben játszott öt felvonásos, egyaránt olasz nyelvű verziókat.

Van, aki azt mondja, hogy szép keretet ad, ha V. Károllyal kezdődik és végződik a darab, ráadásul hatásosabb nyitókép a tulajdonképpeni 2. felvonás, mint a fontenaibleau-i kórustablóval kezdődő változat. Ezzel nehéz vitatkozni, ugyanakkor Carlos és Erzsébet megismerkedéséről, szerelmük ébredéséről lemaradunk, mi több, a pillanatról is, amikor elválasztják őket. Így persze oda a misztérium, ami megvolna, ha csak felidézik a rövid boldogságot. A címszereplő számára viszont kerekebb a feladat, ha elénekelheti az egész szerepet.

Amit vesztünk a vámon, megnyerjük-e a réven?

Anja Harteros (Erzsébet) és Jonas Kaufmann (Carlos) a fontainebleau-i képben

A konkrét előadás mindenesetre nyomós érv a hosszabb verzió mellett. Először is: van címszereplője, nem is akármilyen. Jonas Kaufmann szerény számításaink szerint legfeljebb harmadik esztendeje alakítja színpadon a spanyol infáns szerepét, de már londoni debütálása (melyet a BBC jóvoltából legalább hangban élvezhettünk) is kész alakítást mutatott. Mi több, egy azóta birtokomba jutott (és a youtube-on is fellelhető), Dmitrij Hvorosztovszkijjal közös, 2009. nyári koncert felvételén még kottából abszolválta a szólamot, de minden tekintetben meggyőzött minket arról, hogy közeli kapcsolatba került a szereplővel a kottafejeken túl is. Szerepformálása – különösen az öt felvonásos verzióban – ékes cáfolata annak a közhiedelemnek, hogy Don Carlos szerepe hálátlan tenorszerep volna, és a többiek slágeráriái elviszik a show-t. Erről itt szó sincs: Kaufmann olyan lendülettel, hévvel, izzással viszi végig a darabot, hogy kétség nem férhet hozzá: itt Carlos nem pusztán címszereplő, hanem a főszereplő. És mivel a többiek sem maradnak el tőle, ráadásul a rendezés sem nélkülözi az invenciót, az előadás gyorsan bekerül a „többszörnézős” felvételek közé.

Adott egy nyomasztó hangulatú minimál-díszlet: ennek lényege, hogy kétoldalról beszűkíti a színpadot két fal közé, hátrafelé pedig tágítja azt. A falakon ajtók nyithatók, fény gyakran csak ezeken a nyílásokon érkezik az amúgy igen sötét színpadra. A tér közepét egy hatalmas, több ember magas feszület uralja, ennek olykor konkrét funkciója van: virágot helyeznek a lábához, gyertyát gyújtanak, másfelől sugározza a korszellemet: az inkvizíció minden pillanatot uraló jelenlétét. A színrevitel valódi helyszíneket nem akar láttatni, nem érhető tetten a kisrealizmusra való rendezői törekvés. Minden helyszín jelképes, de sosem kétséges, hol vagyunk: az ajtók nyitása-csukása, és néhány kellék elegendő a tér formálásához.

Erzsébet és Fülöp: Anja Harteros és René Pape

Aprólékos azonban a karakterek kidolgozása. Szemvillanások, apró gesztusok, mozdulatok teszik színházzá az operát és színésszé az énekeseket. Ahogyan apa és fia egymásra néz, amikor Erzsébetből éppen királynét faragnak (szó szerint: úgy öltöztetik be, mint egy babát) – ebben a tekintetben minden benne van apa és fiú viszonyáról, arról, hogy Carlos mit érez éppen, és hogy Fülöp ezzel tökéletesen tisztában is van.

Ahogyan Erzsébet elejt a kertben egy virágot, amit aztán Carlos felvesz, és a rózsához intézi lelkesült vallomását, miközben a lefátyolozott Ebolit jószerével meg se látja, így fel sem ismerheti – annál nagyobb lesz döbbenete.
Vagy ahogyan Fülöp nyúl egy felborított szék után, de Posa megelőzi, és felállítja helyette, ám akkor a király már direkt nem arra ül le, mert felismeri, hogy hibázott: egyenrangúként viselkedett a márkival, pedig fölötte kell állnia – de ez a pillanat világossá teszi, hogy miért vonakodik feláldozni egyetlen barátját.

Carlos és Fülöp király: Jonas Kaufmann és René Pape

René Pape Fülöp királya hihetetlenül erős karakter, nagyon éles a kontraszt a tömegek előtt megjelenő magabiztos uralkodó és az ágyából hálóruhában kikelő, bizonytalan, tépelődő férfi között, aki királyi palástjával és koronájának szorongatásával próbál méltóságot kölcsönözni magának, ám a jelenet mégsem komikus, hanem nagyon is erős, mert hihetetlenül emberi. Ez a Fülöp nem is öregember, hanem életerős férfi, olyan, aki úgy érzi, jogot formálhat egy lánya-korú nő szerelmére. Esetében ez öncsalás, hiszen pontosan tudja, mi zajlik a fiatalok között, a királyné vallomása mégis mélyen érinti, így aztán felháborodása kis híján tettlegességgé alakul, amit azonban rögtön és őszintén meg is bán, tulajdonképpen már azelőtt, hogy Posa a helyére tenné.

A Boaz Daniel alakította Posa voltaképpen kívülálló: ő az egyetlen, aki ebben a szomorú szerelmi négyszögben saját jogon nem érdekelt, ugyanakkor ő az, aki megérti mindannyiukat. A buzgó hivatalnok-külső megtévesztő lehet elsőre: ő legalább annyira szenvedélyesen harcol a flamandokért, mint amennyire Carlos szerelmes. Ugyanakkor lelkesedése nem azonnal ragad át a trónörökösre, és az öt felvonásos verzió a rendezéssel karöltve segít rávilágítani ennek okaira: Carlos alig valamivel azután, hogy éppen csak megtalált kedvesét elszakították tőle, aligha fog Flandria szabadságáért lelkesedni. Vagy inkább: bármiért lelkesedni. Engedelmesen Posa után mondja ugyan a Szabadságkettős jól ismert sorait, de – és itt ér össze színpadi és zenei megvalósítás – Kaufmann úgy énekel, mint aki igazán fel sem fogja, miről beszélnek éppen, minden lelkesedés nélkül csatlakozik barátja szólamához: ebben a pillanatban bármi jobban érdekelné a flamandok sorsánál. Mondjuk ki őszintén: minket sem érdekelnek különösebben. Emberi drámák zajlanak a szemünk előtt, és itt Flandria pusztán ürügy lehet. Posának arra, hogy elterelje Carlos figyelmét a végzetes kapcsolatról (eleinte kevés sikerrel), később Carlosnak arra, hogy szembeszálljon az apjával, legvégül menekülési útvonal, elvégre nem maradhatnak ők négyen összezárva hosszú ideig ebben a robbanásig feszült helyzetben.


Ám ha már ennyit beszéltünk a flamandokról, említsük meg, hogy a hat küldött egyike ezen az estén Molnár Levente – így aztán mi is hozzáadtunk valamit a müncheni előadás sikeréhez.

Boaz Daniel Posája szerethető alakítás; még ha beállítása kissé hivatalnokszerűvé is teszi, vokálisan azért nem szorul a háttérbe: megbízható, szép produkciót hallunk tőle. Ha addig nem is sikerült, halálakor ügye mellé állítja az infánst, akit ezután sem annyira a flamandok érdekelnek, mint inkább a haldoklónak tett ígérete, aki jelképesen rá hagyja örökül addig viselt fél pár kesztyűjét is.

A halott Posát Carlos és Fülöp elsiratja egy újabb, általában nem szereplő részlettel: a Requiem Lacrymosa-dallamára. Tudunk érvelni a jelenet szerepeltetése mellett: a két férfi attól búcsúzik, akit mindketten szerettek, barátjuknak neveztek, és ez a tény először és utoljára – és csak egy pillanatra, de – összehozza őket. René Pape itt újabb színnel gazdagíthatja Fülöp karakterét, mielőtt visszaváltozik kérlelhetetlen uralkodóvá. A szerep jól áll neki úgy figurában, mint vokálisan, van hangszíne a kemény uralkodóhoz és a lírai, magába roskadó emberhez is.

A hölgyek közül Erzsébet kap nagyobb hangsúlyt a rendezőtől, Eboli mintha kevésbé foglalkoztatta volna Jürgen Rose fantáziáját: szinte ejti a figurát a kötelezőkön kívül. (A szaracén-dal koreográfiája egy kendővel való szerencsétlenkedésben merül ki – ezért például kár volt). A plusz első felvonással azonban nemcsak főhőseink szerepe bővül, de Ebolié is arányosan csökken; ez is okozhatja háttérbe szorulását. Anna Szmirnova azonban perfekt módon abszolválja a szólamot, így panaszunk itt sem lehet.


Az eredetileg hercegnének készülő királyné kiváló lehetőséget kap a Valois-hercegnő és a spanyol királyné közti magatartásbeli különbségek bemutatására, egyúttal az utolsó áriájában keretet is ad a darabnak akkori és mostani önmaga szembeállításával: a reményekkel teli fiatal lány és az időben nem sokkal későbbi, de személyiségben sokkal érettebb, megkeseredett, kiutat kereső, de nem találó asszony megformálásával. Anja Harteros egyenletesen jó teljesítményt nyújt, nem pusztán a slágeráriát, hanem a szólam egészét kiemelkedően tolmácsolja. A Carlosszal közös második felvonásbeli duettjében érdemes az arcát figyelni: ahogyan a királyné megadja magát egykori kedvesének, majd újra összeszedi magát – néhány pillanat csupán, de nagyon mély emberi dráma játszódik le benne ezalatt. És ahogyan a „Carlo, Carlo” elhangzik: ilyet csak az opera tud; annyi, de annyi mondat van belefoglalva ebbe a két szóba…!

Aztán a finálé-duett, ahol – immár az ötödik felvonásban! — leheletfinom megoldásokat passzolgatnak egymásnak hőseink: nincs az a szőrösszívű operabarát, aki ne adózna tisztelettel az ilyen teljesítménynek, melyet, hangsúlyozom ismét: élő előadásban hallhatunk.


A youtube jóvoltából pedig visszanézhetünk, így nem is marad más hátra, mint hogy megtekintésre ajánljam a felvételt részben vagy egészben, egyszer vagy sokszor – és öt felvonásban.

München 2012-ben Don Carlosból jelesre vizsgázott.

Fotók: Bayerische Staatsoper, München

Hasonló bejegyzések