Szabadítsátok ki Erkelt!

2010. szeptember 23.

Erkel-napok a Károlyi-palotában – 2010. szeptember 11., 13. ÁDÁM TÜNDE beszámolója

Az Erkel-napok plakátja

Az Erkel-napok plakátja

Hálátlan feladat olyan rendezvényről írni, melynek szándékai feltétlenül üdvözlendők és dicséretre méltók, ám a megvalósítás elmaradt az optimálistól – és mégis, azt bírájuk, aki legalább belefogott valamibe?

Az Erkel-év most már minden jel szerint a Kodály-év sorsára jut: akkor is a fináléban kellett napi egy Székely fonót vagy Psalmust lenyomni valahol, hogy aztán évekig feléje se nézzenek. Így vagyok már most az Erkel-slágerekkel: ha még valaki szembejön Petur Bordalát énekelni, alighanem kardot rántok, és beledőlök.

Először is az Erkel-év lehetőség lett volna az életmű megismerésére-megismertetésére. Ehhez képest az egyszeri tavaszi fesztiválos előadásokon kívül gyakorlatilag mindenki, aki a témával foglakozik, gyűri tovább a Bánk bánHunyadi-vonalat, le nem térve a bejáratott útról. Az üdítő kivétel az István király komáromi bemutatója volt, ám ez a produkció anyagiak híján megint csak kevesekhez juthatott el. (Még egy budapesti előadásban reménykedhetünk, hátha megismerhetjük Erkel utolsó befejezett operáját.)

Az Operaház, amely csupán csak a létét köszönheti a zeneszerzőnek, mi több, a műfaj hazai létezését is, először arra vállalkozott, hogy végre bemutatja ERKEL Bánk bánját az évtizedekig játszott Rékai–Nádasdy-féle verzió után. Ennél többet nem terveztek, és erről is letettek immár: még egy koncert erejéig tartja magát (egy szem előadással) az ős-Bánk, utána – egy ünnepi gesztussal a 200 éves szerző felé – újra előveszik a színpadilag SEM védhető átiratot. Közben Debrecenben a Bánk bán után a Hunyadi László eredetijét is színre viszik (éppen holnap), jócskán lekörözve a pesti dalszínházat.
Ámde hol van a Bátori Mária, amelynek már a kritikai kiadása is elkészült? Hol van a Dózsa György? Mi lesz a Brankoviccsal, amelyet Kolozsvár ki tudott állítani? Hol vannak a Névtelen hősök, és merre jár Sarolta? (Az a Sarolta, akiért Pál Tamás több pincét túrt fel, hogy legalább keresztmetszetben bemutathassa idén tavasszal.) Amíg csak címeket sorolhatunk az életműből, mégis mit várunk a közönségtől? Hogyan szerethetnék a kis és nagy tömegek Erkelt, ha nem ismerik? (Ókovács Szilveszter a záró koncerten invitálta a megjelenteket, hogy nézzenek Erkel-műveKET egészben is, mondjuk most ősszel. Jó vicc. Mit? Hol?)

A másik, talán még fontosabb kérdés az évforduló kapcsán, hogy mihez is kezdjünk mi Erkellel? Mit tud nyújtani nekünk az a kor, amelyben ő élt, és amely nekünk oly távoli? El tudunk-e szakadni műveinek előadásakor attól a hazafias máztól, ami ma már egyszerűen befogadhatatlan és értelmezhetetlen? Felhagyunk-e valaha a történelmi sérelmeken való kesergéssel, és tudjuk-e például Erkelt úgy nézni, mint Verdit? Tudnak-e az olaszok úgy Nabuccót hallgatni, hogy nem a Risorgimento jár a fejükben? (És végképp nem a babilóni kor…) És mi tudjuk-e valaha úgy nézni „történelmi” operáinkat, mint operákat és nem magyarkodásra alkalmas(?) műveket? Érezzük-e a különbséget Erkel kora és a miénk között, hajlandók vagyunk-e elfogadni, hogy már nem ugyanazt kell kihallanunk a műveiből, amit kortársainak, túl tudunk-e lépni ezen, hogy operaként, dalműként kezeljük őket, nem pedig hímes tojásként, vitrinben tartva és onnan soha elő nem véve, soha nem fogyasztva? Ki kellene végre szabadítani Erkelt a vitrinből, mert ez a totemimádás nem vezet sehová, hiszen közben nincs valódi kapcsolatunk a szerzővel és műveivel. Igenis próbálkozni kell, a modern színjátszás eszközeivel kibontani ezekből a darabokból azokat a gondolatokat, érzelmeket, amelyekkel korunk embere is tud kezdeni valamit. Felejtsük el a múzeumot, keressünk kapcsolatot a mával. Ha pedig nem megy, akkor hagyjuk békében nyugodni a Mestert, ne akarjunk „megemlékezni” róla hozzá és magunkhoz is méltatlan előadásokkal.

Ezek a fő tanulságai, kérdésfelvetései a Károlyi-palotában rendezett Erkel-napoknak. Három eseményen vettem részt a négy napos sorozatból, az egyik a családi programként hirdetett „Találkozás Erkel hőseivel” című délelőtti koncert volt 11-én, a másik az „Erkel és irodalom” címet viselő verses-zenés est szintén 11-én, majd ezt követte a 13-i záró koncert „Erkel hősnői” címmel.

A családi program azon vérzett el, hogy a másfél órás koncert (szünet nélkül) még felnőtteket is megvisel, nemhogy gyerekeket. Ezen felül a beharangozó alapján teljesen mást vártam, mint ami megvalósult, és valószínűleg nem csak én, mert többen is hoztak gyerekeket. Ám a műsor végül egy teljesen átlagos koncert lett némi prózai összekötéssel, ám az informatívnak szánt közjátékokat megint csak azok nem értették, akik kedvéért beépítették. Ha tényleg Erkel hőseit keresik, akkor valami játékosabb dologra számítottam volna, a gyerekek bevonásával, több és interaktív beszélgetéssel, kevesebb zenével. Így a kiskorúak arra ítéltettek, hogy a kilincset gyors egymásutánban nyomogató néniket és bácsikat hallgatták, amint elővezetik a legismertebb és leggyakrabban hallott Erkel-részleteket – olykor vitatható minőségben. Két ilyen zeneszám közben olyan mondatokat hallhattak, mint például: „Beteljesedett Deák Ferenc műve, és létrejött a kiegyezés.” Egy ötéves mégis mihez kezd ezzel az információval?

A két kvázi műsorvezető, Ókovács Szilveszter és Budaházy Árpád Erkel Ferenc két fiát (Gyulát és Sándort) alakította, akik a történet szerint apjuk karmesteri működésének 50. jubileumára szerveznek koncertet, illetve erre az alkalomra próbálnak is a majdan fellépő énekesekkel. Ezek a jelentkezők fiatal énekesek voltak, akik már eleve jelmezben érkeztek, így aztán keresni sem nagyon kellett őket: aki Gara Máriának öltözve érkezett, az az ő áriáját énekelte, aki Tiborcként jött, az pedig meglepetésre Tiborcot alakította. (Természetesen az átírt változatban, így ismét el kellett szenvedni a „hősi harcot”.) Persze, hogy volt Petur is a Bordalával (és nem utoljára aznap!)…
Hazám, hazám nélkül nem lehet hazamenni, így azt is meghallgattuk. A forgatókönyv szerint a betévedő tenor ezt nem tudta még, de adtak neki másfél percet, hogy megtanulja, és ő ezt el is játszotta, a kottát lapozgatva. Aztán előadta. (Ha gonosz akarnék lenni, azt mondanám, körülbelül úgy, mint aki tényleg akkor tanulta meg.)
Az egyetlen kuriózum Bátori Mária áriája volt, egyúttal ez volt az utolsó olyan részlet az általam látott koncerteken, ami nem a standard Bánk bán- és Hunyadi László-kánon része.
A helyszín a Díszterem volt, lényegében meg is telt. A zongorakíséretet Pogány Imola látta el, és felléptek a következők: Geszthy Veronika, Szakács Ildikó, Szappanos Edit, Vígh Ibolya, Balczó Péter, Kovács Barna és Lakatos Gergely.

Aznap este a Lotz-terembe voltunk hivatalosak, irodalmi estre. Izgalmasnak ígérkezett, végül aztán inkább tanulságos lett, és sajnos Petur nélkül innen sem szabadulhattunk. Rendben, ha az Erkel által megzenésített verseket vesszük elő, akkor nehéz kikerülni a Keserű bordalt, viszont ha ez megvolt, akkor haragszom a másik Vörösmarty-betét kihagyásáért, még ha értem is, hogy nem fért bele a hazafias vonulatba. Azt jobban értem, hogy mi a tanulsága a hazafias érzelmű versek felidézésének: ugyanis fontos látnunk, hogy Erkel Ferenc nem valami egyéni megszállottság folytán merített (szinte) mindig a magyar történelemből operatémát. A kort kell látnunk egészében, és azt, hogy a nemzet öntudatra ébredésének időszakát élte éppen, és ez benne volt a levegőben, a költők verseiben éppúgy, mint első operaszerzőnk műveiben. (Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy ma is ebben a szellemben kellene tálalni ezeket a műveket.)

Elhangzott például a Névtelen hősökben betétdalként szereplő Arany János-vers, a Nemzetőr-dal. Világos, hogy a szabadságharc lelkesítette fel az egyébként inkább sztoikus hajlamú Aranyt, és az is egyértelmű, hogy nem ez a vers a költészetének csúcsa (sőt), de a kort és a hangulatot jól tükrözi. Jókai Dózsa Györgyéből került az azonos című operába a „Régi dal, régi dal, régi dicsőségről” kezdetű részlet, amelyet – az egyébként mezzo hangra írt – Költő ad elő. Szerepelt Petőfi-vers (A magyarok istene), hallottunk egy német nyelvű dalt (Auf einer Ungarhaide) – magasan az est legjobbját, valamint egy Románcz-ot is. Kovalszki Mária zongorázott, Kálmán László énekelt, a verseket és levélrészleteket a Pesti Magyar Színház két művésze, Őze Áron és Sipos Imre adták elő.

És akkor a hiányzó versrészlet szintén a Bánk bánból és szintén Vörösmartytól:

„Túl ifjuságomon,
Túl égő vágyimon,
Melyeknek mostohán
Keserv nyilt nyomdokán”

/Vörösmarty Mihály: Késő vágy/

A záró koncert nem árult zsákbamacskát: koncertnek hirdette magát, és az is lett. Félő volt, hogy az időjárás elmossa a kertbe tervezett eseményt, végül beérte némi széllel, ami Tisza-parthoz még passzolt is. A kert előnye, hogy végre elfért egy zenekar is, nem beszélve a kórusokról (Honvéd Férfikar, illetve a Budapesti Stúdió Kórus – karigazgató Strausz Kálmán). A Budapesti Filharmóniai Társaság ZenekaráMedveczky Ádám vezényelte. A fellépők névsora ígéretesnek tűnt, ám nyomban kedvünket szegte, hogy többen voltak a színpadon, mint a nézőtéren. Aztán szembesütünk azzal is, hogy a műsorterv szerint Erkelnek mindösszesen négy hősnője volt, ezek a következők: Melinda, Gertrudis, Szilágyi Erzsébet és Bánk bán. Igen, Bánk bán, hiszen Hazám, hazám nélkül ez a gála sem múlhatott el. És ezen még csak túltesszük magunkat, mert Molnár András bármit énekelhet bármikor, meghallgatjuk. Ámde ezt a műsorszerkesztést még koncerten is nehéz megemészteni, hogy Gertrudis, majd Melinda halála után érkezik Bánk a nagyáriával. Kár volt, agyoncsapta az egészet, és addigra már volt mit.

Minden koncertszerűséggel és a sablonos műsorszerkesztéssel szembeni berzenkedésünket legyőzte pár perc alatt a Bánk–Gertrudis-duett, amit olyan egyszerűen, magától értetődően odatettek az előadók (Wiedemann Bernadett és Molnár András), hogy hirtelen nem számított semmi más: két ember feszült egymásnak a színpadon, előbb egy királyné és egy bán, majd egy asszony és egy férj, végre nem akadályoztatva szerencsétlen rendezői ötletek által, nem hurcoltak kupát, nem rántottak magukra ágytakarót, vagyis semmilyen értelmetlen cselekvés nem vonta el sem a néző, sem az előadók figyelmét. Izzó, drámai duett volt, mindenképpen toplistás a valaha hallottak közül, pedig volt jó néhány a praxisomban. Ha semmi más nem történik az egész sorozatban, már ezért megérte megrendezni. (Ugyanakkor jegyezzük meg: amikor egy koncertszerű előadásnak kell ennyire örülnünk, az meglehetősen rossz fényt vet a színpadra állítókra.)

Melindaként Kolonits Klára énekelte a Melinda-Bánk-duettet és a Tisza-parti jelenetet (és nyitóképként elhangzott az első felvonás fináléja is). Az ő Melindája még sosem győzött meg ennyire, most nem csak a hűvös idő miatt borzongtunk kissé a Tisza-parton. Akarom mondani: a Károlyi-kertben.

Utolsó Erkel-hősnőnk, Szilágyi Erzsébet szerepében Rálik Szilvia lépett fel. Sajnos több hősnőt nem leltek, még Gara Mária sem ért rá, mert Bátori Máriáról, Saroltáról, Brankovics Maráról, Csáky Lóráról már álmodni se mertünk az előzmények után…
A két Szilágyi Erzsébet-ária és a darab fináléja is elhangzott: szinte a teljes szerep, amelynek nehézségeit ismerjük. Nos, Rálik Szilvia perfekt módon tolmácsolta az első áriát, a Mint a tenger…kezdetűt, ám ebből éppen az a bizonyos „viharzás” hiányzott – írjuk talán a koncertszerűség számlájára. A második, a La Grange-ária pedig bravúrária, és mint ilyet, csak akkor érdemes előadni, ha bravúros. Ez most inkább unalmas volt, a mély hangokért folyó küzdelemmel tetézve, és ismét nem éreztük benne a fiaiért aggódó anyát.

A helyszínhez tartozik még, hogy mikrofon nélkül is (legalábbis nem fedeztünk fel ilyesmit) kiválóan szólt mindenki, a hangszóró a hátul álló kórusok hangosítását volt hivatott ellátni, és a gyakran nem is látható karok egészen sejtelmesen tudtak szólni általa például a Tisza-parti részekben. Természetesen volt Gyászinduló, és elhangzott a Palotás is, így minden slágert kipipálhattunk, és indulhattunk haza.

Tanulság? Alighanem az, hogy amíg a közönség a bevett slágerekre is csupán ilyen kis létszámban vevő, addig nemigen lesz olyan szervező, aki bevállalja a kevésbé ismert részletek, pláne teljes operák előadását. És amíg nem lesz ilyen kezdeményezés, addig az érdeklődés egyre csökkenni fog az unalomig ismételt repertoár iránt is.

Hasonló bejegyzések