Újhold – New Moon New Yorkból

2011. április 5.

Met-operaközvetítések az Uránia Nemzeti Filmszínházban – Donizetti: Lammermoori Lucia, 2011. március 26. FÜLÖP KÁROLY kritikája

Skót kastélyok ódon hangulata, gótikus regények baljóslatúan misztikus helyszínei, valósághű parkok túlburjánzó növényei és omladozó sírkövek jellemzik a Metropolitan produkciójának látványvilágát. Az est és a közvetítés háziasszonya, Renée Fleming, maga is a lammermoori park félreeső ösvényén (a színpadról) érkezik, s nyitja meg a közvetítést. Mary Zimmermann korábbi, 2007-es rendezése alighanem napjaink vámpírhorror-reneszánszát, a Twilight-(vér)saga sikerszériáját lovagolja meg, ha nem is fejnélküli lovasként. Ennek megfelelően a cselekmény időpontja is módosul némileg: a Walter Scott eredetijében jelzett XVIII. századi miliő helyett a viktoriánus időket, a gótikus regények térhódításának korát idézi meg Daniel Ostling díszlet- és Mara Blumenfeld jelmezvilága.

A Met alapvetően konzervatív hagyományainak megfelelően nagyjából azt látjuk a színpadon, amit és ahogyan elképzelünk a művet ismerve, azonban a cselekmény előrehaladtával a rendező néhány nem túlságosan zavaró, olykor ötletes kitörési kísérletének is tanúi lehetünk. Amit színpadra tett, az valóban átgondolt és működőképes. Ilyen például a második felvonás első képe: nem pompázatos lovagtermet látunk, hanem a kastély egy szobájának a családi gyász, az édesanya elvesztése utáni állapotát: letakart bútorok, átrendezés előtti kaotikus rendetlenség – ide hívatja (tán pont az édesanya szobájába) Luciát bátyja, hogy a hamis levél cselvetésével föláldozza saját, a család megmentése nevében nemesnek hazudott törekvéseinek. Ilyen a híres szextett finom eleganciájú színpadi megoldása is. Az opera tán legismertebb száma, egyik leggyönyörűbb melódiája akkor hangzik fel, amikor a tetőpontra hágó indulatok összecsapni készülnek. Színpadi szempontból teljes képtelenség: a családi eseményre berontó Edgardo, a dühödten tomboló Enrico és a fejleményeken megütköző Arturo nem rontanak egymásnak, Luciát sem rángatja meg senki, hanem szépen leállnak énekelni… Hát igen, ez még a belcanto, ugyanazt a dallamot… (Érdemes kicsit előre tekinteni Verdi Rigolettójának kvartettjéig, hasonló érzelmek, ugyanaz a csodás összhang, csak épp eltérő dallamívekből komponálva.) Mary Zimmermann – ha már tablókép – fényképezéshez ülteti a résztvevőket, s a szextett végén villan a fény, megörökítve a pillanatot, hogy képen őrizze az arcokat, tekinteteket, amik borús gondolatokat árulnak vagy rejtenek el. Mint egy családi fotón. S ettől kezdve egymásnak szabadulhatnak az indulatok.

Ugyanakkor Zimmermann az operán végigvisz egy misztikus horror-vonulatot, a viktoriánus színpadi miliőt a mai trendekhez igazítva. Remek a korszak meghatározása, hiszen a gótikus vagy horrorregény az 1817-es Mary Shelley-féle Frankensteinnel kezdte meg térhódítását, aztán később, a század vége felé Stevenson Jekyll doktora és Stoker Drakulája is rémisztgette a borzongani vágyó olvasóközönséget. S persze a különös, világunkon kívüli lényekkel való érintkezés egyszersmind titkolt erotikus vágyak tárgya is lett. Így van ez ma is: már megjelenése után rögtön kultikussá vált a Twilight-sorozat, s a kétes értékű alapműből még kétesebb mozi is született, de ez nem vet gátat, sőt tágabb teret ad a vámpírcsókra – Robert Pattinsonéra – áhítozó tinilányok álmainak.

Nos, Zimmermann megidézi a forrás szellemét, hiszen Lucia éjjeli sétáján meglátta a halott asszony árnyát, amit a baljóslatú, ősi családi mondákból már ismert. Miközben a lány társalkodónőjének meséli a véres történetet és találkozását a kísértettel, a nézők láthatják is a sápadtfehér jelenést Lucia mellett. A látomásoknak később, a szövegkönyv szerint az őrülési jelenetben is fontos szerepe van, Lucia emlékekkel és árnyakkal viaskodik a megrökönyödött vendégsereg szeme láttára. S ekkor az eddig reális síkon megjelenített színpadkép egyszerre misztikussá válik: a belső tér elvontabb lesz, hatalmas lépcső kanyarog a színpad magasában függő galériára, a háttérben gigantikussá növelt hold idézi a lidércek óráját a horror műfajának klasszikus kelléktárából. S e gigantikus térben jelenik meg a törékeny Lucia picinyke alakja, véres nászruhájában, ziláltan, egy verdeső madárka megtört mozdulataival. A jelenet végén ájultan esik össze, testét felemelik, s az eddigre kiforgatott, a galériával már nem érintkező lépcsőn elindulnak vele felfelé. A lépcsőn, ami most már sehová sem vezet, vagy talán az angyalok közé, valahová a hold mögé…

Ám Lucia lelke háborog: miután a várharang jelzi halálát, Edgardo bánatában őseinek sírboltja mellett tőrt márt szívébe, s ekkor, ezen a szintén horrorba illő helyszínen és szituációban újra megjelenik egy sápadt, falfehér árny. Ezúttal Lucia közelít démoni mozdulatokkal haldokló kedveséhez, aki már csak a túlvilági látomást kívánja követni, földi létéből távozva már nem is hallja a körülötte lévők kórusát.

A produkció idei szereposztása telitalálat. Négy kiváló énekes – négy remek karakter. A címszerepben igazi világsztár, Natalie Dessay látható. Dessay nagyon profi művész, nagyon tudja, mit tud hangilag megvalósítani, így minden megszólalása, bravúrja rendre sikerül is. Érzi, hol vannak hangi korlátai, ezek kínos átlépését ügyesen, alig észrevehetően elkerüli. Nagyjából a második felvonás közepéig morfondíroztam azon: alighanem ő a legidősebb a társulatban, így szerepe szerint van egy fiatalabb bátyja, egy jó tízessel ifjabb szerelme, s bizony arcának megtört vonásai jelzik azt a néhány esztendőt, amivel már túl van azon a koron, hogy ideális Lucia lehessen. A megtörtség persze a szerep része, hiszen a harmadik felvonás előtti, öltözői beszélgetésben egy tüneményes jelenség, egy mosolygós, ám tudatos, mégis szerény művészi nagyság állt Renée Fleminggel szemben. S aztán Dessay az őrülési jelenetben olyan katartikus perceket okoz, olyan megrendítően lényegül át a tébolyult Luciává, hogy azt kell mondanunk: ehhez testére, megélt életére, mozdulataira és kiváló hangjára is szükség van. Így együtt minden: a sorsüldözött asszony megható portréja; egyedi és utánozhatatlan.

Dessay produkciója persze a kiváló partnerek mellett teljesedhet ki igazán, a dráma természetesen mindannyiuk összjátékának köszönhetően valósul meg. Szükség van egy kellőképp utálható, cinikus és kegyetlen bátyra, akit Ludovic Tézier személyesít meg. Markáns kiállás, határozott, kemény egyéniség az ő Enricója, erőteljes, áradó bariton hang az övé, mellyel az ellentmondást nem tűrő egyéniség hangi karakterét is sikeresen formálja meg.

Edgardo, Lucia szerelme és vőlegénye az ifjú máltai tenorista, Joseph Calleja. Szerepformálásából az őszinte szerelem ártatlansága, a becsapott szerelmes lázadó dühe egyaránt szenvedélyesen tör elő, gyönyörű orgánuma, illúziót keltő színpadi megjelenése partnerei mellé emelik. Raimondo, Lucia nevelője ezúttal a méltóságteljes megjelenésű dél-koreai művész, Kwangchul Youn. Telt, mély basszusa a meghasonlott lelkű nevelő kenetteljes stílusához kiválóan passzol, az előadás egyik erőssége. A zenekar és az énekkar lendületesen szól Patrick Summers vezényletével, a színpadi látvány teremtette hangulatnak kiváló zenei tükrözője. Az operában ezúttal elhangzott a Toronykettős is, ahol a két férfi főszereplő legintenzívebben küzd meg egymással és a természet erőivel, a tomboló viharral. Ugyancsak hallhattuk az őrülési jelenet két áriája közötti társalgási részt.

A szünetekben is érdemes volt – főként angolul beszélőknek – az Uránia nézőterén maradni, hiszen Renée Fleming nyomába eredt az üldözési jelenet felderítő kutyáinak, megszólaltatta a főszereplőket, sőt a közelgő Ory grófja címszereplőjét, Juan Diego Flórezt is mikrofonvégre kapta. A második szünetből azt is láthattuk, miként szedi a lépcsőfokokat a mosónő „nyikorgó kosárral ölében”, megy a padlásra, azaz a galéria magasába serényen, s viszi Lucia – előre – véres nászruháját.
A hangtechnika nagyjából jól működött. Egy helyen volt csupán pillanatnyi hanghiba, s legfeljebb az erős, hangszóróból jövő hangzás lehetett kicsit zavaró az amúgy fantasztikus művészi és technikai összteljesítményben.

Lammermoori Lucia második este vonzott telt házat az Uránia Nemzeti Filmszínház nézőterére az ismétlés szombatján. S valószínűleg további műsorra tűzése iránt is lenne érdeklődés. Az Uránia kapcsolódása az évad Metropolitan-közvetítéseihez egyértelműen sikeres projektnek tekinthető. Magam is szívesen megtekinteném még egyszer-kétszer a Luciát – szigorúan teliholdkor, de izgatottan várom az Ory grófját is. Addig is marad az előadás korábbi felvétele: mindenki betekinthet a youtube-on egy őrületes estére a Lammer-muriba.

Részletek az előadásból

Hasonló bejegyzések