Tenoretto – Plácido Domingo újból baritonszerepben

2010. szeptember 6.

FÜLÖP KÁROLY élőkritikája a Rigoletto-élőfilmről, Duna TV, 2010. szeptember 4-5. 

Plácido Domingo

Plácido Domingo

A Duna Televízió közvetíti az év egyik legnagyobb komolyzenei eseményének aposztrofált Rigoletto-produkciót, az eredeti helyszínekről, eredeti időpontokban jelentkező filmes opera-előadást Plácido Domingóval a címszerepben. Meg kell becsülnünk, hogy a Duna TV csatlakozott a 148 televíziós társasághoz, és vállalta a nagyszabású élőfilm közvetítését, hiszen a különféle hazai csatornák nem kényeztetik el a nagyérdeműt igényes kulturális adásokkal. Köszönet tehát érte, így talán sokakhoz eljut Verdi remekműve HD-minőségben, vagy annak talán egy jó pillanatban, éppen akkor időpontban elcsípett részlete. Naplózom is rögvest csipkelődéseimet.

2010. szeptember 4. 22 óra

Még ébren vagyok. Későre jár, mégis magamon erőt véve papírra vetem első gondolataimat a látottakról-hallottakról.

Nem biztos, hogy szerencsés műfaj ez az élőfilm. Andrea Andermann producer mostani munkája Marco Bellocchio rendezésében több szempontból is a korábbi hasonló produkciókat, a Toscát (1992) és a Traviatát (2000) követi. Az alapötlet: eredeti helyszíneken, a cselekménynek megfelelő, eredeti időpontokban filmes környezetet teremtve, operaénekesekkel élőben közvetíteni az operát. Az atmoszférateremtő erő talán markánsabb, ha – jelen esetben – Mantova utcáin, palotáiban járunk, mint a színpadi papírmasé környezetben. Az időpontok kérdése talán a Tosca idején még időszerűbb volt, nagyobb hatást válthatott ki, ma már aligha: ha éppen ilyen módon kíván valaki operát befogadni, ám tegye; dvd-n bármelyik operát időzítheti délutánra, egy-egy felvonását akár éjfélre vagy hajnalra. A Tosca esetében a harmadik felvonás hajnali kezdése annak idején talán hordozott is valamiféle hangulati többletet a római hajnal zenei ábrázolása, a harangok kondulása és a pásztorfiú dalocskája mellett. Tudjuk, Puccini különös gondot fektetett e rövid bevezető kép hangulatának megragadására. A Traviata esetében egyáltalán nem, a Rigolettónál esetleg a „Mezzanotte!” – felkiáltásnál tulajdoníthatunk valamiféle izgalmat, borzongató átélést az időpont-egybeesést észlelve. A helyszínek hitelessége is a Tosca esetében volt egyedül tökéletesen megfelelő: ott a Sant’ Andrea della Valle – templom, a Farnese-palota és az Angyalvár a librettóban is rögzített, létező helyszínek. A Traviatánál már egyenesen hatásvadásznak, ugyanakkor szerencsétlennek – és kifejezetten hiteltelennek! – éreztem Violetta és Alfréd Párizs környéki villáját Versailles-ba, a Le Hameau de la Reine-be, Marie Antoinette búvóhelyére, Flora bálját pedig a Petit Palais-ba tenni. Ezen helyszínek inkább a dekorativitást szolgálták, mintsem az annyira hangoztatott hitelességet.

A Rigolettóban az egyik helyszín a mantovai Palazzo Ducale, a Gonzaga család híres rezidenciája, ez a több épületből, udvarból és kertből álló együttes, a másik a késő reneszánsz stílusú Palazzo del Te, amelynek egyik szárnya szolgál Rigoletto és Gilda lakhelyéül. A mantovai herceg udvari bolondja elsőként a Palazzo del Te palotában jelenik meg – itt kel életre a hercegi udvar és Rigoletto háza is. Pedig a helyiek szerint Rigoletto a mai Sordello téren élt, abban az épületben, mely most és a XVI. században játszódó opera idején is a székesegyház papjainak otthonaként működött. Rigoletto háza tehát nem százszázalékosan eredeti, de Júlia terasza sem az Veronában – jegyzik meg a mantovaiak. A bérgyilkos Sparafucile háza is egy évtizedekig romosan álló erőd. A negyedik helyszín a mantovai Teatro Bibiena, ahol a RAI olasz közszolgálati rádió-televízió zenekar foglal helyet.

A jelmezek terén megint csak a Traviatát követi a Rigoletto: Violetta kifejezetten mai estélyi ruhákban, modern kreációkban jelent meg a báli jelenetekben, s a korhűség most sem épp számon kérhető.
A szereplőválogatás is mutat némi rokonságot a korábbiakkal: egyrészt Domingo vagy Raimondi visszatérő szereplők a Toscából, másrészt a szoprán szólamot a Traviatában is és a Rigolettóban is egy-egy ifjú felfedezettre bízták. Violettát a huszonhárom éves Eteri Gvazava énekelte, Gilda megformálója a Pécsett és Budapesten megrendezett Operalia énekverseny fő- és közönségdíjasa, Julia Novikova. Gvazava a film után nem vált igazán élvonalbeli énekesnővé, reméljük, Novikova sikeresebb világkarrier előtt áll. Hasonlóság még, hogy a Traviatában az idősebb Germont szerepét az akkor hetvennégy éves Rolando Paneraira, a Rigolettóban Sparafucilét pedig Ruggero Raimondira bízták, azaz mindkettőben egy-egy, a pályája zenitjén már túl lévő, emblematikus, nagy énekesre. És közös a karmester személye is: mindhárom élőfilm dirigense Zubin Mehta volt.

Teatro Bibiena

Teatro Bibiena

A hitelességhez végezetül: mégsem teljesen élő filmet látunk. Egy jelenetet, Rigoletto és Sparafucile találkozását előre fel kellett venni, nem lehetett beleilleszteni az egyenes közvetítésbe Marco Bellocchio rendező szerint. Ezt persze csak utánaolvasás alapján írom le, de a film nézése közben a fényviszonyok alapján motoszkált a fejemben a gondolat: ez nem lehet élő! És tessék.

Az operatőri, világítástechnikai munka vegyes benyomást kelt: egyrészt valóban gyönyörű a palotabelső, a kamera szívesen időz a termek bemutatásán, Gilda szépséges kertje szemet gyönyörködtető, sajnos a napszak miatt nem élvezhetjük ki teljes pompájában. A termek talmi csillogása, a kert tisztasága, a sikátor szennye szimbolikusan is, realisztikusan is megjeleníti a cselekményhez illő környezetet. Az arcok megvilágítása, a mimikán hosszan pásztázó kamera azonban nem kegyes az énekesekhez: elárulja, itt bizony izzadság van, az arcjáték közeli fürkészése leleplez minden megszenvedett hangot… A filmezéshez nem szokott operaénekesi manírok pedig kínosan hatnak a szereplők játékában. Novikova bájos jelenség, de a fényeknek köszönhetően az egyes képek között tízévnyi korkülönbséget mutat az arca. Vittorio Grigolo közelképei viszont jók: elég sármos, elég tenyérbe mászóan utálnivaló macsó, hozzá a behízelgő és az arra rájátszó hangszín tökéletes figurát alkot. Csöpögős – minden értelemben. A kamera viszont hálátlanul ezt is leleplezi.

A címszerepben Plácido Domingót láthatjuk-hallhatjuk. Pontosan úgy énekli a púpos bohóc szerepét, ahogyan egy pályája végén lévő világhíres tenor: kiérlelt muzikalitással, érzelemgazdagon, s – ha mélyebben, sötétítve is – de tenor hangon. Megengedem: baritonális tenorhangon. Vagy tenorális baritonon. Boccanegra után tehát újfent bariton szerepkörben mutatkozik meg, bár az alábbi nyilatkozat szerint maga is vívódott, mielőtt elvállalta a szerepet:
Amikor Andrea Andermann producer felkért, hogy énekeljem Rigolettót, azt válaszoltam, olyan sok jó bariton van a világon, aki el tudná énekelni. Ő azonban azt válaszolta, nem baritont keres, hanem azt a Rigolettót, akit én életre tudnék kelteni.

Hogy Domingo minden igyekezete ellenére erőtlennek hat a szerepben, az mégiscsak a szerzői szándékkal nem adekvát hangszínben rejlik: egyrészt a megszokottól való eltérést fogadjuk nehezen, másrészt a figura ellenszenves, mégis szánandó voltának ábrázolásához szükséges sötétebb tónus, az erkölcsi szennyben dagonyázó bohócból lánya becsületéért küzdő bánatos, majd a gyilkosságban újra alámerülő apa portréjának Verdi által meghatározott mélysége elsikkad Domingo világos színű hangján. Harmadrészt a többi szereplővel összevetve, azokkal közös jelenetben hallgatva is idegenül hat ez a hangszín.

Gildát Julia Novikova kelti életre. Kedves, szép és fiatal szőke leányka, naiv mosollyal a szemében: az ártatlan tisztaság elképzelt ikonja kel életre alakításában. Szépen énekel, jellemzően egyénit azonban nem tesz hozzá sem vokálisan, sem a szerepformálás terén a megszokott Gilda-képhez. Egy idő után a naiv mosoly is fárasztóvá válik: ugyanúgy tekint szeretett apjára, mint az ismeretlenre. Persze szerepfelfogás is lehet ez: az apához való ragaszkodás és csodálattal vegyes imádat egyenrangú érzés a leány életébe hirtelen berobbanó szerelemmel. Novikova akkor a legnagyszerűbb, amikor egyedül marad: kertben eldalolt áriája poétikusan szép.

Vittorio Grigolo és Plácido Domingo

Vittorio Grigolo és Plácido Domingo

Vittorio Grigolo figurája elnyerte tetszésemet a csélcsap herceg képében, vokális teljesítménye egyelőre nem. Meglehetősen remeg a hangja, amit olykor helyesen behízelgő nyájasság kifejezésére hangsúlyosabbá is tesz. Lehetne ez szépszínű tenorhang, de nyilván dolgozni kell még rajta, hogy a vibrátós jelleg eltűnjék. Nagy rendezési ötletek nem lévén a filmben, Grigolo teszi, amit a szerepben általában kell: a kerti futkosása már-már komikus, de hát ez van, hosszú a szerelmi kettős búcsúzkodási része.

Teszi a többi szereplő is a dolgát, a sötét oldal képviselői hozzák a létrát, eljátsszák a szembekötősdit, Rigoletto meg a hülyét, vannak álarcok is, szöktetés is. Gilda kiabál, Rigoletto gildázik, teljesül az átok.
A sötét oldal legmarkánsabb képviselője Sparafucile. Lenne. Ruggero Raimondi már sok szerepben bizonyította, hogy igazi sátán tud lenni, itt nem sikerül. Alakja sablonos, képeskönyvi illusztráció, némileg idősebb is, mint elvárnánk, mindössze arcjátékából sejthető a figura minden sötét szándéka. Raimondi sajnos vokálisan sem felel már meg a szerep követelményeinek, láthatóan – s ami nagyobb baj, hallhatóan is – küzd a szólam nehézségével. Ahogy a címszerepben Domingo, úgy Raimondi sem tudja vokális mélységeivel alátámasztani a szükséges pszichológiai tartalmakat.

2010. szeptember 5. 14 óra 45 perc

Finom ebéd és egy remek kávé – elvégre ma soká leszünk fenn – után ültem le a tévé elé, kipihenten. Hogy ez is közrejátszott-e a mostani részlet iránti rajongásomban, nem tudom, de tény, hogy most sokkal jobb benyomásokkal tértem az íróasztal mellé. A hercegi palota nappali fényben pompázik: valóban, ahogy hirdetik, építészeti és művészettörténeti élmény a helyszínekre való filmes betekintés. Lenyűgöző falfestmények, gazdag ornamentika és a palota mellszobrokkal ékített galériájának pazar látványa kápráztatja el a szemlélődőt. E környezetben látjuk viszont a herceget. Grigolo a herceg áriájában szinte elhitette, hogy igazán is képes lenne szeretni valakit, már majdnem sajnáltam. Ma jobb formában énekelt, vagy legalábbis a szerep ezen része közelebb áll személyiségéhez, énekesi kvalitásaihoz. Mindezek mellé fess kiállású herceg, szinte már drukkol neki az ember… És így érthető Gilda és Maddalena viselkedése is.

Domingo csodálatos művész. Már a herceg áriája közben megjelent a palota folyóra néző árkádsorában, megtört, de elszánt alakja előrevetítette a közelgő nagyjelenet tragikumát. A Cortigiani-ária alatt elfelejtettem, hogy voltaképp sötét színezetű tenorhangot hallok. Tréfát színlelő, vizsgálódó, kétségbeesett, majd fenyegető és könyörgő: hangjában is, arcának minden megélt barázdájában benne vannak ezek az árnyalatok. Alakításban, művészi eszköztárban Domingo rendkívül erős, képes könnyet csalni az ember szemébe. Ez csak a legnagyobbak erénye. Őt Novikova követte éteri jelenlétével, szép énekével, s a varázslatot még a Bosszúkettős esetlen befejezése sem volt képes elrontani. A műszak zakatolása vagy a zenészek dobolása azonban a túl későn kikapcsolt kamera miatt igen. De hát az élő adás varázsa…

Plácido Domingo

Plácido Domingo

2010. szeptember 6. 00 óra 15 perc

A vacsora megvolt, mivel kezdtem laposakat pislogni, frissítő zuhanyt vettem, felráztam a párnámat… Mindent előkészítettem, hogy optimális körülmények közt nézhessem az utolsó felvonást e kései órán.
Fél tizenkettőkor el is hangzott a slágerária, miszerint az asszony ingatag… Grigolo egészen megbízható magasságokkal, az áriára rakódott modorosságok nélkül abszolválja. Viszont megküzd a sikerért: úgyhogy szegény érzéki, buja Maddalénának (Nino Surguladze) a tenorista izzadtságcseppjeit kell törölgetnie, miközben énekel. Ő is megbízhatóan teszi ezt, kiegyenlített mezzo hangon, talán kicsit túlzott orrüreg-rezonanciával. Szerepformálása is a megszokott Rigoletto-előadások hagyományait követi.
Raimondi sajnos nem lett jobb. Sőt, egyre rosszabb lett. Rekedtsége már nehezen elviselhető.

A kvartett az operatőrt is próbára teszi: bizonytalanná válik a kamera, nem tudja, hol keresse a kinti, hol a benti szereplőket. Hiába, késő van már. Igaz, az éjfél öt perccel korábbra került. Sápadt sárga fénybe öltözik a kihalt erőd: apa és leánya utolsó találkozása. Voltaképp bármit csinálhatnak a szereplők: a zene itt elviszi az előadást, a zárókettős mindig hat. Persze egy haldokló fiatal lány és egy meggyötört, bánatos apa látványa, a helyzet tragikuma szívbe markoló. Domingo elemében van, a dallam árad belőle, Novikova szépen énekli a női szólamot. „Lassù in ciel…” – hagyja el az utolsó mondat Gilda ajkát. Vége. Domingo némileg halvány, fájdalmas „Maledizione” – kiáltását villámeffektus erősíti fel, majd kialszik a fény.

Zubin Mehta és zenekara alapvetően jól látta el feladatát két napon keresztül, néhol kommersz, máshol verkliszerű fogásokkal is él ugyan, de ez megbocsátható, hisz népszerűsítő produkcióról van szó. Viszont különleges színezetet is képes kihozni a zenekari hangzásból, voltak egyéni, eddig általam még nem hallott megoldásai.
Gilda meghalt, az élőfilm véget ért. Reggel „indul a józan robot”, megyek aludni.

A Duna Tévének még egyszer köszönet. De jó lenne, ha a Nemzet Televíziója máskor kikérné nyelvhelyességi ügyekben a Nemzet Nyelvészének szakvéleményét, hogy legközelebb ne fordulhasson elő egymásra halmozott birtokos alárendelő szerkezet többször is, javítatlanul az ajánlókban. És akkor az is kiderülne, hogy ennek az operának csak egy címszereplője van, s az nem Julia Novikova. Hanem a másik.

(Fotók: Duna Televízió)

Hasonló bejegyzések