Santuzza szerepében: Micaëla

2011. március 8.

Carmen a Debreceni Csokonai Színházban, 2011. március 4. ÁDÁM TÜNDE kritikája

Carmen-plakát

Carmen-plakát

Nem, nincs megírva Bizet operájában, hogy Micaëla nem ölheti meg Carment. És igen, Don José azt mondja, hogy ő ölte meg Carment, de ez nem jelenti azt, hogy tényleg meg kell ölnie. Sorolhatjuk tehát a kifogásokat, hogy miért nem szeretjük ezt a befejezést, ám nem vitathatjuk el a jogot Nadine Duffaut rendezőtől, hogy így rendezze meg a darabot. Ha valamit mégis számon kérhetünk, akkor az a végigvitt koncepció hiánya, avagy az aprólékosan felépített és a végkifejlethez tendáló alakítás(ok). Persze, így nagyobb a meglepetés. De mi lehet a rendező feladata: meghökkenteni vagy végigvezetni a nézőt egy elképzelés mentén?

Koncepció híján Micaëla legalább három formában létezett a darabban: először volt ártatlan kislány (piros pont a jelmeztervezőnek: hanyagolta a kék szoknyát, végre!), majd volt határozott nő, aki elrángatja Josét a táborból, végül Santuzzává alakult, aki féltékenységében előbb vetélytársa, majd kedvese halálát is okozza. Mi több: a végső beállítás ennél is tovább megy: Carmen gyűrűjével a kezén és a győztes boldogságával az arcán már egy végtelenül ellenszenves nőt látunk, aki egyébként tévesen reménykedik abban, hogy a gyűrű meghozza számára a földi boldogságot, hiszen Josénak legfeljebb órái–napjai vannak hátra a kivégzésig. Feltehetjük a kérdést: miért baj, ha Micaëla nem a szokásos áldozattípus? Azon kívül, hogy ezt a Santuzza-figurát megírták egy másik darabban (sőt több darabban is, ld. még Eboli), és hogy így a zárókettős feszes, drámai légköre sérül azzal, hogy közben ott kóricál egy oda nem illő szereplő. Ráadásul ez a semmiből rögtönzött kis szörnyeteg eltereli a figyelmet Carmenről, ami szintén lehetne koncepció, csak hát ez is az utolsó tíz percre korlátozódik, előzménye nincs.

Minden tiszteletünk Kriszta Kingának, aki Micaëla minden szerepében hiteles tud lenni – és hogy ez mégsem áll össze egy hiteles karakterré, nem az ő hibája. A szerep nagyobb részét vokálisan is uralja, a sérülékenyebb felső regisztere idővel biztosabbá válhat, hiszen fiatal énekesről beszélünk. Ez az előadás egyik hatalmas értéke: a premierre összeállított csapat korban egymáshoz illő, fiatal művészekből áll, így a karakterek megformálása és azok egymáshoz való viszonya is adja magát. Vagyis adná magát, ha a rendezőt más is érdekelné a meghökkentésen kívül.

Kriszta Kinga és Pataki Potyók Dániel

Kriszta Kinga és Pataki Potyók Dániel

Egy másik jelentős fegyverténye a debreceni előadásnak, hogy az összes szerep kiosztására figyelmet fordítottak, így aztán nem megy el az ember kedve az egésztől mindjárt az első percekben, amikor Morales feltűnik a színen és énekelni kezd. Nem, hiszen Haja Zsolt teszi ezt, akinek ráadásul az eredeti verzió több feladatot is ad, majd megfejelik azzal, hogy az időközben erőszakos halált halt Zuniga rövid megszólalását is átveszi a negyedik felvonásból. (Ezzel máshol nem fáradnak sokat, általában beénekli valaki az énekkarból.) De ha Morales már úgyis ott ült, és végignézte Escamillo éneklés tárgykörben végzett próbálkozásait, igazán beénekelhette volna azt is, jobban jártunk volna. Ugyanis az egyetlen igazán súlyos hiányossága az előadásnak a bariton vendég, Mathieu Abelli szerepeltetése. A Torreádor-dal nehézsége nem pusztán ismertségében és a vokális megformálás nehézségében áll: a zenekarilag (és persze a kórusrésszel) megfelelően felvezetett áriának robbannia kell, amikor az énekes megszólal. Hát ezúttal nemhogy nem robbant, hanem egyenesen összeesett az egész, mint az ügyetlen szakácsnő felfújtja, és csak abban reménykedhettünk, hogy mielőbb véget ér a jelenet.

Amaya Dominguez

Amaya Dominguez

Azonban a kisebb szerepekről volt szó, és még nem végeztünk. Próbálnám kerülni az összehasonlításokat az elmúlt évek budapesti Carmen-előadásaival, de ezen a ponton nem tudom elhallgatni: igényesen kiosztott csempészötösért – amelyik nem hullik atomjaira a résztvevők, avagy a karmesteri irányítás következtében – bizony Debrecenbe kellett menni. Nevesítsük a dolgot: a két cigánylány szerepében Gaál-Wéber Ildikót (Frasquita) és Zábrádi Annamáriát (Mercedes) hallottuk, a csempészeket Kóbor Tamás (Le Dancaïre) és Hajdu András (Remendado) alakította. Mindannyian jó színvonalon, és ami fontosabb: egységesen hozták az énekelnivalókat. Zuniga szintén nem jelentéktelen szerepében az egyetlen Pestről lízingelt, ám Debrecenben visszatérő vendéget, Szvétek Lászlót hallottuk. Ez a szerep Moralesével ellentétben az eredeti prózai dialógusos változatban nem bővül, hanem kevesebb énekelnivalót tartalmaz, viszont legalább több francia szöveget kell prózában elmondani. Minden szereplő becsületére váljék: megküzdenek a feladattal.

Pataki Potyók Dániel és Mathieu Abelli

Pataki Potyók Dániel és Mathieu Abelli

Nem számoltam össze, hány rossz Carment hallottam az elmúlt években – és ez alól nem kivétel sajnos egy bécsi előadás sem – , de most már megérdemeltem egy jót is. Hallottam már néhányszor a Debreceni Filharmonikus Zenekart Kocsár Balázs keze alatt játszani, így nem meglepő, ha bizonyos elvárásokkal érkeztem Debrecenbe, ám kellemes meglepetés, hogy ezeket az elvárásokat még felül is múlták a hallottak. A Carmen zenekari szövete ugyanis nem csak a slágeráriákból, -kórusokból és nem is elharsogott zenekari tuttikból áll. Ez ebből az előadásból ki is derült. A Debreceni Filharmonikusok régen túljutottak a nem túl megtisztelő „vidéki zenekar”-besoroláson, amely címke ráadásul valami nehezen értelmezhető fővárosi leereszkedésből eredeztethető, miközben Kovács János a Győriekkel játszik olyan Traviatát, amilyet Pesten nem hallani, Miskolcon megintcsak ő vezényel – a hírek szerint igen meggyőző – Pillangókisasszonyt, a Debreceniekkel pedig kiemelkedő Lammermoori Luciát, Ruszalkát hallottunk, előbbit Pesten is: az eredeti Bánk bánnal és Borisz Godunovval, Aidával egyetemben. A felsoroltak erénye az igényes betanítás és karmesteri irányítás mellett az is, hogy olyan darabok eredeti verzióit mutatják be, amelyeket így még nem hallottunk – legalábbis Budapesten biztosan nem. (És nem is fogunk: a Bánk bán esetében például az ősszel sem hangzott fel a teljes, húzásmentes eredeti, és a jövőben még további húzások várhatók.)

A Carmen recitativós változatáról lassan azért leszokik a világ, persze Budapesten még tartja magát, ahogyan az olyan húzások is, mint José és Escamillo duettjének törlése, amellyel érdemben nem rövidül a darab, viszont legalább megbicsaklik a cselekmény.
Hanem amiért jó volt hallgatni ezt a Carment: megejtően szép hangszeres szólók és olyan tuttik között, ahol nem masszaként szólt az együttes, jutottunk el az elejétől a végéig egy felépített, gondosan tervezett ívet követve. Nem harsog, de szól, amikor kell; lírát mutat, amikor annak van itt az ideje (3. felvonás előjátéka például, perfekt szólókkal és példás összjátékkal), nem nyomja el az énekeseket, de együtt él a zenekar a színpaddal. Ritka, igazán operai pillanatok ezek. És még egy – kicsit szubjektív – dolog: nekem imponál, ha a karmester nem akarja mindenáron kiszolgálni a nézőket, és nem tart csak azért szünetet, mert ők tapsolni akarnak, főleg, ha azt a zenedráma nem indokolja. Hosszan lehetne még ezekről írni, de meghallgatni érdemesebb: Debrecen nincs olyan messze, és hátha idén is vendégeskedik a társulat a Margitszigeten.

Haja Zsolt

Haja Zsolt

A két főszereplőnkről – akiket a rendező a fináléban háttérbe tolt Micaëla javára – még nem esett szó. A címszerepben a spanyol származású Amaya Dominguezt láttuk-hallottuk. Az a tény, hogy még sosem énekelte a szerepet, így más előadások kliséit sem hozza magával, valamint hogy a rendező egy nő, reményekre jogosított abban a tekintetben, hogy a színpadon ezúttal olyan Carment látunk, aki nem a szokásos vonaglós–közönséges végzet asszonya-típus. Annál is inkább, mert a műsorfüzetben olvastuk, hogy sem a karmester, sem a rendező nem ilyennek látja ezt a szereplőt. Ehhez képest nem ezt láttuk, és csak Nadine Duffaut a megmondhatója, miért rendezte ilyenre Carment. Az csak az én bajom, hogy viszketek a mezítlábas Carmenektől: egyszerűen nem tartom hitelesnek, hogy pont neki, a csempészetből (is) élő nőnek nem telik cipőre, miközben minden dohánygyári munkásnak van – a mezítlábasságot pedig nem tudom a szabadság jeleként értelmezni. Néha azért cipőt húz, így aztán végképp nincs értelme az egésznek. A másik, súlyosabb probléma, hogy miért viselkedik úgy, ahogyan élő nő sosem viselkedne? Még a hétköznapi „végzet asszonyai” sem, ha már ragaszkodunk ehhez a kliséhez. Ilyenformán az Habanera színpadi megoldása sem tetszett, és a legkényesebb jelenet, José elcsábítása is hiteltelen maradt. José lehet a „mama kicsi fia”, lehet szerencsétlen és még sok minden más, de egészen valószínűtlen, hogy pont a közönségesség veszi le a lábáról. Főleg, hogy Pataki Potyók Dániel egészen kiválóan hozza a zavarban lévő, „azt sem tudja, hová nézzen” tizedes figuráját.

Szvétek László

Szvétek László

Újabb piros pont a jelmeztervezőnek (nevesítsük: Katia Dufflot), amiért nem öltözteti pirosba a címszereplőt, ezzel legalább egy felesleges klisétől megfosztja. Hogy mégsem sikerül új alapokra helyezni a Carment mint színpadi művet, azt Nadine Duffaut számlájára írhatjuk. Az a tény, hogy a szereplők közül őt Micaëla figurája izgatta, nem volna baj, ha tényleg izgatja annyira, hogy végigviszi az ötletét, de nem ez történt. A finálé meglepetéséig minden folyik a megszokott mederben, Carmen nem igazán tud kitörni a szokásos beállításból, José jobban jár, mert az övé kitalált és felépített alakítás – nem tudom megmondani, mennyi belőle a rendező és mennyi az énekes érdeme, de tény, hogy Pataki Potyók Dániel is először alakítja a szerepet, és neki sem kell korábbi rendezések megoldásaival küzdenie, legfeljebb a mindenki által ismert előadói hagyományokkal. Szerencsésebb azért is, mert José alakjának elemzésével általában többet foglalkoznak a rendezők, mint a „femme fatale”-szerepbe kényszerített Carmenével. A tenorista alakításának legnagyobb értéke tehát a jól eltalált figura emlékezetes pillanataiban rejlik, de lévén szó énekes műfajról, ez önmagában kevés volna. Bevallom, előzetesen voltak kétségeim a felől, hogy az énekes hangja kitölti-e a szólam kereteit, és ami a hangszínt illeti, még most sem vagyok biztos benne, hogy a hanganyag nem karaktertenor-szerepekre predesztinálná-e inkább tulajdonosát, de ez már tényleg szubjektív kérdés. A hallottak alapján elmondható, hogy a szerep megszólalt, a korábban Ottón és Hunyadi Lászlón (vagyis dögnehéz Erkel-szólamokon) edzett hanganyag szépen fejlődik, a még mindig nagyon fiatal énekes felső regisztere kezd szépen kinyílni, így lírai-kisfiús Joséjának mindenképp van létjogosultsága a színpadon.

Carmen énekest és színészt próbáló szerepét Amaya Dominguez – minden fenti kifogásunk ellenére – kitölti. Vokálisan is, noha a szerep csúcspontjai nem mindig meggyőzőek, de nyilvánvalóan érni fog a produkció – sosem a premier a csúcspontja a szériáknak. Hanganyagát nem mondanám különlegesnek vagy egyedinek, de nyilvánvaló, hogy kiválasztásában más tényezők is szerepet játszottak (úgy, mint az életkor, külső adottságok és esetleg a spanyol származás).
Escamillo alakját sajnos teljesen ejti a rendező, tulajdonképpen mintha ott sem lenne, a kötelezőt elénekli, de ennek minőségét tekintve ehhez sem ragaszkodnánk. Így aztán Mathieu Abelli semmivel nem tudja magát emlékezetessé tenni ezen az estén, hiába kap egy plusz duettet is az eredeti verzió jóvoltából.

Amaya Dominguez és Pataki Potyók Dániel

Amaya Dominguez és Pataki Potyók Dániel

Nadine Duffaut is él a rendezők egyik kedvenc eszközével, a nyitány mindenáron-szcenírozásával. Ha legalább lenne ötlet benne, jobban viselnénk a dolgot, de inkább a zsúfoltság jön le a színpadról, amikor az amúgy is sokszereplős, nagy méretű énekkart foglalkoztató operában még ezen felül alkalmaz néma szereplőket is. (A nagy énekkar persze korlátok között értendő: a színpad mérete és a rendelkezésre álló társulat is limitálja.) További érdekesség ezzel az ötlettel kapcsolatban, hogy idővel mintha elfogyna az invenció. A Szinetár-féle Carmenen edződött nézőnek jól bevésődött már a turistacsoport, akik az egész cselekményt végigkísérik: nem kell őket szeretni, de legalább következetes a szerepeltetésük (s az Habanerát például jobban meg lehet oldani segítségükkel, mert így Carmen csak fényképek kedvéért játssza el azt a szerepet, amit itt halálosan komolyan gondolt a rendező, így taszítva bele az énekest a szokásos és idejétmúlt Carmen-ábrázolásba.)

Debrecenben nem turistákat látunk, hanem cigányokat, akik Carmennel kideríthetetlen viszonyban állnak, de mindig megjelennek körülötte (rokonok, barátok?), és ugyancsak értelmezhetetlen módon egy lakókocsiban tartózkodnak ugyanabban a térben, ami egyszerre a laktanya vagy annak udvara és a dohánygyár előtti tér is. Közben az első két felvonásban a kint és bent problematikájával is szembe kell nézünk: erre az udvarra (ha az) be lehet nézni az egy szinttel feljebb, a színpad hátterében található üvegablakos folyosóról. Ám, ha mégis az volna az utca, akkor ez mégsem tér, hanem valamiféle belső, mondjuk a laktanyáé, persze akkor meg hogy kerül oda a lakókocsi? Lehetne még pince is, hiszen lejjebb van, mint az utca vagy folyosó, de erre megint semmi nem utal. A második felvonásra nyílt színen díszleteznek át, csupán ekkor veszi hasznát a rendező a cigányok szerepeltetésének, akik az átrendezést végzik. A lakókocsi egyik oldalát eltávolítva kis fülkét kapunk, ez egyértelműen belső térré változtatja Lillas Pastia kocsmáját. Két ajtó is vezet ki innen vagy be ide: az egyiken érkezik Escamillo, aki ugyancsak végigjön az üvegezett folyosón (tegyük fel, hogy most utca). A másik ajtó talán csak egy kis fülke, ahol majd el lehet rejteni a meggyilkolt Zunigát.

Eddig az Emmanuelle Favre által jegyzett talányos díszletekről – a szünet után új látvány fogad minket. A harmadik felvonás rendezőt–díszlettervezőt próbáló feladat, mégis ezt sikerült legjobban megoldani. Hegyeket varázsolni a színpadra úgy, hogy a csempészeknek is maradjon még hely, és még hitelesnek is tűnjön – szinte lehetetlen. Hiteles eleve nem lehet, erről a szerző gondoskodott: nagy létszámú kórust írt oda, ahol éppen nem lehetne sok ember, hiszen a csempészés nem tömegsport: ha száz ember mászkál együtt a hegyekben, az nem maradhat észrevétlen. A hegy-problémát úgy küzdi le a díszlet, hogy az üres színpad hátterében nyílást látunk: egy barlang száját, így nem kell hegyeket mutatni, hiszen annak belsejében vagyunk. Ha a csempészek egy tágas barlangban táboroznak, és innen indulnak titkos útjaikra, máris hihetőbb a dolog. Mindaddig, amíg a kint és bent itt is felborul, hiszen Micaëla nem a barlang nyílásán érkezik, hanem oldalról vezetik be, miközben José és Escamillo továbbra is a nyílást használják. További baki, de lehet véletlen is (egy előadás után nem állapítható meg), hogy a tizedes és a torreádor érkezésekor Micaëla a szemük láttára bújik el a barlang oldalában, ehhez képest José jól meglepődik, amikor később a lányt felfedezik, és ő felismeri benne Micaëlát.

Amaya Dominguez

Amaya Dominguez

 A harmadik felvonás után azonban már nem sikerül átdíszletezni függöny nélkül, lévén egészen más a két felvonás díszlete, így némi várakozás után visszakapjuk a lakókocsit, ám ebben most Escamillo és Carmen tartózkodik – talán öltöző és nem lakóhely funkcióval. Ehhez a felvonáshoz kapunk vetített képeket is bikaviadalokról – feleslegesen egyébként, de legalább sikerül megoldani, hogy a tömeg hihetően sorolja a látottakat anélkül, hogy ténylegesen fel kellene vonultatni a viadal minden kellékét a színen. Amint Escamillo távozik, Carmen előkerül pongyolában – mint aki nem kíváncsi kedvese és a bika küzdelmére, és innentől jöhetne a finálé, a két akarat egymásnak feszülése, a két ember végső szakítása, a szabadságvágy és a birtokolni akarás drámája. De nem jön, mert a duettből trió lesz, Micaëla végig a háttérben leselkedik, hogy a megfelelő pillanatban előlépjen és leszúrja Carment. Ez a duett általában arról szól, hogy José, aki mindent feladott és mindent elvesztett, teljesen kivetkőzik önmagából, és kétségbeesésében megöli volt kedvesét. Ám az a José, akit most látunk, olyan szerencsétlen, hogy erre sem képes, és ahogy egész életében, most is egy nő hoz helyette döntést. Helyette Micaëla fordul ki magából, José pedig az ő védelmében vállalja fel az el sem követett gyilkosságot – de ez már megint olyan, mintha Turiddut látnánk, aki a párbaj előtt Santuzza sorsát akarja elrendezni, mintegy jóvátételként. Csak hát ez az előadás a Carmen címet viseli…

Volt szerencsém a rendező mindkét debreceni munkáját látni (2009-ben az Egy halálraítélt utolsó napja című David Alagna-opera elnyerte a szegedi Operaverseny legjobb előadásért járó díját), így a két előadás ismeretében kénytelen vagyok ismét megállapítani, hogy Nadine Duffaut kedveli a szájbarágós megoldásokat (nyilatkozatában olvastam, hogy a rendező szerinte nem önálló alkotó – ez nagyjából körül is írja a problémát), most például olyanokkal kényeztet minket, mint José anyjának szerepeltetése. Az említett hölgy ír és küld egy levelet a fiának, amelyet Micaëla kézbesít, ám itt jön a nagy ötlet: a levelet maga a szerző olvassa fel. José ül és olvas, fent pedig megjelenik az anyja, és hangosan olvassa saját szavait. Értelmetlen, hiszen tudjuk, hogy ő írta a levelet, a fiatalok elég hosszan tárgyalták a duettjükben, továbbá José is birtokában van az olvasás képességének, így maga is fel tudja olvasni a levelet – mint ahogy a végét olvassa is. (A francia nyelvű előadást feliratozzák, így a néző sem szorul rá az efféle „segítségre”.)

Jelenet

Jelenet

A Carmen legkényesebb tömegjelenete egyértelműen a dohánygyári munkáslányok verekedése, amelyet ezúttal sem sikerül jól megoldani. A verekedés imitálása eleve nem egyszerű feladat (bár tudnám, miért hadonászott Zuniga egy székkel), de a legrosszabb a vége: az addig civakodó, katonákkal is alig szétválasztható lányok a jelenet végén békésen és önként, rendezett sorokban visszasétálnak a gyárba, és senkinek nem tűnik fel, hogy ez mennyire béna.
Van még egy érdekessége az előadásnak: az első felvonásban színen van egy Trabant is. Nem használják semmire, csak Carmen száll ki belőle az Habanerát énekelni. Utána kitolják a színről, soha többet nem látjuk, viszont a plakátra mégis felkerült. Aki talál rá magyarázatot, kérem, ossza meg velem is.

Mindezekkel együtt – a finálét leszámítva – színpadilag is fogyasztható előadás született, ha nem is álmaim Carmenje, ám a zenei megvalósítás kárpótol mindenért. Még a maci sem hiányzott. 

(Fotók: Csokonai Színház, Derencsényi István)

Hasonló bejegyzések