Sakk, Erkel úr!

Erkel-napok a Károlyi-palotában – 2010. szeptember 10., 12. BÓKA GÁBOR beszámolója

Az Erkel-napok plakátja
Az Erkel-napok plakátja

Erkel sakkot kapott. Nem csak életében, amikor a Sakk-kör prominens képviselője, Magyarország második legjobb sakkozója volt – most is, születésének kétszázadik évfordulójához közeledve. A szerencsétlen véletlenek sakkot, sőt mattot adtak a zeneszerző születésének kétszázadik évfordulója alkalmából meghirdetett Erkel-napok nyitókoncertjének: az utóbbi időben sétatérré avanzsált Egyetem téren hangos rock-koncert zajlott, mikor a helyszín, a Károlyi-palota felé igyekeztem, s ez bizony nem ígért sok jót. Sejtésem beigazolódott: az ELTE évnyitója alkalmából szervezett esemény nem ért véget fél nyolckor, így a Honvéd Férfikar Strausz Kálmán vezényletével meglehetősen szokatlan zenei kísérettel volt kénytelen elkezdeni a kórus- és kamarazenei est nyitószámát, a Hymnust.

A hazafiasságból jelesre vizsgázó (a maroknyi termet amúgy nem teljesen megtöltő) közönség persze azon nyomban talpra ugrott, ahogy az ünnepségeken illik. A Hymnus után aztán hosszú és szájbarágós (igaz, néhány fontos információt is tartalmazó) bevezető következett Ókovács Szilvesztertől, s csak ez után hangzott fel az est legizgalmasabbnak ígérkező része: egy csokor Erkel kórusműveiből. Szerencsétlen műsorszerkesztés. Megszoktuk, hogy Magyarországon nincs évfordulós koncert semmitmondó beszédek nélkül – erre nem is érdemes több szót vesztegetni. A Hymnus elszakítása a bemutatni kívánt közegtől, azaz Erkel többi kórusművétől azonban már olyan hiba, ami szót érdemel. Protokolláris és sporteseményeken orrvérzésig hallgatjuk a darabot, melynek esztétikai minőségére joggal lehetünk büszkék (talán nem hat nacionalista kijelentésnek, ha megkockáztatjuk: nem minden ország nemzeti himnusza képvisel hasonló művészi értéket – ami természetesen nem zárja ki a hozzájuk kapcsolódó érzések magasztosságát). De vajon hányszor nyílik alkalom arra, hogy nem környezetéből kiszakítva, egyetlen, magában álló zeneszámként hallgassuk Erkel művét, hanem kontextusba helyezve – a komponista és kortársai egyéb kórusművei társaságában? Most nyílott volna, s ha nincs a Hymnust a többi Erkel-darabtól elválasztó szünet, talán világosabb lehetett volna, ami azért így is érzékelhető volt: nem véletlen, hogy a Hymnus egyoldalúan emelkedik ki az erkeli életmű nem-operai vonulatából. Koncentráltság, a szöveg drámai erejének kongeniális megragadása, magasztosság s nem utolsó sorban könnyen megjegyezhető és fülbemászó dallam, mely egyesíti magában a magyar romantika verbunkos-tematikáját a klasszicista esztétikából leszűrt tanulságokkal – íme, előttünk áll Erkel zeneszerzői portréja mintegy másfél percbe sűrítve.

Mindaz, amit a Hymnus után hallottunk, negatíve emelte ki annak alkotói telitalálatát. Egyedül a Gyászdal komor–sejtelmes kezdő hangjai teremtenek bizonyos, a szöveget megragadó atmoszférát, a blokk zárásaként felcsendült Takarodó pedig valóban remeklés – nem véletlen, hogy ezt a hamisítatlan operazenét, melynek hangszeres lezárása pár ütemben lefesti a lassan álomba merülő katonák tudatvesztését, Erkel később beillesztette a méltatlanul mellőzött Névtelen hősök egyik jelenetébe. A többi kórusmű (Kiért ürítsem e pohárt?; Dalos-indulóElvennélek én, csak adnának) azonban nemigen haladja meg az amatőr dalárdák műsorrendjén szereplő harmad- vagy negyedvonalbeli kóruskompozíciók színvonalát: mesterkélt életöröm, mesterkélt búsongás – mesterkélt, a német koraromantika kliséit idéző dallamvilág. A találkozás tehát inkább tanulságos, mintsem felemelő élmény volt – ám a hasonló tanulságokra időről időre szükség van, hogy kellően tudjuk értékelni azt, ami tényleg első osztályú. Például Liszt kórusműveit, melyek nem kevésbé ismeretlenek, mint Erkeléi – noha a Liszt-darabokból többlemezes bő válogatást adott közre a Hungaroton idestova harminc-negyven éve. (Zárójeles megjegyzés: egyetlen kóruslemezecskét tán Erkel is megérdemelt volna – ha nem máskor, hát idén.) A felvillanyozó Liszt-befejezés előtt (a Wir sind nicht Mumien és a Festgesang hangzott el) három Mosonyi Mihály-darabot is meghallgathattunk – érzésem szerint ezek is inkább Liszt nagyszerűségét emelték ki, mintsem saját nívójukért szavatoltak. A Honvéd Férfikar teljesítményére azonban nem lehetett panaszunk, miként Nagy László Adrián tapintatos zongorakíséretére sem.

Az est hangszeres számainak fő közreműködője Kassai István volt, akinél többet kevesen tettek Erkel zongora- és kamaramuzsikájának megismertetéséért. Éppen ezért lepett meg, hogy az általa korábban lemezre is vett Elégia és capriccio című Erkel-opuszt fásultan, a legkisebb érdeklődést sem keltve, technikailag sem éppen makulátlanul játszotta. Pedig olyan zongoradarabbal állunk szemben, amelynek csak a virtuóz előadás tud értelmet adni – ellenkező esetben óhatatlanul lelepleződik üressége, s most sajnos ez történt. Szerencsére Kassai már a következő számban magára talált, s a Szecsődi Ferenc briliáns hegedűszólójával előadott Duo brillant en forme de fantaisie… már valóban magasrendű zenei élmény volt. Ezek után nehéz eldönteni, hogy maga a darab jobb-e, mint az Elégia és capriccio (nem hiszem), vagy tényleg az a tétel bizonyosodott-e be, hogy jó előadásban minden zene arannyá változik. Mindenesetre a jó előadás most megvalósult. Akárcsak a két Liszt-zongoradarab esetében: Kassai mind a Hymnus és Szózat című fantáziát, mind a Magyar történelmi arcképek Mosonyi Mihály emlékére komponált tételét meggyőző erővel, színvonalasan tolmácsolta.

Két nappal később került sor az igazi sakk-mattra – ezúttal azonban nem Erkel kapta, hanem ő maga, illetve a megszemélyesítőjeként fellépő Bogányi Gergely adta a hajdani ellenfelet, Szén Józsefet alakító Portisch Lajos nagymesternek. A sakkozóként is maradandót alkotó Erkel Ferenc egyik emlékezetes (és a feljegyzéseknek hála fennmaradt) mérkőzését játszották újra élőbábok (a Magyar Rádió Gyermekkarának Hunyadi– és Bánk-szereplőknek öltöztetett tagjai) segítségével ezen a délutánon, így tisztelegve a komponista kiemelkedő sakkozói teljesítménye előtt.

Ha előzetesen voltak is kétségeim afelől, hogy bölcsészként mennyit érthetek meg a délután várható eseményeiből, félelmeim szerencsére elillantak. Avatott műsorközlő, Kállai Gábor nemzetközi nagymester, a Sakkszövetség szakmai igazgatója volt segítségünkre abban, hogy tájékozódjunk a látottakban. Megtudtuk, miben állt Erkel és Szén jelentősége a magyar sakkéletben, mint ahogy értesültünk arról is, mennyiben változott meg a sakk illemkódexe az elmúlt másfél évszázad alatt. Erkel korában, mint hallhattuk, nem illett ellentámadásba lendülni, ha az ellenfél látványos kombinációba kezdett – a lovagiasság szabályai szerint illett hagyni, hogy a támadó kibontakozhasson, s a szóban forgó játszma alkalmával így tett Szén József is. Arról is most hallhattam először, hogy akárcsak a zenében, a sakkban is létezett romantikus iskola – ennek mibenlétéről szerzett információimat azonban kompetencia hiányában nem zúdítanám az olvasókra: félek, hogy tévedni találnék a leckefelmondás közepette.

Alapinformációk, semmi érdekességgel nem bírnak – mondhatják a sakk-szakértők, s minden bizonnyal igazuk is van. Ám akárcsak a komolyzenében, operában, úgy a sakkban is szükség van időről időre közönségnevelésre, új érdeklődők toborzására, s erre kiváló alkalomnak bizonyult ez a népszerűsítő és ismeretterjesztő rendezvény. Mind a sakk, mind a romantikus muzsika szerelmesei értékes élményekkel gazdagodhattak: utóbbiak közül számomra a Magyar Rádió Gyermekkarának előadásában (Thész Gabriella vezényletével) felhangzó, Erkel Ferenc megzenésítette Szózat bizonyult a legemlékezetesebbnek. Minden tiszteletem Egressy Bénié, ám úgy érzem, Erkel kompozíciója nemcsak a vele való összehasonlításban bizonyul jobbnak, de önmagában véve is remekmű (s ekkorra már bizony ki voltunk éhezve valódi Erkel-remekművek iránt). Hallottunk még ezen felül egy érdekes párosítást: Portisch Lajos nagymester dalra fakadt, s ha nem is az Operaház színpadára kívánkozó színvonalon, de megbízható (s némely baritonistánkat megszégyenítő) előadásban tolmácsolta Petur Keserű bordalát a Bánk bánból, majd Gara áriáját a Hunyadi Lászlóból. Tegyük hozzá: Bogányi Gergelyt sem hallhatjuk éppen minden nap Erkel-operarészletek zongorakísérőjeként… Ismerjük viszont Liszt-előadóként, s e minőségében most sem okozott csalódást: lefegyverzően, a rá jellemző virtuozitással adta elő a Mazeppát a Transzcendens etűdök sorozatából.

A jó hangulatú délután egyetlen kellemetlen momentumának a helyszín szűkössége bizonyult: a kóruspódium és a sakktábla jóformán az egész termet lefoglalta, így csak maroknyi néző csodálhatta élőben a játszmát – a többieknek a szomszéd teremben felállított kivetítő jutott. A két nappal korábbi kóruskoncerten nem a közönség, hanem a hangerő miatt bizonyult szűkösnek a terem: a relatíve nagy létszámban megjelenő énekkar hangzása ilyen kis térben túlzottnak tűnt – a Zeneakadémián nyilván ideális lett volna. Ám az ilyen apró döccenők sem feledtethetik, hogy a rendező Filharmónia Budapest Kht. feliratkozott azok sorába, akik legalább a maguk szerény eszközeivel tettek valamit Erkelért az Erkel-évben. A lista nem hosszú, és egy bizonyos Erkel által alapított intézmény kínosan hiányzik róla.

Erkel Ferenc – Vörösmarty Mihály: Szózat